Kaland, utazás, egzotikum – mesében, regényben és a való életben. A nagy népszerűségnek örvendő történetek egész sorát jegyző szerzőt várva várt latin-amerikai útjairól, klasszikus és mai irodalomról, a fiatalabbak olvasási kedvének felkeltéséről, valamint az írás műhelytitkairól egyaránt kérdeztük.
-Több alkalommal beszélt már arról, hogy újra meg újra útra kel Latin-Amerikába. Honnan fakad és hogyan alakult ez a rajongás?
Mindig is nagyon izgatott Dél-Amerika. Annak idején két tannyelvű gimnáziumba jártam, és a nulladik év után, amikor megtanultunk angolul, egy iskolai félévre cserediákként elnyertem egy New York-i ösztöndíjat. Úgy hozta a sors, hogy nem egy echte amerikai családhoz, hanem dél-amerikai bevándorlókhoz kerültem, akik otthon csak spanyolul beszéltek. Úgyhogy az iskolában meg a téren a brooklyni lányokkal lógva jól megtanultam angolul, de a vendéglátó családomnál latin-amerikai nyelvi környezetbe csöppentem bele. Négy hónap múlva aztán úgy jöttem haza, hogy folyékonyan beszélni még nem tudtam spanyolul, de már mindent értettem. Annyira megszerettem azt a családot, a kinti pótszüleimet, hogy az ő kedvükért itthon elkezdtem spanyoltanárhoz járni, hogy tudjak velük érdemben beszélgetni, mert biztos voltam benne, hogy egyszer vissza fogok menni hozzájuk. Azt felmértem, hogy ahogyan ők beszélnek angolul, az nem elég ahhoz, hogy jót beszélgessünk. Aztán itthon egy-két évig jártam spanyoltanárhoz, majd elengedtem a dolgot, mert már egyetem alatt megszületett az első gyerekem. De azért gyakorolgattam a nyelvet. Végül tényleg jártam újra New Yorkban, ki is próbáltam a spanyoltudásomat, és lenyűgöztem a „kinti szülőket”, akik nem is értették, hogy legutóbb még nem tudtam spanyolul, most pedig már folyékonyan beszélek.
Forrás: Berg Judit gyűjteménye
Talán 2018-ban adódott először, hogy hosszabb időre el tudtam utazni, mert már elég nagyok voltak a gyerekeim. Egy barátnőmmel beszélgettem, aki a következő héten indult Ecuadorba. Elmesélte, hogy egy olyan túravezetővel megy, aki maximum nyolc embert visz egyszerre, és nem a turistalátványosságokhoz, hanem őserdőbe, pici indiánfaluba, föl a vulkánkráterhez, be az Andok sűrűjébe. Tátott szájjal hallgattam álmaim túrájáról. Majd hozzátette, hogy előző nap visszamondta valaki az utat, és lett egy hely, nincs-e kedvem menni. Pont volt annyi pénzem, hogy ki tudtam fizetni – csatlakoztam. Azóta tart a nagy szerelem Dél-Amerikával. Az ecuadori túra egy csoda volt, összebarátkoztam a túravezetővel is, úgyhogy azóta csak vele járok arra a földrészre.
-Peruban is megfordult?
