Együtt mozdulni a változásokkal – interjú Kollár-Klemencz Lászlóval

Épp most érkeztek meg a Kistehén zenekarral. Fizikailag itt van már, de hogy lehet lelkileg is ráhangolódni ilyenkor a fellépésre?

Itt például mindig nagyon jó borok vannak. Az sokat tud segíteni. De más helyeken meg van más. Szóval nincs ezzel gond, áthidalható probléma.

Ennyi elég? Gondolom, reggel még állatokat etetett a szentendrei tanyáján. Hogy tud átkapcsolni rocksztár üzemmódba és vissza?

Amivel otthon foglalkozom, az szellemileg nem fáraszt, csak fizikailag. A kettő meg tök jó együtt. Ráadásul most utaztunk is több mint két órát. Így már koncertre hangolódva érkeztem ide. Induláskor van, hogy azt érzem, nem mennék el otthonról. De igazából megszoktam ezt a kettősséget. Több időt meg úgysem tudnék eltölteni ilyen helyen. Amíg játszunk, jól érzem magam, de a fesztivál maga már nem az én világom. Ide szórakozni járnak és párt választani a fiatalok. Ez nem az ötvenesek dühöngője.

Többféle műsorral járja az országot. Pár napja még a PIM-ben Rájátszás-koncertet adott, ahol kortárs magyar költők verseit énekelték. A héten a Müpában volt Kistehén-koncert. Új szólóanyagával, a Rengeteggel is fellép, és van önálló irodalmi estje is. Van, ahová könnyebb, és van, ahová nehezebb megérkezni?

Az irodalmi estekre nehezebb, amikor egy szál gitárral lépek fel. Mert ezekhez nagyobb jelenlét, nagyobb koncentráció kell. Ott mindenki engem néz, a kinagyított rezdüléseimet. Egy pillanatra sem léphetek hátra, hogy levegőt vegyek, mert még a levegővétel is része az estnek. Ehhez képest minden olyan helyzetbe, ahol én egy része vagyok a produkciónak, és vannak körülöttem emberek, akik csomó terhet levesznek a színpadon, könnyebb megérkezni.

„A siker és a pénz semmit nem igazol az életben” – mondja egy interjúban. Mit jelent a siker? A pozitív visszajelzések vagy az alkotás a fontos?

Sokkal inkább az alkotás érdekel: hogy megszülessen egy anyag. Az már másodlagos, hogy annak azután legyen egy önálló élete, eljusson emberekhez, és kapjak reakciókat. Persze ez is fontos, de például az írásnál egyáltalán nincs közvetlen visszaigazolás. Nem tudom, hogy reagálnak rá. Csak azt, hogy fogynak a könyvek, vagy nem.

A siker az, ha folyamatosan tudok új anyagokon dolgozni.

Ha van jövő, egy újabb gondolat, téma, ami mentén el tudok indulni, és azon dolgozom. Ha ez megvan, az számomra a siker.

Nem terhes egyszerre ennyifelé indulni?

Igazából mindent magam vállaltam. Nincs kényszer semmiben. Épp ezért mindegyikben jól érzem magam. A Kistehén önmagában kevés lenne. A rock and roll műfaj korlátai kényszerítenek arra, hogy csináljak mást is. Azt a fajta személyességet, ami számomra egyre fontosabb, itt nem, de egy irodalmi esten vagy a kamarazenekarommal, amikor a Rengeteg műsort játsszuk, meg tudom valósítani. Amit az egyik szerepben nem tudok kiélni, azt a másikban igen.

Melyik szerep áll a legközelebb önhöz?

Igazából egyik sem. Óvakodom attól, hogy elképzeljek és kivetítsek magamra egy állandó szerepet, hogy aztán mindent ahhoz kelljen igazítani. Például zenész vagy író vagy miegymás. Ez mind nem vagyok. Inkább azt mondanám, hogy az vagyok, aki állandóan figyeli a saját és a környezetének a változásait, és kész arra, hogy ezeket felismerje.

Egyszerűen próbálok együtt mozdulni a változásokkal.

És a családban betöltött szerepei?

Az igen. Az, hogy apa vagyok, az állandó. Bár nem valami jó apa.

Miért nem?

