Az őszinte szólás szabadsága

A határon mozog: tanszékvezető a pécsi egyetemen, magas pozíciót töltött be civilként egyházmegyéjének menedzsmentjében, és közben Lovasi Andrással  koncertezik. Otthonában vendégeskedve nehéz kérdésekre is egyenes válaszokat kaptunk tőle.

„Épp most küldöm át a demókat meg a kottákat a zenésztársaimnak – vezet a kisebb stúdióvá alakított szobájába az ókeresztény szerzők egyik legnevesebb hazai tudója. – Belehallgat?” – kérdezi, s én megilletődötten bólintok.

Amikor nyolc évvel ezelőtt megjelent a lemeze a Sator Quartettel, azt nyilatkozta, hogy a zenélés mindig kényszerhelyzetből fakadt az életében. Most mi az oka? Korábban aktív közéleti és online médiajelenléte az utóbbi időben visszaszorult. Csak nem menekül a zenébe?

– Nem, most nincs olyan külső kényszerhelyzet, mint korábban volt. A zenét nagyon sokáig elnyomtam magamban a tudományos munkám javára. A körülmények aztán mégiscsak előhozták a bennem rejlő csillapíthatatlan zenélési vágyat. Tíz-tizenkét éve egy betegség miatt olyan drasztikus kettős látásom volt, hogy csak nagyon nehezen tudtam olvasni. Ekkor tért vissza a zene az életembe: elkezdtem komponálni. Úgy látszik, olyan mélyen van bennem a zene iránti szeretet, hogy még a tudomány sem tudta elfedni. Most meg már össze is kapcsolódott a kettő.

Mármint a tudományos munkássága és a zene?

– Igen. Kutatásaim fő területe a késő antikvitás és a korai kereszténység. A források között a tárgyi emlékek, a képek éppúgy fontosak, mint a szövegek. Az utóbbi időben elmélyedtem a himnuszok és zsoltárok világában, de nemcsak mint irodalmi művek érdekelnek, hanem úgy is, mint énekelt imádságok, amelyek a korai egyház életében, az egyes hívek mindennapjaiban központi szerepet játszottak. Sok kiváló egyházatya máig érvényes gondolatokat fejtett ki az éneklésről, a hangszeres zenéről, a zene hallgatásáról. Elkezdtem ezeket a szövegeket összegyűjteni, lefordítani, és előadásokat is tartok a témában. Amit újabban megzenésítek, ehhez az irodalomhoz tartozik, és közben hatással van rám a korai keresztény, mondjuk úgy, „zeneesztétika” is.

Milyen hatása van ezeknek a szakrális műveknek, amikor különböző helyszíneken, mondjuk egy fesztivál közönsége előtt adják elő? Nem szentségtörés Szent Ambrus himnuszait világi közegbe vinni?

– A Sator Quartet kamarazenekar: cselló, hegedű, nagybőgő, akusztikus gitár, énekkel kibővülve. Nem egy nagyszínpadi produkció. Megvan a megfelelő idő és a megfelelő hely ahhoz, hogy méltó módon elő lehessen adni ezeket a darabokat, hogy valami megteremtődjön. Bár Pál azt mondja Timóteusnak, hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan, hirdesd az evangéliumot, azért ez nem vonatkozik arra, hogy bármikor ráerőszakolhatod az emberre. Mert ő is ott volt Athénban az Areiopagoszon, és azt a fogalmi nyelvet és irodalmi műveltséget használta, amelyet az ott összegyűlt filozófusok jól ismertek.

Van egy himnusz, amit a rockosabb felállású Véletlen zenekarral és újabb, trióváltozatával is el szoktunk játszani koncerteken – a Caeli Deus sanctissime. Amikor ez megszólal ebben a modern hangszerelésben, akkor jó alkalom kínálkozik arra, hogy elmondjam, mik ezek a himnuszok, mi az a zsolozsma, mi az, hogy vesperás – mert ez például pont esti imádság. Így azok is bepillantást nyernek ebbe a világba, akik korábban nem találkoztak ilyesmivel.

Tehát van egyfajta evangelizációs szándéka ezzel?

– Soha nem gondoltam, hogy azért kellene himnuszokat előadni, mert ezen keresztül missziózunk. Ennél sokkal szabadabban kezelem ezt a dolgot. Persze nem kizárt, hogy van missziós értéke. Sőt remélem! De az ilyen direkt térítős dolgok az én személyiségemtől távol állnak.

És mit gondol, hogyan lehet ma megszólítani az embereket? Lehet trendivé tenni a kereszténységet?