Volt egy Peru-túránk, ami a Covid kitörése idején indult. Amikor kimentünk, Magyarországon még minden működött, Peruban pedig, ha jól tudom, egyetlen megbetegedést regisztráltak. Nem gondoltuk, hogy különösebben nagy gond lesz, de öt vagy hat napja tartott a túra, amikor bemondták a rádióban, hogy a katonaság huszonnégy órán belül lezárja az ország légterét és a városokat, úgyhogy senki nem mehet sehová. Annyira volt elég ez az idő, hogy kijöttünk az Andokból, mert a faluban, ahol a szállásunk volt, azt mondták, hogy az európaiak hozták be a járványt, nyilván mi fogjuk megfertőzni őket, ezért azonnal takarodjunk. Még a helyi buszra is adtak kedvezményt, csak kérték, hogy tűnjünk el a faluból. Arequipában rekedtünk. Szerencsére abban a hostelben, ahol az első nap megszálltunk, senki más nem volt, úgyhogy ott tudtunk maradni addig, amíg három hét múlva a limai magyar nagykövetség segítségével sikerült megszervezni, hogy egyáltalán kiengedtek a városból. Eljutottunk Limába, és a katonai repülőtérről bonyolult módon, több nap alatt hazatértünk Európába. Ez a perui állomás nekem minden nehézség és időnként szorult helyzet ellenére hatalmas élményt jelentett. Ráadásul ott volt nálam a laptopom, úgyhogy három hétig írhattam a hostelünk teraszán, miközben a fejem fölött repkedtek a kolibrik, amik a cserepes növényekre jöttek. Boldogító volt. Viszont Peruból emiatt egy csomó minden kimaradt, mert hát a két és fél hetesre tervezett túrából csak hat napot tudtunk teljesíteni.
-Ha kolibrik híján is: jelenleg min dolgozik?
Mostanában nagyon kevés időm volt írni, mert mindenféle egyéb feladatot vállaltam. És már annyira hiányzott egy több száz oldalas regény, mondjuk egy nagy Rumini-kaland megírása, hogy úgy éreztem, fáj mindenem. Ezért úgy voltam vele, hogy most Ruminit szeretnék írni. Nekem volt rá szükségem, terápiás céllal, de hátha az olvasók is fognak örülni neki. Úgyhogy most ez van a fókuszban, de nagyon szeretném majd folytatni több más sorozatomat is.
-Előfordul máskor is, hogy hosszabb idő eltelik írás nélkül, vagy ez rendkívüli eset volt?
Másfél évvel ezelőtt elvállaltam a HUBBY, azaz a Magyar Gyerekkönyv Fórum elnökségét. Ez a legnagyobb nemzetközi gyerekkönyves szervezetnek, az IBBY-nek (International Board on Books for Young People) a magyar szekciója a nyolcvanöt közül. Ez az egyesület osztja ki például az Év Gyerekkönyve Díjat. Azért vállaltam el az elnökséget, mert úgy gondoltam, az itthoni ismertségemmel meg azzal az elhivatottsággal, ahogy a gyerekirodalomra gondolok, tudnék valamit tenni a magyar gyerekkönyves szakmáért. Szeretnénk olyan programokat, képzéseket szervezni, amelyekkel terjesztjük a minőségi gyerekirodalom jó hírét, hogy jobban megismerjék a szülők, a pedagógusok vagy a könyvtárosok. Az elmúlt években, amikor pedagógusoknak tartottam gyerekirodalmi előadást, mindig az derült ki, hogy úgy kell az információ, a sok jó ötlet és módszertan, mint egy falat kenyér. Ki vannak rá éhezve, nyitottak is rá, csak egy csomó esetben nem tudják, hol kezdjék a keresést. Az elmúlt másfél évet azzal töltöttük Epresi Adrienn társelnökkel és az elnökséggel, hogy megpróbáltunk pénzt szerezni a projektjeinkre, végezni az adminisztrációs és kommunikációs munkát. Amikor átvettem az elnöki tisztséget, még a nemzetközi tagdíjat sem tudtuk kifizetni. Rengeteg munka van abban, hogy most már felvállalhatjuk például egy konferencia megszervezését, mert sikerült elegendő támogatást összegyűjtenünk. Próbáljuk növelni az egyesület presztízsét és ismertségét, javarészt társadalmi munkában. De nem ezzel a részével van a baj, hanem így egyszerűen nem jutott annyi időm az írásra. És még ha ki is szakítottam valamennyi időt, az utóbbi másfél évben nem tudtam úgy elmélyülni a munkában, hogy kialakuljon az a boldogító flow-érzés, amit nekem az írói munka ad. Inkább rövidebb meg kisebbeknek szóló könyveket írtam egy-egy pár hetes időszakban, mert azt nem bírom ki, hogy egyáltalán ne írjak.