Mert alkotó ember vagyok, akit a családnak állandóan tolerálnia kell. Aki néha nagyon ott tud lenni, néha meg nagyon nem. Aki egyszer nagyon nyitott, máskor meg két szót sem lehet váltani vele. Nem tudok olyan apa lenni, akire szerintem egy egészségesen felnövő gyereknek szüksége van. Akihez a gyerekei bármikor oda tudnak menni. Aki hazamegy este hatkor, otthon van hétvégente, és az egész életét a családjának szenteli.

Nem lehet, hogy más apák is ugyanezt érzik?

Nem tudom. Azért aki egy bankot vezet, vagy valami nagyon racionális keretekbe foglalható dologgal foglalkozik, amit tényleg le lehet tenni a munkaidő végén, biztosan máshogyan működik a kapcsolataiban. Egy alkotó ember ezt nem tudja megélni, mert az alkotási folyamatból nem lehet vezényszóra kikerülni. Ez állandó önmagadra figyelés, amit lehet narcizmusnak is hívni. És az is tény, hogy sajnos a művészcsaládokban sokszor apahiányos állapotban nőnek fel a gyerekek. Több színésztől is hallottam már, hogy azért nem vállal gyereket, mert vagy a művészetének él valaki, vagy a családnak. A kettő együtt nem megy.

Ön mégis háromgyermekes apuka.

Igen, de aki ennek ellenére bevállalja – mint ahogy én –, az azzal fog szembesülni, hogy nemcsak neki kell lemondania arról, hogy minden pillanatban a művészetének éljen, hanem a gyerekei is meg fogják szívni, hogy nincs mellettük az apjuk. Most például, amikor elindultam, iszonyúan szorította a nyakamat a kisfiam, aztán kissé lemondóan ment a feleségemhez. Tudja, hogy ilyenkor egész este anyával lesz. Éjszaka meg folyton kérdezgeti majd Sárit, hogy apa mikor jön. Ezért mondom, hogy nem vagyok jó. Ráadásul az előző házasságomból van egy harmincéves fiam, akiben most jött elő, hogy az apja egy önző egoista. Nem csodálom. Úgy nőtt fel, hogy az apukája nem olyan volt, mint a szomszéd kisfiúé, hanem olyan, aki csak magával foglalkozik.

Második feleségével nem született gyermekük, ám úgy döntöttek, örökbe fogadnak. Ehhez nagyon kell akarni. Bár nincs megelégedve magával, mégis vágyik az apaságra.

Kétségtelen, és azt gondolom – és ezt mondja a feleségem is –, nem az a lényeg, hogy huszonnégy órát legyek a fiammal, hanem hogy az az egy, amit vele töltök épp, az tartalmas legyen. Rolival gyakran elmegyünk egy egész napra. Csak mi ketten. Szeretünk várakat látogatni. Ilyenkor beöltözünk katonának, viszünk kardokat, és kiűzzük a törököt. Ilyeneket játszunk. Ez baromi jó, mégis vannak ebben feszültségeim, mert néha ilyenkor is azon kapom magam, hogy nagyon elsodródok gondolatban a gyerektől. És látom, hogy ezt Roli érzi. De azt hiszem, a családalapítással azt is vállaltam, hogy ebben vannak ilyen nehezen feloldható ellentétek.

A novelláiban és a dalaiban mégis az dominál, hogy kapcsolatokban létezik, amelyek hatnak önre. Mélységük van.

Persze. De a legjobb barátaim is már csak legyintenek rám. Felhívnak, hogy „Laci, ma este csinálunk valamit?”. Én meg nemet mondok, mert épp benne vagyok valamiben, és érzem a hangjukon a fáradtságot, amikor azzal teszik le a telefont, hogy jó, akkor majd talán máskor. Szóval szép lassan kimaradnak barátságok, és úgy érzem, távolodok emberektől, akiket nagyon szeretek. Hát így élek, na.

Az első novelláskötetének a címe: Miért távolodnak a dolgok? Azon gondolkodtam ennek kapcsán, hogy a dolgok maguktól távolodnak, vagy mi távolítjuk el őket magunktól?

Ez inkább talán arról szól, hogy van az emberben egy belső, saját maga számára is megérinthetetlen valami. Egy mag, amit nem tud megosztani senkivel.

Mintha egy hatalmas magányba születnénk. Kapunk valamit, amit igazán soha nem tudunk megosztani senkivel.