– Nem érzem szükségét annak, hogy mint az egyház értékét felismerő, ebben élő ember ezt a tapasztalatot erővel odavigyem másoknak, és valamilyen emészthetőbb formában tálaljam azért, hogy ide bevonjak embereket. Az egész tevékenységem transzparens. Arról szól, hogy elköteleződtem.

Megyek, és csinálom azt, amit a feladatomnak érzek, amihez kaptam erőt, képességet, eszközöket. Remélem, hogy abban tükröződni tud az, ami szép az egyházban.

Ahogy a jezsuiták mondják, hogy a határon mozognak, hát én is abszolút a határon vagyok. Zene, populáris kultúra, és mindeközben állami egyetemen tanítok nem teológiai tárgyakat, de mégis olyan témákat, amelyek lényegüknél fogva szorosan kapcsolódnak az európai kultúrán belül a kereszténységhez.

Nagyon fontos, hogy ha kérdéseket tesznek fel, ne menekülj el, próbálj meg válaszolni. Ha szükségét érzem, szívesen elmondom, megírom, hogy mit tanít az egyház bizonyos kérdésekről, és megpróbálom ezt úgy tenni, hogy közben világosak legyenek a határok. Ilyen volt nemrég a melegházasság kérdése is. Ami szerintem eleve oximoron, és ki is fejtettem a blogomon, hogy miért.

Az nem misszió, ha valami homályos szeretetfogalom nevében a felfogásbeli és világnézeti különbségeket elfedjük, mintha nem is lennének.

Ez ma az egyik véglet. A másik meg az, amikor harcosan előlépünk, és megpróbáljuk rávenni az embereket, hogy kövessenek, mert mi megmutatjuk az utat. A kettő között nagyon sok lehetőség van.

Ezt mondja magánemberként. De mit felel, ha mint a Pécsi Egyházmegye kommunikációs, tudományos és kulturális igazgatóját kérdezem arról, hogy az intézményes egyház hogyan tud ma részt venni a társadalmi diskurzusokban?

– Nem vagyok már kommunikációs igazgató.

Már nem?

„az aktualitásoknál mulandóbb dolgok nincsenek”

– Nem. Három évig építettem és vezettem püspök úr kérésére azt az intézményt, ami az egyházmegyét meg tudja jeleníteni mind a külső, mind a belső kommunikációt tekintve. Azt hiszem, nem volt eredménytelen a munkám. De mivel ez a feladatkör az úgynevezett aktualitásokra való állandó odafigyelést igényli, az én elmélkedősebb, introvertált személyiségemnek egy idő után inkább nyűg volt már. Engem ugyanis ezek nem különösebben érdekelnek, mert az aktualitásoknál mulandóbb dolgok nincsenek. Ráadásul az alkotástól veszik el az energiát és az időt. Úgyhogy ezt a munkát befejeztem.

Az, hogy a Facebook-oldalán többször is nyíltan állást foglalt és kiállt a CEU és tanárai mellett, közrejátszott abban, hogy már nem kommunikációs vezető?

– Igen. Jobb, ha a személyes véleményem nem értelmezhető úgy, mint valami hivatalos egyházmegyei álláspont. Igaz, meglepődtem a hatásán, mert csak egy kis Facebook-bejegyzést tettem közzé arról, mennyi mindent köszönhetek a CEU-nak, ahol a doktori diplomámat szereztem, és ahol Szent Ágoston életművét, a keresztény teológiai és filozófiai hagyományt kutathattam. Amikor a médiában elkezdték kamuegyetemnek nevezni az intézményt, később pedig az egyetem tanárait, köztük az egyik ortodox keresztény barátomat mint a keresztény Európát veszélyeztető ügynököket listázni, úgy éreztem, erkölcsi kötelességem megszólalni. Ezek az apró, egyéni megszólalások azért kaphatnak nagyobb sajtóvisszhangot, mert

számos olyan ügy volt és van, amelyben a hívek és a katolikus egyházra még valamelyest odafigyelő emberek iránymutatást várnának, ámde vagy nem szólalnak meg a vezetők, vagy ha megteszik, nem a megfelelő helyen és időben

– például lombikbébiügyben Szent István ünnepén. Szóval nem tudták, hogy amit kiírok, magánvélemény-e vagy hivatalos álláspont, tud-e róla püspök úr, ezért aztán ennek lettek következményei.

Mi az oka, hogy ezekben az esetekben nem szólal meg az egyház?

– Kényes helyzetet teremt a történelmi egyházak vezetői számára, ha függő helyzetbe kerülnek az állami források szétosztásakor. Visszás is, amikor olyan forrásokról van szó, amelyek az egyházakat törvényesen megilletik, hiszen a korábban elvett, államosított vagyonokért cserébe kapják.