Fotó: Földházi Árpád
-Többféle korosztálynak, még felnőtteknek is ír. De mi áll a legközelebb a szívéhez?
Ha jön egy hirtelen ötlet, vagy valamit nagyon szeretnék megírni, akkor az a legfontosabb. Ez lehet kisebbeknek szóló rövid mese is. Amíg a gyerekeim picik voltak, nyilván könnyebben kezdtem bele kicsiknek szóló történetekbe. Mostanában már sokkal nagyobb kedvem van nagyoknak írni. Szeretem, ha adódik egy olyan könyvötlet, ami nehéz – vagy azért, mert bonyolult, vagy mert nagyon sok szakirodalmat kell hozzáolvasni, és kutatómunkát végezni, mert olyan téma húzódik a háttérben.
-Mondana egy példát?
A Szélvésztől kergetve című regényem a Pagony Kiadó Abszolút Töri című sorozatának az egyik köteteként jelent meg. Ennél mindig más a szerző, de ugyanannak az iskolának a tanulói mennek vissza különböző történelmi korokba, ott belekeverednek valami helyi bonyodalomba, és menet közben felsejlik a kor működése, az emberek élete, viselkedése. Engem arra kértek fel, hogy Petőfi koráról írjak. Mondtam, hogy bármi, csak ne a március 15-i forradalom legyen a téma, mert már a csapból is az jön ki. Azt akartam megmutatni ebben a regényben, hogy néhány év alatt hogyan lett Petőfiből, a csóró, éhező kölyökből korának legnagyobb influenszere, majd március 15-e után néhány hónappal hogyan vált olyan kegyvesztetté, hogy az emberek nem vették meg a kötetét, és hazaárulónak bélyegezték. Tehát az üstökösszerű pálya és zuhanás izgatott, de a mai kamaszok szemén keresztül, és úgy, hogy közben keljen életre a korabeli Pest, és derüljön ki még az is, hogy hol fürödtek vagy hogyan vécéztek az emberek. Vagy hogy Széchenyi tényleg átsétált-e a Lánchíd láncán.
-Mennyi időt vesznek igénybe egy ilyen regény előkészületei?
Körülbelül egy év a kutatómunka meg a felkészülés. Ennél a könyvnél egyébként Fónagy Zoltán történész volt a konzulensem.
-És mennyi ideig tart megírni?
Az változó. Legalább fél év szokott lenni. A legtöbb ifjúsági regényem esetében nagyon komoly háttérmunkát végzünk a kiadóvezetővel és a szerkesztővel. Rengeteget beszélgetünk róla, és sok ötletük szokott lenni. Itt még kéne egy konfliktus, hogy igazán jól működjön a történet, vagy fény derüljön mondjuk az adott szereplő személyiségére, vagy kell valami olyan kísértés, kihívás, ami még élezi a helyzetet. Többször volt úgy, hogy azt gondoltam, elkészült a regény, és akkor a kiadó vezetője meg a szerkesztő előállt olyan javaslatokkal, amelyek nekem még több hónap munkát adtak, viszont abszolút előrevitték a könyvet, és sokkal jobb lett a végeredmény. Tehát pár hónap alatt megcsinálom a szöveget, a szerkesztő elolvassa, átbeszéljük, újra nekifutok, és még egy hónapot dolgozom rajta. Aztán esetleg még egyszer. A meseregények esetében ez másként működik, ott sokkal kevesebbet konzultálok a szerkesztővel.
-A választékot nézve a kiadók szinte csak úgy ontják a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalmat, s a mai szerzők örvendetes sikere következtében a gyerekek olvasásra fordítható idejéből kiszorulnak a klasszikusok. Hogy látja ezt a kérdést?
