(…) Ferenc pápa sokakat zavar, provokál, nyugtalanít, Róma püspöke ezer ponton „fáj” sokaknak. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy miközben mindenki az utcaszintről akarna felkapaszkodni a diadalangyal közelébe (esetleg még szívesen el is lopná a szárnyait), ő pont az ellenkező útirányt járja be: elképesztően „égi” lélekkel veti bele magát az emberi létezés „utcaszintjébe”.
Zuhanórepülés ez, méghozzá egészen prófétai. Elfogyott a levegő a nagy igazságok körül, amelyek nem tudtak hozzájárulni, hogy létezésünk valóban emberibbé váljon. Kifutott a talaj a gigantikus projektek alól, amelyek önistenítésünket szolgálják, ám közben tönkreteszik az egyetlen helyet, ahol az ember létezni tud: a földi ökoszisztémát.
Maga az egyház is az idő mérlegén áll:
túl sokszor beszélt már úgy, hogy szavai nemhogy a megszólítani óhajtott nemzedékkel, de még az érintett évszázaddal sem voltak köszönőviszonyban. Ókori és középkori hatalmi státusszimbólumokkal felszerelt tekintélyes képviselői elképesztően intelligens, bonyolult, fantasztikus logikai szigorral felépített rendszerekben tudnak elmondani végtelenül fölénk növő igazságokat. Miközben ott fészkelődik bennünk a nyugtalanító érzés: mintha a szóvirágok, a lenyűgöző fogalmi boltívek és gótikus struktúrák mögött az az eredendő és hideg semmi nézne velünk farkasszemet, amelyből Isten az első napon kiemelte a világot, ahol élünk. A metafizika keretén belül jól értelmezhető Weissmahr Béla megfogalmazása, aki szerint a „létező” fogalma „mindent állít, és úgyszólván semmit sem mond”. Csakhogy amikor ugyanez a kijelentés átvándorol az ünnepi prédikációk, teológiai írások, egyházi megszólalások katasztereibe, az igen csüggesztő tapasztalatokat eredményez. Mintha már réges-régen kifogytunk volna az élet valóságából, a dinamikus (lelkes és szentlelkes) létből, a „tényleg itt és most létezem” sugárzásából – de a szóból sajnos még mindig nem, ezért bárhol, bármikor, bármiről, bárkinek tudjuk mondani a rendkívül fontosnak és igaznak gondolt semmit, in aeternum. Amen.
Az egyszerű szavaknak újra erejük van. Az egyszerű gesztusok elképesztően frissítőnek, üdének, élettel telinek tűnnek egy unott, kiégett, magát agyonmagyarázott világban.
(…)