Amikor színpadon vagy filmvásznon meglátunk egy gyereket, csodáljuk a produkcióját: feltölt, felvillanyoz, jókedvre derít. Talán kicsit irigykedünk is, és azt gondoljuk, milyen jó élete lehet, milyen szerencsés. Ám valójában sokszor céltudatos szülők terelgetik ezeket a csemetéket olyan irányba és úton, amelynek hatását, horderejét sem ők, sem a gyerekek nem tudják felmérni.
Nem sok hat hónapos baba jelentkezik szereplőválogatásra. Nem jellemző, hogy óvodások fizetnék be a nevezési díjat egy szépségversenyre. Nem feltétlenül egy hétéves kislány álma, hogy hollywoodi színésznő legyen. S nem minden szép hangú kilencéves szeretne több ezer ember előtt énekelni egy stadionban. Ezeket az utakat a szülők kezdik kitaposni, sokszor saját be nem teljesedett vágyaik által vezérelve. Vagy amiatt, mert lehetőséget látnak a gyerekben, aki pufókabb, cukibb, nevetősebb, hajlékonyabb, ügyesebb vagy valamilyenebb a társainál. Más esetben teljesen átlagosnak mondható, de a szülő rakja be olyan helyekre, hozza olyan helyzetbe, ahol kitűnhet.
Forrás: IStock
Régebben egy ilyenfajta karrierindításhoz valamiféle válogatóra kellett bejutni. Ma már ez a szűrő sincs meg. Bárki lehet internetes sztár. Előbb a gyermekeik életéről rendszeresen vlogot forgató szülők jelentek meg, aztén azok a felhangok, amelyek felhívják a figyelmet ennek a fajta tartalomgyártásnak a veszélyeire. Közben az internet már kitermelte magából a valószerűtlen sztárokat: látható a kínai kisfiú, aki ajándékokat bontogat, vagy a kistestvére érkezését éppen megtudó kislány csodálkozása, akinek az arcából mém lett, vagy a dundi, gödröcskés arcú lányka, aki egy reklámban, majd amerikai show-műsorokban szerepelt. Hatalmas rajongótáboruk, milliós nézettségű videóik vannak.
Egy kicsit más kategória a családi vlog műfaja, amikor is a szülő rendszeresen filmezi a mindennapjaikat, és az eredményt a nagyközönség elé tárja. Ilyen videókban láthatjuk a huszonegy gyerekes brit család életét, a transznemű kislány családjának hétköznapjait vagy éppen a tanyasi élet sajátosságaiba nyerhetünk bepillantást egy sokgyerekes családot követve.
Az összes példában közös, hogy ezeket a lehetőségeket a szülők teremtik meg, ők készítik és teszik közzé a videókat. A gyerekek minden esetben tizennégy év alattiak, jogilag nem cselekvőképesek, informált beleegyezésüket sem tudják adni ahhoz, hogy a világon több millió ember ismerje meg az arcukat és életük eseményeit.
A mai világban tehát sem különleges szépség, tehetség vagy bármiféle műsorszám nem szükséges ahhoz, hogy valaki sztárt faragjon a gyerekéből. A jelenség mindenképpen kérdéseket vet fel. Etikai és pszichológiai jellegűeket is.
Hogyan élik meg a gyerekek?
Minden eset egyedi. Van, aki beleszületik ebbe a világba. Például a gyermekszépségversenyekébe, amelyben minden hétvégén több órát kell utazni az újabb helyszínekre. Amerikában több mint ötezer ilyen versenyt rendeznek évente, és egymilliónál is több gyerek érintett bennük. Műszempilla, teljes smink, barnító spray. „Ne ficeregj!” – szól rá az enyhén molett anyuka ugribugri kislányára a felvételen, amelyből betekintést enged a szépségverseny kulisszatitkaiba. Épp a haját bodorítja. „Tökéletesnek kell lenned, ne grimaszolj, elkened a sminkedet!” – mondja. A külcsín, a felületesség diadala a belbecs felett. A hatéves gyerek, aki már négy év versenyzői tapasztalattal rendelkezik, rutinosan illegeti magát szoknyácskájában, magas sarkú topánkájában a zsűri előtt. Aztán ha nem jön össze a dobogós helyezés, marad a csalódás, az elkeseredettség és a megtépázott önbizalom. Anya sem túl boldog, ennek feszültsége érződik, ahogy az öltözőbe tessékeli elkámpicsorodott gyermekét. Később, tinikorban még messzebb menők lehetnek a következmények, hiszen a külsőségekre helyezett ilyen mértékű hangsúly könnyen testképzavarhoz vezethet, ahogy a folyamatos „tökéletesség”-hajszolás kiégéshez, kudarckerüléshez.