Egyrészt lényeges a klasszikusok ismerete, tisztelete, megfelelő helyen kezelése. Másrészt az is, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást, és fontos legyen számukra a vele kapcsolatos összes tevékenység: a gondolkodás, a fantáziálás, a történetek önálló továbbszövése, kérdések feltétele, és adott esetben a beszélgetés bizonyos felmerülő témákról. Ám a digitális társadalom kiépülésével annyira megváltoztak a körülmények, az ingerek, a tempó, a világ, és olyan gyorsan, hogy a mai gyerekek egyszerűen másként fogadják be a dolgokat. Én még simán elolvastam azokat a könyveket, amiket valaha az anyám, teljesen jól értettem és jónak is tartottam őket. A mai gyerekeknek ugyanezek már végtelenül lassúak, vontatottak, körülményesek. Sokszor e regények alapszókincsével is problémáik vannak, illetve egy csomó olyan felmerülő helyzet van bennük, amivel egy mai gyerek már nem tud mit kezdeni. A szegénységgel, a mélyszegénységgel tud, hiszen ez manapság is létező probléma. De azt nem érti, hogy a Kincskereső kisködmönben torokgyíkban hal meg a főszereplőnek a kishúga. S ezer olyan tárgy, körülmény és élethelyzet van, amit a mai gyerekek semmilyen módon nem tudnak a saját életükhöz kapcsolni. És onnantól kezdve, hogy a szókincs, az alapprobléma nem ismerős, az erre adott megoldás érthetetlen, és az életkörülményekre sem tudnak ráismerni, nem tudnak igazán mit kezdeni vele.
Én sokkal inkább annak a híve vagyok, hogy szerettessük meg a gyerekekkel az olvasást. Bármivel, ami kellően igényes, mai, friss, és amihez tudnak kapcsolódni. Az ő poénjaik, nyelvezetük, problémáik jelenjenek meg benne, és közben mutassuk meg nekik, hogy milyen egyéb kincsei vannak a magyar irodalomnak. Nem mondom, hogy minden klasszikust el kell vetni, mert vannak olyan művek, amik nagyon jól működnek. Ilyen például A Pál utcai fiúk. Az Egri csillagok már nem annyira, Jókai még annál is kevésbé, de egy olyan gyereknek, aki már tud és szeret olvasni, lehet szemelvényeket, izgalmas részeket mutatni ezekből a könyvekből is, jókat lehet beszélgetni a bennük felmerülő problémákról, és utána rámutatni, hogy most már van valami kulcsod ehhez vagy ahhoz a könyvhöz. Biztos, hogy lesz egy-két gyerek, aki ezután elolvas egy-egy nehezebb klasszikust is. A többieknek meg azt mondjuk, hogy most már hallottál erről, tudod, hogy annak idején miből nőtt ki mondjuk ez vagy az az irányzat. Miért volt fontos ez? Milyen kérdések voltak akkor? Ahhoz te is tudsz kapcsolódni, hogy például a nőknek milyen vágyaik voltak, és nem kaptak lehetőséget a megvalósításukra. Így be lehet őket vezetni ebbe a távoli világba. És akkor elengedtük azt, hogy igenis minden gyerek rágja át magát például A kőszívű ember fiain. Úgyse fogja, viszont nem gyűlöli meg az olvasást, nem vesszük el tőle a kedvét egy életre, de lett egy kis izgalmas benyomása Jókairól.
Forrás: Berg Judit gyűjteménye
-Kamaszoknak szól az egyik legutóbbi, Liana című regénye. Az a 2023-as kolumbiai repülőgép-szerencsétlenség ihlette, amelyet csak négy gyermek élt túl, akik negyven napon át bolyongtak az őserdőben, mire széles körű összefogással sikerült megtalálni őket. Ennél a történetnél mi volt a munkamódszere, hogyan készült fel?
