Koraszülött volt, emiatt megvakult, de később világhírű művész vált belőle. Szüleit az egész ország ismerhette: édesanyjához a többi között a Cimbora című irodalmi gyerekműsor, édesapjához pedig például a Stúdió kulturális magazin kötődik. Ismerkedjünk meg közelebbről a család figyelemre méltó életével.
„Huszonnégy hét! Istenem, még hat hónapos sincs! Hol vagyunk a kilencediktől? Lehetetlen, hogy életben maradjon!” Így számol be saját rémületéről É. Szabó Márta, Érdi Tamás édesanyja Akinek a madarak is Chopint énekelnek című könyvében. Harmadik gyermeke 1979-ben, öt hónapra született, anyja nem is láthatta, a kisfiút azonnal elszállították a szülészeti klinikára. Mártának előző házasságából született két fia: Zsolt és Balázs. Második férje, most is hű társa, Érdi Sándor úgy kérte meg a kezét, hogy ötvenegy százalékban őt, negyvenkilenc százalékban a gyerekeket kéri meg, annyira kedvelte őket. A pár a Magyar Televízióban ismerkedett meg, ahova Mártát azután vették fel, hogy az állampárt lázítással vádolta meg a legendás Egyetemi Színpadon bemutatott Közérzet című műsora miatt. „Itt aztán nincs Közérzet! – kedves figyelmeztetéssel, mosolyogva fogadtak, amikor első nap beléptem a szerkesztőségbe” – meséli. A szocializmus valósága Tamás sorsát is megpecsételte. Óriási eredmény volt, hogy megmentették az életét, amiért a szülők a mai napig hálásak, de ha ma született volna, a látását sem vesztette volna el. „Amerikában megtudtam, hogy ha ott születik, akkor lát. De hát nem tehetünk róla, hogy ebben a kelet-európai régióban minden csak lassan és lépésről lépésre és ki tudja, mikor valósul meg” – fogalmaz Márta. Hozzáteszi, hogy Tamás születésének éveiben több mint háromszáz sérült gyermek lett áldozata annak, hogy nem mérhették megfelelően a koraszülöttek oxigénadagolását, mert az oxigénszabályozókra már nem volt pénz. „Amikor bekerült a vakok iskolájába, rájöhettem, hogy örülni kell, hogy csak vak.”
A szülők elszántságát tükrözi, hogy Amerikába utaztak, hogy egy japán professzor egy akkor még csak kísérletinek számító műtétet elvégezzen a kisbabájukon. Az Egyesült Államokba repülni akkoriban ritka szerencsének számított, amiben nagy szerepet játszott több barát és a televíziós kapcsolatok. Könyvében Márta így ír: „Azóta számtalanszor eltűnődtünk azon, hogyan alakult volna Tamás sorsa és persze a mi életünk is, ha nem televíziósok vagyunk egy olyan korban, amikor ez még országos ismertséget és népszerűséget jelentett. Aligha így.” A későbbi fájdalmakat sikerült megelőzni, de az amerikai operáció nem hozta vissza Tamás szeme világát. A hír hallatán kétségbeesett édesanyát vigasztaló japán orvos szavai mára híressé váltak: „Ha maga sír, akkor ez a gyerek is sírni fog. Ha maga nevet, akkor ez a gyerek is nevetni fog. Bontsák ki a benne rejlő tehetséget, hogy tizenhét éves korára tudjon valamit, amitől több lesz, és akkor nem érzi, hogy mi az, ami hiányzik.”
Tamás rátalál a zongorára
Fotók: É. Szabó Márta
„Igaza volt – jelenti ki Érdi Tamás. – Amikor zongorázom, szárnyal a lelkem, és végtelen boldogság tölt el, hogy a játékommal másoknak örömet szerezhetek. Azt hiszem, az égiek segítették az utamat, amikor gyermekkoromban rátaláltam egy öreg zongorára a vidéki házunkban.” Édesanyja életének egyik legnagyobb tragédiája volt, hogy Tamás szemét nem lehetett megmenteni. De amikor látta, hogy a zene csodatevő ereje milyen hatalmas, lassan megnyugodott. „Tamást valójában nem is kellett irányítani, ő találta meg dédapja vörösberényi zongoráját, és ahogy szokta mondani, ez volt az első tárgy, ami »nem ütött meg, ha nekimentem, hanem válaszolt, és játszott velem«.”
Egy műsorkészítés kapcsán Márta elmesélte Kocsis Zoltánnak, hogy a kisfiú minden hangnemben le tudja játszani a Marseillaise néhány taktusát. A zongoraművész kijelentette, hogy erre oda kell figyelni, és összekötötte Tamást Becht Erikával, aki szinte pótanyjává vált, és ötéves kora óta a tanára. Azóta minden mű elsajátításánál segíti. „Kezdetben úgy tanultunk, hogy ő lejátszott egy részletet, és megkérdezte, hogyan folytatnám. Ha nem úgy gondoltam, ahogy a zeneszerző, akkor azt mondta, hogy »ez így nagyon jó, de inkább maradjunk annál, amit írtak«. Ezt addig csinálta, míg rávezetett, hogy mi következik. Azért beszélek erről múlt időben, mert Bartóknál, Lisztnél már nem lehet kitalálni a folytatást, tehát magát a kottaképet tanulom meg. Ez úgy történik, hogy elmondja, pontosan mi van a kottába írva. Ezeket a műveket nem mindig lehet Braille-kottában megszerezni, ráadásul az is, ami elérhető, sajnos sokszor pontatlanul van átírva, egy szünet- vagy hangsúlyjel óhatatlanul kitörlődhet. Annak pedig nincs értelme, hogy pontatlanul tanuljak meg valamit, mert azt a Jóisten sem javítja ki. Erika erre szokta mondani, hogy ő a kotta” – meséli Tamás. Kocsis Zoltánt is nagy szeretettel emlegeti, nagyon hiányzik neki. Azt is elmondja, hogy a Zeneakadémiára nem felvételizhetett, mert vak, de Bécsbe azonnal felvették, ezután pedig a kanadai állam ösztöndíjával Torontóban tanulhatott, és „a csodálatos” Leon Fleishernél szerzett művészdiplomát. Jelenleg zenekarokkal is rendszeresen fellép, tizenkét zongoraversenyt játszik. Először külön találkozik a karmesterrel, megbeszélik a tempókat, ezután jönnek a próbák a zenekarral. „Az egymásra nézést vagy egy bólintás, vagy a karmester szusszanása pótolja, de a legfontosabb, a zene a közös nyelvünk.”