A gyerekszépségverseny extrém példának számít, hazánkban nem annyira elterjedt, mint az Amerikai Egyesült Államokban, de itthon is vannak ilyen kiemelt helyzetű: sportoló, táncoló, színészkedő gyerekek.
Azt látjuk, hogy ha ez a fajta magas teljesítmény (jól kell szerepelni a versenyen, színpadon, megmérettetésen) a szülőnek fontos, akkor óhatatlanul ehhez köti a szeretetét. A gyerek azt érezheti, hogy akkor felel meg, akkor elégedettek vele, ha beleegyezik a dologba, és folyamatosan fenntartja ezt a fajta erőfeszítését. Eljár az összes próbára és edzésre, fellép, versenyez. Ilyenkor még nem alakult ki teljesen a személyisége, irányítható és befolyásolható. Ezért elképzelhető, hogy csak évekkel később fogalmazódik meg benne, valójában jól érzi-e magát ebben a tevékenységben. Szeretné-e folytatni? Mivel ebben a világban szocializálódott, nem biztos, hogy hamar felismeri: lenne, lehetne más választása. Vagy a környezet ellenállásába ütközik. Gyakori, hogy csak felnőttként tud ránézni erre a helyzetre, ahogy azok a teniszversenyzők, akiknek az apjuk volt az edzőjük, vagy a gyerekszínészek, akiket a szüleik menedzseltek. Ők arról számoltak be, hogy úgy érzik, ellopták a gyerekkorukat. Testi és lelki sérüléseik, traumáik lettek, és van köztük, aki felnőttként minden kapcsolatot megszakított a szüleivel. Kihasználtnak és érzelmileg kifacsartnak érezték magukat.
Forrás: IStock
A szülő áltathatja magát azzal, hogy lehetőséget ad a gyerekének. Hogy különleges élményekhez juttatja. Hogy anyagi biztonságot teremt neki és a családnak is. Azonban a saját érdekei összemosódhatnak a gyerek érdekeivel. Ezt az életet választaná a gyerek? Mindennap szeretne többórás edzésre járni? Este tízkor eljönni egy iskolai napon a színházból? Hónapokig egy másik országban forgatni, kiszakadva az életéből? Évekig diétázni, hogy beleférjen a divattervezők XS-es ruháiba? Jó az neki, hogy nincs szabadideje? Komfortos az, hogy csomó olyan szabály, tiltás, korlátozás van az életében, amilyen a korosztálya többi tagjának nincs? Jó-e az számára, hogy ő soha nem ér rá, és nem csinálhatja azt, amihez éppen kedve van?
Jó példa a soha vissza nem térő, elszalaszthatatlan lehetőségre azoknak a kisfiúknak az esete, akik egy világhírű popénekes háttértáncosai lehettek. Egy ideig csak a turnékon kellett kísérniük a sztárt, majd a házába mehettek vendégségbe, később aztán teljesen elmosódtak a munka és a magánélet határai. Már a szüleik nélkül is napokat-éjszakákat tölthettek a nagy hatalmú ünnepelt előadóművésszel. Talán mert a szüleik azt érezték, hogy milyen jó lehetőség, hogy ilyen kiemelt figyelmet fordít a csemetéjükre. Aztán most felnőttként arról számolnak be, milyen nehezen élték meg, hogy ez a kiemelt figyelem egyszer csak megszűnt, és ők újra a szürke hétköznapokban találták magukat. Arról is elkezdtek beszélni, hogy gyerekként olyan dolgok is történtek velük az énekes házában, amilyeneket egyetlen gyereknek sem volna szabad átélnie. Van, aki teljesen abbahagyta a táncolást, van, aki depressziós lett, s van köztük, akinek félresiklott az élete. Akkoriban pedig olyan jó lehetőségnek tűnt…
Ezek olyan terhek, amelyek beárnyékolják a gyerekkort. Nagy ár ez a sztárságért.
Mi motiválja a felnőtteket?
Rendszerszemléletben gondolkodva gyakran megfigyelhetjük, hogy az ilyen szülő-gyerek dinamikában szerepet játszik a delegáció jelensége: ilyenkor a gyerek nem dönthet szabadon, például milyen sportot, hobbit szeretne választani, mert a szülő egy az egyben saját ki nem élt, be nem teljesült vágyait adja át neki. A gyerek mintha a szülő meghosszabbítása lenne. „Nekem nem jött össze, de te még lehetsz sztárfocista, híres zongorista, ünnepelt színész.”