Nagyon sok spanyol nyelvű tudósítás született erről a szenzációs történetről, így azt viszonylag könnyen fel lehetett deríteni, hogy a kolumbiai hadsereg vezetésével hogyan keresték a gyerekeket, vagy hogyan találták meg az őserdőben az indiánok az eltűnt repülőgéproncsot. Nagyon izgalmas volt az őslakosok és a hadsereg együttműködése, ami Kolumbiában gyakorlatilag példa nélküli, merthogy folyamatos összetűzésben vannak, s rengeteg kegyetlenség, igazságtalanság és kizsákmányolás éri az indiánokat a hivatalos szervek részéről. Tehát az is nagy csoda, hogy ebben az esetben összefogtak. Aztán az is, hogy miként épült be végül a keresők munkájába az ősök tudása, az indiánok elképesztő szimbiózisa a természettel. A vallásuknak része, hogy áldozni kell a hegy istenének vagy az erdő szellemének, illetve hogy az ősök lelke benne van a fákban, és ezért az őserdő nem félelmetes, hanem megóv, ha ismerjük a szabályait, merthogy az ősök figyelnek a fákból. Egy ponton túl a katonaság elfogadta, hogy az indiánok tartsanak szertartásokat. Az őserdőben a mindenféle rovar által szanaszét csipkedett katonák pedig az indiánoktól kaptak olyan bogyókat, nedveket meg főzeteket, amelyek segítettek rajtuk. A végén még ők is gyűjtötték az alapanyagot az indiánok szertartásaihoz, hogy a sámánok kérjék a hegy szellemének támogatását. Ez az egész valóban csodálatos példája annak, hogy a modern technika vívmányai mellett mekkora szükségünk van az ősi tudásra is. Engem íróként leginkább az foglalkoztatott, hogy mit csinált negyven napig az a négy gyerek egyedül az erdőben. Miről beszélgettek? Hogy élték meg ezt az egészet? Mit tudtak mondani egymásnak, amikor nem találtak ennivalót, vagy amikor sírt az egyéves kicsi? És erről nem szóltak a tudósítások. A gyerekek utólag is nagyon keveset nyilatkoztak, és a híradásokból csak a katonaság szempontjait ismerhettük meg. Úgyhogy számomra a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan „építem fel” a regényben az őserdőt az európai olvasó számára, és hogy tudom hitelesen kitölteni a történetet a gyerekek gondolataival és cselekedeteivel. Ehhez nagyon sok kolumbiai indián népmesét, történetet elolvastam, illetve beépítettem a saját dél-amerikai erdei tapasztalataimat és azokat a sztorikat is, amiket fél évvel korábban Venezuelában hallottam az őserdő szélén élő indián vadászoktól. Miután az egésznek a magját megírtam, a szerkesztőm és a kiadóm azt javasolta, hogy a gyerekek közt is legyen konfliktus, az ő karakterüket is építsük tovább. És akkor következett a munka második köre, ami rengeteget hozzátett, enélkül nem is lenne olyan izgalmas a könyv, de ez számomra már könnyebb feladat volt, mert nekem az őserdő megírása jelentette a nagy kihívást. És az, hogy egy gyerekkönyv szintjén hogyan tudom megmutatni a kolumbiai belpolitikai helyzetet. Azt, hogy az indiánoknak semmi esélyük sincs a városi életre vagy a nyomorból való kiemelkedésre, kizárólag az, ha együttműködnek a drogkartellekkel, vagy ha illegális aranybányába mennek dolgozni, ahol az életüket veszélyeztetik, és hogyan sodródik bele szinte mindenki, akár csak átmenetileg, a kábítószergyártásba és -terjesztésbe, és ez úgy legyen hiteles és érthető, hogy közben ne traumatizálja a gyerekolvasókat, mégis jöjjön át valami ebből a képből.
-A regény megjelenése óta is járt Dél-Amerikában. Legutóbb merre vezetett az útja?