„Közös álláspont híján nincsen iránymutatás”

Az egyházi vezetőknek azért sincs könnyű dolguk, mert közben fenn kell tartani az iskolákat, a templomokat, a közösségeket. Épp ezért a nyilatkozatok és kiszólások alapján úgy látom, az egyház és az állami hatalom viszonyának kérdésében ma nagyon megosztott a püspöki konferencia. Közös álláspont híján pedig nincsen iránymutatás. Ez egy áldatlan helyzet. Közben pedig nagyon oda kell figyelni, hogy az erkölcsi tőke ne morzsolódjon el. Jó példát is látunk, Székely János püspök úr nem magánemberként nyilatkozott, hanem a Caritas in Veritate Bizottság elnökeként írt levelet a készülő, irgalmatlannak tűnő alaptörvény-módosítás kapcsán.

Meddig lehet elmenni? Keresztényként hol van a felelősségünk abban, hogy miről beszélünk, miről nem?

– Szerintem ebben bármeddig el lehet menni, és mindenről szabad beszélni, ha az épít, és nem rombol. Nem adhatjuk fel a parrésziát. Ismert rész az Apostolok cselekedeteiben, amikor Pétert letartóztatják, és a nagytanács előtt mondott beszéde hatására csodálkozva kérdezgetik, hogy honnan kapta ezt a szabadságot a nyílt beszédhez. A folytatásból kiderül, hogy a keresztények a Szentlélek kiáradásával mind megkapták a parrésziát, azaz a megnyilatkozás, az őszinte szólás szabadságát akár a legfelsőbb állami és vallási vezetőkkel szemben is. Szóval lehet és kell is őszintén beszélni.

Akár vitát nyitni aktuális kérdésekről?

– Akár. De a magyar egyházi közegben én nem látok nagy vitákat. Élesen csak ritkán merülnek fel kérdések, inkább a szőnyeg alá söprés jellemző, ami feszültséget okoz. Nem beszélünk meg fontos dolgokat, s különösen nem színvonalas érveléssel. Nincs is igazán platform erre. A magyar katolikus egyházi sajtó úgy néz ki, hogy van a püspöki karnak egy „félhivatalos” hetilapja és honlapja, ami elég nehezen érthető jelző, a legnépszerűbb internetes oldalakon pedig gyakran szélsőségek szólalnak meg. Az egyik a nagyon tradicionális vonal, ahol legalább következetesen megjelenik az igény arra, hogy megőrizzük a tanbeli tisztaságot, ugyanakkor olyan gőgös mindentudás és egyoldalú, romboló egyházkritika társul hozzá, hogy nem lehet mellé állni, a másik véglet pedig a teljesen trendinek mutatkozó, „szeressük egymást, gyerekek” hozzáállás, kissé zavaros nézetekkel. E két irány messze nem fedi le a katolikusságot, annak elképesztő sokszínűségét. A reformátusoknál például van egy portál – a Parókia.hu –, ami a különböző blogokat gyűjti össze, innen elég jól lehet informálódni. Jó lenne, ha az árnyalt gondolkodásnak a katolikus sajtóban is több fóruma lenne, s ha ezeket egy gyűjtőlapról kiindulva elérhetnénk.

Elmondja, hogy mit tapasztalt laikusként korábbi pozíciójában?

– Nagyszerű és bátor kezdeményezés Udvardy püspök úr részéről, hogy vezető pozícióba laikusokat helyezett. És még azt is meg merte tenni, hogy adott esetben az egyházhoz nem vagy csak lazábban kötődő embert bízott meg komoly szakmai feladattal, mert az illető emberileg tisztességes, szakmailag pedig kifogástalan. Ez azonban a ritka kivétel.

Szerintem a magyar katolikus egyházban jelen van egy erőteljes klerikalizmus.

Erre a szemléletre az jellemző, hogy alapvetően a papságban látja az egyház erejét, és nem érti a II. vatikáni zsinat által előtérbe helyezett „családegyház” fogalmát és jelentőségét. Mindeközben az élet elsuhan emellett, hiszen egyre nagyobb arányban és nélkülözhetetlen módon vesznek részt az egyház intézményes munkájában laikusok. Azt is észre kell vennünk, hogy nagyon sok közöttük a női munkatárs. Az ő személyiségükre, felkészültségükre, anyai tapasztalataikra, sajátos szempontjaikra ma nagyon nagy szüksége van az anyaszentegyháznak.