Lehet, hogy van, akit az anyagi haszonszerzés motivál: úgymond felfedezik a gyerekét, leszólítja egy modellügynökség vezetője az utcán. Csak a szomszédot kíséri el a gyereke a statisztaválogatásra, de őt választják ki főszereplőnek. Ilyenkor van olyan szülő, aki él a lehetőséggel, a gyerek érdekeit beáldozhatónak érzi, mert a másik oldalon nagy jutalom kecsegtet: pénz, hírnév, újabb lehetőségek.
Van, amikor a gyerek tehetsége indít el az úton, aztán elvesznek az arányok. Készül egyszer egy cuki videó, ami felrobbantja az internetet. Lesznek rajongók. Majd amikor már mindennap kötelező posztolni valamit, hogy fenntartható legyen az érdeklődés, ez inkább már teher, mint a gyerek esetleg valós tehetségének a patronálása.
Van olyan felnőtt, aki nem számol a kockázatokkal, nem gondol bele a hosszú távú következményekbe. Kiposztol egy cuki fürdőruhában pancsolós videót a kislányáról, aki a nyelvét nyújtogatja, de azzal nem számol, hogy tíz év múlva ezzel a videóval csúfolják majd a gyereket az osztálytársai, vagy nem tud végigmenni az utcán anélkül, hogy fel ne ismernék.
Az internetes biztonság témája is idetartozik, hiszen a jó szándékúan posztolt képek rossz kezekbe is kerülhetnek. Egyszer megkérdeztek egy vlogger apukát, nem zavarja-e, hogy a gyerekeiről felrakott meztelen fürdős videót tekintették meg a legtöbben. Kitért a válasz elől, és továbbra is rendszeresen hasonló tartalmakat osztott meg a négy gyerekéről milliós nézettségűre nőtt YouTube-csatornáján.
Az internet nem felejt, szokták mondani. Ahogy a néző sem. Sok gyerekszínész karrierjének az vetett véget, hogy teljesen azonosították a legismertebb szerepével. Aztán amikor meglátják az arcát más produkcióban, nem érzik hitelesnek, mert a személyét összemossák a legismertebb alakításával. Ezek a hajdani gyerekszínészek aztán szenvednek attól, hogy lépten-nyomon felismerik őket, megközelítik őket vadidegenek, és a harminc-negyven évvel azelőtt eljátszott karakterükre utalnak, mintha már soha nem tudnának szabadulni tőle. Gyerekként ezzel a következménnyel biztosan nem számoltak. Sem ők, sem a szüleik. Ennek terhét azonban a gyerek viseli.
Csak veszélyei vannak ennek a helyzetnek? Lehet jól csinálni?
A sztárolás, a piedesztálra emelés önmagában is hordoz kockázatot. Eltávolít a „normalitástól”, és olyan gondolatokat táplálhat a gyerekben, hogy ő jobb, különb, mint a többiek. A szociális háló a nagyon elfoglalt gyerekek esetében, akik tulajdonképpen „dolgoznak”, amúgy is fellazultabb, így ez beilleszkedési nehézséghez, magányosságérzethez is vezethet.
A szülő-gyerek kapcsolatot egyértelműen megterheli, ha a szülő egyfajta teljesítménykényszerbe hajtja a gyereket. Egy ideig ez lehet olyan dolog, amit a gyerek is szeret, élvez, azonban a sok kötöttség és lemondás mindenképpen súrlódáshoz vezet. A szerepek keveredése – szülő és menedzser, apuka és edző – szerepkonfliktust okoz, hiszen a gyereknek nincs kihez fordulnia, ha az edzője túl kemény vele, vagy ha a menedzsere túlhajszolja.
Nagyon jó arányérzék kell ahhoz, hogy a szülő ne essen túlzásba, ha gyerekének bepillantást enged a sztárvilágba. Hogy érzékeny tudjon maradni a jelzéseire akkor is, ha ő maga szintén nyomás alatt van. A gyerek most jött meg az ausztrál turnéról, hullafáradt, erre bejön egy japán körút: soha vissza nem térő lehetőség. Menni kell? Nem könnyű felismerni a gyerek rövid és hosszú távú érdekeit, és elválasztani őket más szempontoktól.
A szülői védőfunkció kiemelt jelentőségű, mert ebben a zavaros, furcsa világban, amelyben szemmel láthatóan igény van „sztárgyerekek” kitermelésére, szükség esetén úgy tudja kísérni a gyermekét, és nem belelökni ebbe a világba, hogy kőkeményen megtanul nemet mondani és határt húzni, legyen szó a magánélet és a munka szétválasztásáról, a szerepek tisztázásáról vagy etikai megfontolásokról.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. december – 2026. január
1800 Ft