Bizonyos emberek talán közelebb kerülhetnek ehhez, de hogy valójában milyen vagyok, hogy érzem magam, mit gondolok önmagamról és a világról, milyen nekem itt lennem ebben az egészben, milyen a viszonyom Istenhez, ezt még versben is nagyon nehéz elmondani. Csak magamban érezhetem. Még a feleségemet sem tudom annyira közel húzni, hogy igazán meglássa vagy érezze, és ettől felszabaduljon ez a született magány.

Ezt a kötetet az édesanyjának dedikálta. Vele milyen volt a kapcsolata?

Ő tudott ehhez a legközelebb kerülni. Anélkül hogy különösebben nagy dolgokról beszélgettünk volna, mégis megértette.

Akkor ez az ideál? Ilyen kapcsolatokat kellene építeni?

Igen. És fontos, hogy az ember egyáltalán dolgozzon ezen. Még ha nem is tudja elérni. Mert végtelenül kemény dolog, ha az ember egyedül van a világban. Ezt a nehézséget a kapcsolatok tudják feloldani. Minél közelebb tudsz kerülni valakihez – a családodhoz, feleségedhez, a zenéhez, Istenhez –, annál inkább oldódik ez a magány. Magadat is jobban megismered. De közben mindig történik valami, és megint nagyon távol kerül minden. Kezdheted elölről az egészet. Azt hiszem, erről szól a Miért távolodnak a dolgok?.

Az alkotás akkor kicsit terápiajellegű? Segíti a feldolgozást?

Iszonyú sok minden történik velünk úgy, hogy közben fel sem tudjuk dolgozni. Ahhoz ugyanis kell egy folyamat, amelyben megkeressük azokat az élményeket magunkban, találkozunk velük, felszínre hozzuk, köszönünk nekik, és elgondolkodunk rajtuk. És ott van az is, amit az ember eleve hoz az őseitől, a családjától, a gyerekkorából. Ezek ott fekszenek rejtve bennünk. Szép kaland ezeket feltárni, megtalálni.

Mint ahogy a barlangászok a barlangba, az ember is úgy megy egyre mélyebbre, egyre szűkebb réseken keresztül saját magába.

Újabb és újabb termeket fedez fel közben. Még szebb, még csillogóbb cseppköveket, vagy épp nagyon csúnyákat. De mégis fontos maga a felfedezés: ki is vagyok valójában? Az alkotói folyamatok azt teszik lehetővé, hogy közel kerüljek valamihez, aminek a végéhez nagyon nehéz eljutni, mert nagyon messzire vezet. De minden tanulásnak az a természete, hogy minél mélyebbre jutsz, annál nagyobb, óriásibb lesz a világ. De a meg nem ismert világ is. Ez egy gyönyörű kaland. És azt hiszem, hogy én ebbe a kalandba vagyok szerelmes, és ennek a világnak vagyok a megszállottja.

A természetközeliség hogyan segíti az alkotást?

Nem tudom, mert sokszor jobban eszembe jutnak a dolgok a HÉV-en Budapest és Szentendre között, vagy egy budapesti kávézóban, mint amikor konkrétan leülök írni.

A természetben elhallgatok. Akkor maga a csend van. Bennem is.

Kilépek ebből a kutakodó-keresgélő állapotból. Hagyom, hogy minden, ami körülöttem van, hasson rám, hogy csak rá figyeljek. Ha lovon ülsz, akkor nem tudsz gondolatban máshol lenni. Ott arra kell figyelned, mit csinál a ló, mikor hova lép. Ha elkalandozol, akkor leesel róla, vagy a lovad elindul valamerre, amerre te nem is akartál menni. Ezért ez egyféle kiüresedett állapot, ahol már nincsenek problémák. Egy konkrét probléma van, az életben maradás. És ez totál kikapcsol abból az őrületből, amiben vagy. Ezek az időszakok végtelen nagy csöndek. Mint amikor az ember alszik. Mint amikor tényleg alszik, és nem egyfolytában agyal.

Erre mondta egy interjúban, hogy azért szeret a természetben élni, mert abban van egy természetes mélység? Erre gondolt?

Erősen hiszek abban, hogy az ember természeti lény, ezért minden problémánál próbálok visszanyúlni ahhoz az állapothoz, amikor az ember még ténylegesen a természet része volt. Most is az, csak nem éli meg, mert az úgynevezett civilizáció alatt teljesen eltávolodott tőle. És ebből rengeteg konfliktus fakad.

Például?