Az egyházmegyénél van még valamilyen munkája?

– Igen. A tudományos ügyek tartoznak hozzám, részben a kulturális terület is, valamint a Keresztény Örökség Kutatóintézetet vezetem. Ez az intézmény, melyet püspök úr alapított 2015-ben, most épül fel, fizikai és szellemi értelemben egyaránt, de már része egy nagy nemzetközi tudományos projektnek. Küldetésnyilatkozatában azt a célt fogalmaztuk meg, hogy a katolikus egyház hagyományát – különös tekintettel helyi adottságainkra, az ókeresztény örökségre – kutatjuk és mutatjuk meg, hogy értékeit hasznosítani tudjuk az egyházi misszióban és pasztorációban.

Említette a kereszténység sokszínűségét. Melyik a fontosabb ön szerint egy hívő ember számára: a sokszínűség elfogadása vagy a nemzettudat megerősítése?

– Ha valamit elkezdenek erőszakosan terjeszteni, mint most nálunk a „nemzet” és „nemzeti” fogalmakat, ami reakció a korábbi erőltetett internacionalizmusra, akkor attól én ösztönösen idegenkedem. A „nemzettudat” kifejezéssel is így vagyok. Ez eszmetörténetileg tekintve nagyon új fogalom, a XIX. században születik meg. A Római Birodalomban például egyáltalán nem volt nemzettudat, ott a pátriához való tartozás és az ősök hagyományára hivatkozás volt nagyon fontos, miközben etnikailag, nyelvileg, vallásilag rendkívül sokszínű közösség volt. A jelentős részben ebből megszülető európai civilizáció eredendően a sokszínűség kultúrája, és a kereszténység ezt nem megszüntette, hanem felerősítette. Az egyházatyák egyik legfőbb érve a kereszténység nagyszerűsége mellett épp az volt, hogy az egyház a legsokszínűbb közösség, hiszen különböző társadalmi osztályú, műveltségű, nyelvű, etnikumú rétegeket fog össze. Már Tertullianus ámulva kiáltott fel, hogy az egyházban kicsinyek és nagyok, nemesek és közemberek, férfiak és nők, írástudók és írástudatlanok mind együtt vannak. És ez a sokszínűség az akkoriban ismert egész világra kiterjedt már a II–III. századra. A Szentlélek isteni ereje mellett a sokszínűség mindig az egyház legfőbb ereje és vonzereje volt.

Nem veszélyes sokszínűséget hirdetni ma?

– Ahogyan a nemzeti jelzővel, úgy a sokszínűség fogalmával is rendre visszaélnek.

Attól, hogy valaki a szivárványt használja jelképként, mint ma látjuk az LMBTQ-mozgalom híveinél, nem lenne sokszínűbb az a világ, amiért harcol.

Ez a mozgalom valójában egyszínűség: csupán a szexualitásról szól, ennek akarja alárendelni a törvényeket és a társadalmi normákat. A másik álsokszínűség a bevándorláshoz kapcsolódik. Nem lehet nem észrevenni, hogy tényleges veszélyt jelent az Európa meghódítását célzó, tervezett és szervezett bevándorlás. Tény, hogy az önmagában egyébként nagyon sokféle irányzatot magában foglaló iszlám vallásnak vannak olyan szektái, amelyek veszélyt jelentenek arra a rendkívül gazdag kultúrára és intézményrendszerre, amelyet a kereszténység évszázadok alatt megteremtett Európában. De az is tény, hogy ezzel együtt tömegek menekülnek Európába, mert valóban nem tudnak megélni a szülőföldjükön. Erre a nagyon is érthető népmozgásra ráépül a hódító agresszivitás. Egyetértek azzal, hogy szükség van kerítésre két kapu között, de nem tartom helyesnek azt a differenciálatlanságot, amivel ma nálunk a politika kezeli a kérdést, már csak azért sem, mert közben jó pénzért EU-s állampolgárságot árulnak szinte bárkinek.

Térjünk vissza még a zenéhez. Mi lesz a sorsa ennek a demónak?

– Sok szervezési munkát igényel, mert a zenekarban rajtam kívül mindenki hivatásos zenész, rengeteget koncerteznek, és egyébként is három különböző városban lakunk. De úgy látom, ami igazán fontos, az mindig összejön. Nagy élmény lesz, amikor először meghallom élőben azokat a dalokat, amelyeket itt, a szobámban, a gépemen megírtam. Aztán elkezdjük őket játszani, és ha elégedettek leszünk velük, akkor felvesszük lemezre. Úgy néz ki, októberben lesz egy pécsi koncert, ahol először mutatjuk be az új anyagot.