Kocsis Zoltánnal
A tragédiák később sem kerülték el a családot: huszonöt évesen Márta középső fia, Tamás kisebbik bátyja, Balázs, motorbalesetben meghalt. Ő tanította járni az öccsét, és rengeteget játszottak együtt. „Amikor a kórházban feküdt, úgy ültem le a zongorához, hogy érte és neki játszom, hogy meggyógyuljon. Égi telefonnak neveztem a kapcsolatunkat. Mind a mai napig mérhetetlen fájdalom a hiánya” – vallja meg Tamás, és hozzáteszi, hogy még most is gyakran Balázsnak zongorázik. Márta ebben az időszakban képtelen volt dolgozni, de legnagyobb fiára, Podhorányi Zsoltra számíthatott. „Friss bölcsészdiplomásként évekig segített a szerkesztésben és a rendezésben, észre sem vették a hiányomat, a műsor ment tovább” – mondja. A Cimbora szerkesztője számára az is hatalmas megpróbáltatást jelentett, amikor egyik napról a másikra megszüntették a műsorait. Ugyanekkor Érdi Sándor Stúdiójának is véget vetettek, „kéz a kézben hagytuk el királyi televíziónkat”. Márta megbocsáthatatlan bűnnek találja, hogy gyerekműsorait, szám szerint harmincegyet elsöpört a rendszerváltás, azokkal a Cimbora-táborokkal együtt, amelyeket a Balaton partján és Európa tetején szerveztek Kányádi Sándor és Vásáry Tamás védnökségével, s ahova több száz „cimbora” érkezett tíz éven keresztül határon innen és túlról. „Valójában ennek a televíziós zenei eseménynek a feltámasztása a Klassz a pARTon! fesztivál is, amit már Tamás álma és nosztalgiája éltet, hisz ezekben a táborokban érintette meg őt is először a zene csodálatos, varázslatos ereje.” Ezen a rendezvényen Tamás és művészbarátai – egykori cimboráit is hívja, akik azóta világhírűek lettek – a Balaton körül különböző helyszíneken adnak ingyenes esti koncerteket lassan már tíz éve. „Reményeink szerint 2026-ban Kocsis Zoltánra emlékezünk, aki tíz éve hagyott itt bennünket, hatalmas űrt hagyva maga után” – mondja Tamás.
Érdi Tamás bizonyos szempontból a feleségét is a zenének köszönheti. Érdi-Harmos Réka 2011-ben, éppen a születésnapján hallotta először zongorázni. „Emlékszem, arra gondoltam, milyen szerencsés a hölgy, aki a párja lehet” – meséli. Ez az élmény akkora hatással volt rá, hogy egy hét múlva levélben gratulált a művész édesanyjának, aki válaszában arra kérte, írja ezt le Tamásnak. „Amikor elkezdtünk találkozni, ismerkedni, boldogság volt, hogy hamar egymásra hangolódtunk, a művész és az ember egyaránt lenyűgözött.” Tamás karácsonykor kérte meg felesége kezét, Liszt Sposalizio, azaz Eljegyzés című művét zongorázva. Réka a kezdetektől tisztában volt azzal, hogy „nagyon szoros szeretetkötelék van Tamás és a szülei között”, de szépen-lassan a „háromból lettünk négyen”. A szülőkkel most is egy házban, külön lakásban élnek. A feleség másik szerelme a fotózás, bár mostanság egyre kevesebb ideje jut rá. A képeket zenei hasonlatokkal teszi láthatóvá Tamás számára. „Csak egy példa: amikor nemrég a gyönyörű, színes őszi levelekbe öltözött fák között sétáltunk, ezt egy szimfóniához hasonlítottuk, ami többtételes, és egy-egy tételben is sokféle hangszín jelenik meg.”
Édesanyja szerint Tamás bebizonyította, hogy le lehet győzni a lehetetlent. Azt is elárulja, hogy fia életéről éppen német–magyar koprodukciós dokumentumfilm készül, My Shining Darkness (Ragyogó sötétségem) címmel.
A jövőt a fiatalabb Érdi házaspár derűsen várja. Réka azt szeretné, ha minél tovább Tamás mellett lehetne, Tamás pedig azt mondja: szeret élni, nem rágódik a múlton, mert ennek nincs értelme. „A zene kitölti az életem. A Tűzszekerek című filmben találtam rá a kedvenc idézetemre: »Fuss, Isten dicsőségére, és késztesd ámulatra a világot!«”
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. december – 2026. január
1800 Ft