Rizikó, veszély, a határhelyzetek kiszámíthatatlansága, akár kudarcok és bukások is – a szeretet őrülete. Gondoltunk már arra, hogy egy bevállalós Mester tanítványai vagyunk?
Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből? A legelső és legfontosabb: egyedül a bevállalós keresztények bevállalós egyháza alkalmas arra, hogy Jézus evangéliumát hirdesse. A takaréklángon égés, a védekező játékmód, az óvatoskodás és aggodalmasság, az akadékosság és perverz vallási logikák, melyek visszatartanak a rázós döntésektől, szavaktól és tettektől, végül egyenesen istenellenessé tesznek, hisz kiszárítják a Szentlélek elképesztő erősségű viharának, zúgásának, tüzének, mindent felkavaró jelenlétének hatékonnyá válását. Elvékonyodott, kilúgozott, vacak kis csapat az ilyen, amely nem érdemli meg, hogy bárki komolyan vegye. Ha a mai emberek nem érzik meg bennem, bennünk az isteni dünamiszt, akkor ezzel már – szó szerint krisztusi – ítéletet is mondtak felettünk: „Ti nem lehettek ennek a bevállalós Jézusnak a tanítványai, mert akkor nagyon nem így néznétek ki!” A Mester maga állítja elénk ezt a kritériumot: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban; bármit kértek a nevemben, megteszem nektek” (Jn 14,12–14).
Mennyire jó lenne egy bevállalós egyházban élni!
Milyen csodákat láthatnánk akkor! Egy éhes, szomjas, valódi erőre és lendületre váró világban mekkora jel lehetne egy ilyen közösség! Nem fanatizmusról, extázisról, vallási bódulatról vagy eszmékért való megszállottságról van szó, hanem magáról az életről, a bőségről, a teljességről. A szeretet őrülete ez egy Kalkuttai Terézben vagy akár a félreértett és a hit bősz okoskodói által olykor egyenesen Belzebúbnak beállított Ferenc pápában. Vibráló kereszténység, amely nem fél bevállalni a rizikót, a veszélyt, a határhelyzetek kiszámíthatatlanságát, igen, olykor még a kudarcot, bukást is. Ferenc pápa bölcsen ír erről Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában: „Sok helyen kevés a papi és szerzetesi hivatás. Ez gyakran annak köszönhető, hogy
a közösségekből hiányzik a ragadós apostoli buzgóság, ezért ezek a közösségek nem lelkesítenek és nem vonzanak.
Ahol van élet, buzgóság, akarat, hogy Krisztust elvigyék másokhoz, ott hivatások is támadnak, mégpedig valódi hivatások” (107). „Az evangelizáló közösség megtapasztalja, hogy az Úr kezdeményezett, megelőzte őt a szeretetben (vö. 1Jn 4,10), és ezért ez a közösség képes megtenni az első lépést, képes félelem nélkül kezdeményezni, elébe menni a másiknak, keresni a távollévőket, és kimenni az útkereszteződésekre, hogy meghívja a kirekesztetteket. Olthatatlan vágy él benne arra, hogy felajánlja az irgalmasságot” (24). Egészen prófétai módon fogalmaz, amikor ezt mondja: „Szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott” (49).
Ha már ilyen zseniális a nyelvünk, s fantasztikus új szavakkal is megajándékoz minket, merjük kimondani: a bevállalós Jézus bevállalós tanítványai, egyháza akarunk lenni! Mert így megéri élni, sőt csak így éri meg igazán az élet!