Hogy születik egy több mint ezeréves himnuszhoz mai zene? Hogy alakul a folyamat?

– Általában a zenei elgondolások vannak először, azokhoz kapcsolódik egy-egy irodalmi téma. Egyszerre dolgoznak bennem szövegek és dallamok, míg egyszer csak megtalálják egymást. Ez nagyon érdekes pszichés folyamat. A mostani anyagban például van egy dal, amivel egy ponton elakadtam, és évekig nem tudtam továbblépni. Mert azért ezek nagyon kemény szövegek: zsoltárok, kantikumok. Izajás egyik éneke, amelyik úgy kezdődik, hogy „életem napjainak közepén kell alászállnom az alvilág kapuihoz”, egészen drámai. Ebben volt egy rész, amit egyszerűen nem tudtam megoldani. Miután tavaly ilyenkor kis híján meghaltam egy perforált, későn felismert vakbélgyulladás miatt, majd hazajöttem a kórházból, odaültem a zongorához, és akkor egyszerre megnyílt és jött a megoldás. Nem lehetett megspórolni, hogy ez ennyire egzisztenciálisan az egész személyiségemet érintő legyen. Lehet olyan dalokat is írni, amelyeknek nincsen ilyesfajta tétje, de ha kell, vállalom a kockázatot.

És emellett egyre többet koncerteznek Lovasi András barátjával a Véletlen trióval is. Ez már ennyire komoly produkció?

– Ez úgy indult, hogy tavaly elvállaltunk egy fellépést a Művészetek Völgyében. Ami aztán eléggé félresikerült: későn ért oda a dobos, elmosta az eső, szóval nem úgy jött össze, ahogy szerettük volna. Viszont néhány nappal később Őriszentpéteren is játszottunk, ahol viszont valami varázslat történt. A hallgatóság annyira nyitott és befogadó volt, hogy jó hosszan zenéltünk és beszélgettünk. Alig akartak elengedni. Akkor úgy döntöttünk, hogy szervezünk néhány koncertet, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Az a jó, hogy nincs semmi kényszer benne. Nem ragaszkodunk hozzá, mint egy zsákmányhoz.

A Véletlen Trió koncertje a Fishing On Orfű Fesztfiválon 2018-ban.

Kapcsolódó cikkeink

Tiszta véletlen
Heidl György és Lovasi András örömzenéje a Fishing On Orfűn

Család, barát, fesztivál – Ahol sok jó ember kis helyen is elfér
Még mindig a Fishing On Orfű a kedvenc fesztiválunk

Megragadni a korszellemet
Interjú Lovasi Andrással

Heidl György

eszmetörténész, a Pécsi Tudományegyetem tanára
1967-ben született Várpalotán.
A Pécsi Tudományegyetem magyar–művészettudomány szakán szerzett diplomát, majd a Közép-európai Egyetemen doktorált, és a Debreceni Tudományegyetemen habilitált.
1993 óta a Pécsi Tudományegyetem Esztétika Tanszékén, illetve annak jogelődjein dolgozik.
A Pécsi Tudományegyetem Patrisztika Központjának alapító munkatársa, hazai és nemzetközi tudományos testületek, szerkesztőbizottságok tagja. Kutatásterülete a késő antik és középkori művészetelmélet és hermeneutika, valamint az ókeresztény kor művészete és irodalma.
Több fordítása látott napvilágot ókeresztény szerzők műveiből, s emellett önálló kötetei is jelentek meg.
2015 és 2017 között a Pécsi Egyházmegye kommunikációs, tudományos és kulturális igazgatója.
Jelenleg az Udvardy György pécsi megyés püspök által alapított Keresztény Örökség Kutatóintézet vezetője. Négy gyermek édesapja.
Tudományos munkája mellett több mint tíz éve zeneszerzéssel is foglalkozik.
Az utóbbi években több zenei projektben vett részt barátjával, Lovasi Andrással
(Kispál és a Borz, Kiscsillag). Első közös munkájuk a Gryllus Kiadó Hangzó Helikon sorozatában 2007-ben megjelent lemez, amelyen Lackfi János verseire írt dalokat adnak elő.
Sator Quartet nevű formációjukkal 2010-ben jelent meg latin és ógörög himnuszokat kortárs zenei feldolgozásban megszólaltató első lemezük, Creatio címmel. Tavaly óta a Véletlen trióval Heidl György Lackfi János verseire írta dalait, latin himnuszokat és Lovasi András szerzeményeit tartalmazó műsorukkal koncerteznek.

 Az interjú A Szív július-augusztusi számában olvasható.