Harmadik regénye, A rendes lányok csendben sírnak az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Több mint húsz évvel azután, hogy dunaszerdahelyi nők tucatjainak életét tette tönkre a helyi maffia, a felvidéki születésű újságírónő elővette a megrázó témát, és felkutatta az érintetteket. Nem várt érdeklődés kíséri új kötetét: tíz nappal a megjelenését követően már újra kellett nyomni.
(…)
Mosolygós, élettel teli nő, ilyennek tűnik az alaptermészete. Honnan ez a végtelen kíváncsiság a nehéz sorsok iránt?
Mindig is rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi az én felelősségem: kell-e az otthoni, felvidéki dolgokkal foglalkoznom, a dunaszerdahelyi maffia áldozatainak sorsáról írnom, nőként a nőkről? Az ember újságíróként könnyen kap olyan lehetőségeket, hogy háromszor annyi pénzért írhat rúzsokról és parfümökről, de az a világ engem soha nem érdekelt.
A másik ok, amiért szenvedélyesen szeretek ezzel foglalkozni, hogy talán e témák miatt megy jobban a jelenben élés. Forgattam a kalocsai női börtönben, megismerkedtem a családon belüli erőszak témájával, Afrikában megcsonkított nőkkel interjúztam. Persze nem kell egészen Afrikáig menni, itt is van elég nőket érintő probléma, nagy kérdés. Mivel én a nehézségek egy részével nap mint nap szembesülök, hatalmas boldogság tölt el, amikor hazamegyek a gyerekeimhez, a családomhoz.
Az interjúk, riportok során megismert nehéz élmények, sorsok helyrebillentenek, tudom értékelni, ami adatik az én életemben.
Az óvoda előtt nem állok be rinyálni a többi anyukával, hogy milyen nehéz az élet, és hogy már megint nincs időm jógára menni. Tudom, klisé, hogy örülnünk kellene az egészséges gyerekeinknek és annak, hogy nincs háború, vagy hogy tele van a hűtő. Én tényleg hálás vagyok ezekért, mert a világ nagy részén ez nagyon kiváltságos állapotnak számít.
A felvidékiek nem panaszkodnak kevesebbet, mint az anyaországiak?
Nem hiszem. Pont most Szerdahelyen egy kávézóban hallatszott át az asztalomhoz, hogy a mellettem lévő asztalnál két jól öltözött nő végig olyan dolgokról beszélt ebéd közben, amikkel csak a saját kedvüket rontották. Az, hogy nehéz helyzetű nők életével, sorsával foglalkozom, megóv attól, hogy elmenjek ebbe az irányba, és ne értékeljem mindennap az életemet.
Hogyan sikerült felvennie a kapcsolatot a maffia áldozataival? Gondolom, nem hirdethette meg, hogy várja a sértettek jelentkezését.
Szépen lassan elkezdett terjedni a hírem, mert én mindenkinek folyamatosan mondtam, hogy szóljanak azoknak az embereknek, akikről tudják, hogy érintettek voltak. Telt az idő, kaptam telefonszámokat, de nem akartam csak úgy felhívni ezeket az idegen embereket, hogy Durica Katarina vagyok, szeretném, hogy beszéljenek nekem életük legnagyobb traumájáról. Végül közöltem egy Facebook-bejegyzést, hogy a kilencvenes évekről írok könyvet, és várom, hogy megkeressen, aki érintett ezzel az üggyel kapcsolatban.
Férfiak és nők is jelentkeztek, nem csak szexuális bűncselekmények áldozatai.
Beszélgettem olyan férfiakkal is, akiket megvertek, akiktől védelmi pénzt szedtek, és folyamatos fenyegetésben élték az életüket, vagy mindenüket elvesztették, mert nem bírtak fizetni. Olyan nők is megtaláltak, akiknek maffiózó lett a gyerekük, majd eltűnt. Volt olyan is, aki a mai napig nem került elő. Sok nő azt mondta nekem: örül, hogy legalább életében egyszer elmesélheti a titkát.