Az idei Bolívia-túra volt a hatodik utam. Rögtön négyezer méteren kezdődött La Pazban, és onnan már csak feljebb mentünk egészen ötezer-négyszázig, ezért abban maradtunk a túravezetővel, hogy aki még nem volt vagy már rég járt magashegységben, az előbb akklimatizálódjon. Akkor a csapatból négyen kitaláltuk, hogy elmegyünk Peruba. Erre tökéletesnek látszott Cusco, ami háromezer-hatszáz méter magasan van. Onnan el lehet jutni a Machu Picchura, ami előzőleg kimaradt. A túravezetőnk oda például egyáltalán nem volt hajlandó menni, mert ott őrült tömegturizmus zajlik. Azt mondta, oldjuk meg egyedül. Úgyhogy elutaztunk a Machu Picchura, végigjártuk a Szent Völgyet, fölmentünk a Humantay-lagúnához, ami négyezer-kétszáz méteren van. Ebben a négy napban én voltam a túravezető, mert a helyiekkel mindent el tudtam intézni spanyolul. Az például elég hamar kiderült, hogy a Szent Völgyet a legegyszerűbb és legolcsóbb taxival körbejárni. Megalkudtunk egy sofőrrel, aki nem túl sok pénzért elvitt minket gyakorlatilag minden településre, ahol inka romok találhatók. Ő tudta azt is, hogy melyik útszéli árusnál érdemes vásárolni. Nagyon jó volt vele tölteni ezt a két napot, rengeteget beszélgettünk közben. Meg is kérdeztük a frissen megválasztott pápáról. Kihúzta magát, és mosolygott. Elmondta, hogy a pápa ugyan amerikai, de rengeteg időt töltött Peruban, és ők nagyon büszkék arra, hogy fontos állomáshelynek tartja az életében, és erősen kötődik hozzá. Ennek megfelelően mindenütt plakátok voltak róla. Még Bolíviában is több templomban láttunk kis üdvözlőhelyeket fényképpel, virággal, kereszttel. Szóval úgy tűnik, azon a vidéken a hétköznapi embereknek is nagyon sokat jelent az új pápa megválasztása.
Öt nap után találkoztunk a csapatunkkal La Pazban. Egyébként ez is izgalmas utazás volt, mert Peruban és Bolíviában is nagyon komoly zavargások, tüntetések zajlottak épp. A helyiek elégedetlenek a kormánnyal. Pont akkor, amikor próbáltunk átjutni Peruból Bolíviába, a határon lévő Titicaca-tó partján egy pici falu teljesen le volt zárva, s a tüntetők mondták, hogy nagyon sajnálják, de itt nem lehet átmenni. Megpróbáltunk információt szerezni, hogy mikor fogják feloldani a blokádot, és van-e másik híd, amin át lehetne menni. Gondoltuk, ha valaki átvinne minket egy hídon, lehetne csónakot bérelni, azzal átjutnánk bolíviai területre, és onnan már menetrend szerinti busszal utazhatnánk La Pazba. Mindezt én próbáltam kiszedni a helyiekből, akik durva akcentussal beszélnek. Aztán megbeszéltük velük, hogy két óra múlva megnyitják a blokádot, és átengedik a buszunkat.
-Mi ragadja meg leginkább Latin-Amerikában?