Ha megpróbálnánk úgy gondolkodni, ahogy az ősközösségekben, sokszor előrébb juthatnánk. Amikor az ember még kis csoportokban élt, ami hét-nyolc embert jelentett, akkor a túlélés szempontjából a közösség minden egyes tagja nélkülözhetetlen volt. Szóba sem jöhetett, hogy valaki felülről megmondja, kire van szükség, kire nincs. Élet-halál kérdése volt, hogy megismerjék egymást, és megtudják, ki miben a legjobb. Mindenkit ki kellett emelni, különben éhen haltak. Ha az emberiség a civilizáció folytán kizárja magát a természetből, és elkezd a saját törvényei alapján működni, akkor az egy zárt világgá válik. Annyi mindenen rágódunk, és próbálunk mindent ezzel a civilizált tudattal megoldani. Ebben fel lehet ugyan vetni problémákat, de ha igazán a végére akarunk jutni, akkor a természetet, a Jóistent nem szabad kihagyni ebből a világból.

A magányra választ lehet találni a természetben?

Bingó. Megtaláltuk. Köszönöm a visszakérdezést. Tényleg ott tudom feldolgozni és feloldani ezt a magányt. Ott ez elszáll. Számomra az erdő az egyetlen hely, ahol nincsenek magányproblémáim. Mert nincs is magány mint olyan. Ott én az egésznek vagyok a része.

A természet olyan állapotot képes adni, ahol a kérdések már nem is igazán kérdések,

hiszen benne vagy abban, aminek a része voltál, és most újra olyan, mint amikor még nem váltál le erről. A magány ugyanis akkor keletkezik, ha az ember valamiről leválik. Ám ha nem válik le semmiről, hanem marad ebben az egészben, mert a része ennek, akkor ki sem alakul a magány.

Ez egyfajta spiritualitás vagy istenélmény?

Nem. Nekem soha nem volt egy konkrét istenélményem. Gyerekkorom óta hiszek. Kiskoromban megtanították a templomban, mint egy történetet, hogy van az Isten, és van a fia.

De engem a történet igazából mindig kevésbé érdekelt, mint maga a tény, hogy van felettünk valami, ami más és több, mint mi vagyunk.

És nem kérdés, hogy minden összefüggés végén ő van. De ezt nem mondanám megvilágosodásnak, sem istenélménynek. Én ebbe beleszülettem.

Az alkotásban sem volt olyan élménye, amit nem tud megmagyarázni?

De. Sok ilyen van. A műanyag kerti székek életében például van egy novella, a Balta, ami egyszerűen csak kijött. (A Balta c. novellát lapunk nyári számában is elolvashatja)Éppen fát vágtam, és azon gondolkoztam, hogy a Karcsi, a szomszéd, hogy tudja olyan profin vágni a fát, ahogy én sosem tudtam. Láttam, mekkora nagy darab fa is hogy kettényílik neki egy ütésre. Elkezdtem leírni, és egyből kerek – eleje, közepe, vége – lett a kétoldalas írás. Biztos sok mindenből tevődött össze, élményekből, hatásokból, amelyek összesodródtak valami mentén. De nem tudom, hogyan. Csak azt éreztem, hogy ez nekem sokat jelent, találtam magamban valamit, de nem voltam benne biztos, tényleg jó-e. Aztán mikor Szegő János a Magvetőtől mondta, hogy szerinte ez a novella nagyon erős, kulcsírás, akkor nagyon megörültem, hogy találtam valamit, ami tényleg jó. És annyi minden vár még feldolgozásra, felfedezésre előttem.

Amiket ilyen módon talál, azokat be is építi az életébe? Tud velük kezdeni valamit?

Bizonyos értelemben igen. Próbálkozom, de nem tudok mindig a felfedezéseim szerint élni. De közben meg biztos hatással vannak rám. Eleve az írás, a zene, az előadás mind csiszolnak valamit rajtam. Remélem, hogy nem egyre nagyobb szélhámos leszek ezek által. Ha sikerül akár egy kicsit is felszabadítani a sok lerakódott koszból, félelemből, vagy csak beszélni mindezekről, akkor az már hatással volt rám. Ilyen szempontból az alkotás tényleg olyan, mint a terápia, ahogy az elején mondta. De nem szabad, hogy csak ez legyen. Túl kell hogy mutasson ezen.

Fotók: Földházi Árpád, Dancs Enikő

Az interjú A Szív Jezsuita Magazin július-augusztusi számában olvasható