Nem tudok betelni a tájjal, nagyon szeretem az Andok elképesztő magaslatait, az őserdőket. Az Andok mellett van egy majdnem ugyanolyan magas vulkáni vonulat is. Én főleg Ecuadorban és Guatemalában láttam működő vulkánokat. Utóbbiban füstölő vulkánt, Ecuadorban pedig a Baños nevű településen jártunk. Ez a Tungurahua vulkán oldalába épült. Évente kétszer a lefolyó láva tönkreteszi a városba vezető utakat, amelyeket hellyel-közzel mindig újra kiépítenek. Nincsenek túlgondolva, mert pontosan tudják a helyiek, hogy megint be fogja temetni az utakat a vulkán. Nagy élmény volt a vulkánok körül mászkálni. Sokféle indián népcsoporttal is találkoztam. Szeretem a tekintetüket, ahogy rácsodálkoznak a náluk két fejjel magasabb európaiakra, de közben rendkívül barátságosak. Kedvelem a bizonyos helyeken akár faluról falura vagy régióról régióra változó népviseleteiket, az ékszereiket. Aztán időnként érnek gasztroélmények, amikor az őserdőben az indián vezető megmutatja például a citromhangyát, aminek kettéroppantva tényleg olyan íze van, mintha nagyon savanyú citromot csöppentettek volna a nyelvedre. De ettünk majdnem mindent, amit ott fogyasztanak, még piráját, krokodilt meg utcai árusoknál nyárson sült tengerimalacot is.
Fotó: Földházi Árpád
-És Peruban mi tetszett a legjobban?
Mint említettem, Machu Picchu volt az egyik fő úti célunk, ami gyönyörű, de tényleg annyira ellepik a turisták, hogy bizonyos szempontból élvezhetetlen. Viszont a Szent Völgy néhány településén valóban találhatók viszonylag kevéssé látogatott csodálatos inka romok. Van például egy Moray nevezetű hely, amit úgy is neveznek, hogy a világ köldöke. Itt több völgy kapcsolódik egymáshoz, melyekben körkörös teraszokat alakítottak ki az inkák. Ennek a helynek annyira különleges a klímája, hogy akár tíz-tizenkét fok különbség is lehet az egyes szintek között. A régészek itt több száz növénynek a nyomát mutatták ki. A régiek ugyanis kikísérletezték, hogy milyen klímaviszonyok közt mi terem a legjobban, úgyhogy pontosan tudták, hogy a magashegynek arra a részére, ahol kevés a víz és sok az árnyék, óriásbabot kell ültetni, a másikra meg kukoricát. Aztán szintén a Szent Völgyben van egy olyan hely, ahol a hegyből sós patak folyik. Itt az inkák kora óta teraszos sólepárló van. Az ember bemegy a völgybe, és a teraszokon több ezer hófehér sómedencét lát. Az Humantay-lagúna is gyönyörű. Négyezer-kétszáz méteren ott a türkizkék, csodálatos víz, amiben a hatalmas, öt-hat ezer méteres havas hegycsúcsok tükröződnek. Hát oda fölmászni rémálom volt. Ugye ez volt az akklimatizációs túrám, és ott még nem szoktam meg a magaslati levegőt. Utána már sokkal könnyebben mentem föl ötezer-négyszáz méter magasra.
-A hajdani jezsuita redukciók nyomaival is találkozott az útjai során?
Igen. A mai Argentína, Uruguay, Paraguay egyes területein és Bolíviának főleg a déli részén nagyon erős volt a XVII–XVIII. században a jezsuiták jelenléte és tevékenysége. Mi most csak egy-két olyan település templomában jártunk, amelyet ők építettek. Nagyon szép és egészen jellegzetes az általuk képviselt irányzat, amely teljesen elkülönül az indiánok építkezésétől, de a spanyol koloniális építészettől is. Az ütött-kopott, sok szempontból lehangoló kis indián települések, illetve a rendkívül szép, de szintén pusztulásnak indult koloniális városrészek után nagyon érdekes volt Bolíviában, a Santa Cruz de la Sierra felé vezető úton megérkezni egy olyan „no name” faluba, aminek legalábbis a főbb részei gyönyörűen karban vannak tartva, faárkádos, hófehérre meszelt épületek keretezik a főteret, ahol ott áll egy fakazettás mennyezetű, gyönyörű jezsuita templom. A túravezetőnk azt mondta, lehet, hogy a későbbiekben megtervez egy olyan Dél-Bolívia–Paraguay-túrát, ami kimondottan ezekre a jezsuita missziókra, településekre, templomokra koncentrálna.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. szeptember
1500 Ft