Forrás a Bakony völgyében

A Szent Mauríciusz-monostor falai között

Bakonybélt egyre többen fedezik fel természeti értékei, hangulata és múltja miatt. Szerzetesek azonban – kisebb nagyobb megszakításokkal – már közel ezer éve lakják a helyet. Az itt szolgáló bencés közösség korai szerzetesi hagyományokhoz nyúlt vissza, ám épületeik új külsőt kaptak. Az újjászületett monostor falai mögé léptünk.

„Akármikor jössz, itthon van az Isten.” Érkezhet ide bármilyen céllal az ember, jöjjön a hatalmas erdőkbe indiánkalandok után kutatva, kémlelje az égieket a Pannon Csillagdából vagy a bencés templom csendjéből, keresse csupán a természet szépségét, mindenki megsejt valamit abból, amit Kányádi Sándor Folytonosság című versében a Bakony hegyei övezte településről ír. Hogy a tavaly ezeréves Bakonybél a békesség és a harmónia helye, már az 1023 körül itt élő Szent Gellért legendái is beszámolnak. Az egyik szerint az itteni Szentkútnál imádkozó remete kunyhójába előbb egy szarvasborjú, majd egy farkas is beköltözött, és a környék valamennyi állata békességben élt a vidéken. Nem csoda, ha mi is visszatérő vendégei vagyunk a településnek és a monostornak.

Az 1700-as évek közepére felépült barokk épületegyüttes a millennium évében teljesen megújult. A kibővített monostor, a köré emelt  látogatóközpont és látványműhely, valamint az ég felé nyúló templomtorony hófehér falai kívülről csalogató frissességet, modernséget sugároznak. Klasszikus turisztikai látványosság. Szép számmal jönnek is ide csemegézni az építészet és a történelem iránt érdeklődők. Ám a legtöbben közülük is forrásra találnak itt.  Ahogy mi is.

Mikor megérkezünk, messziről meglátjuk, hogy bejáratánál a mindig derűt és békét sugárzó Baán Izsák atya bencés habitusában és ortodox pópákra emlékeztető szakálla alatt széles mosollyal vár minket. Késtünk. De ez a tény, úgy tűnik, cseppet sem zökkenti ki nyugalmából. Minket annál inkább, hiszen most szembesülünk először a monasztikus élet szigorú kereteinek valóságával. A napközi imaóra és az ebéd előtt már nemigen lesz időnk megismerkedni a közösség tagjaival.

Mikor belépünk a rendházba, a fehér, boltíves folyosó csendjét mintha csak a mi jelenlétünk törné meg. Ahogy azonban lassan delet mutat az óra, egyre több fekete ruhás szerzetessel találkozunk. Halk léptekkel, nyugodtan tartanak a kápolna felé. Kezdődik a nap harmadik imaalkalma. „Istenem, hallgass hívásomra, ó, Uram, jöjj, siess segítségemre! Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…” – éneklik a testvérek az egymással szemben lévő padsorokban az aznapi zsoltárt. Hangjuk betölti az egyszerű kis kápolnát. Imakönyvvel a kezünkben, kicsit megilletődve nézünk végig rajtuk. Öltözetük, tartásuk, kisugárzásuk is valami megfoghatatlan, mély egységet tükröz.

Utak Bakonybélbe

A Google térkép három autós útvonalat is ajánl a Budapesttől nagyjából százötven kilométerre lévő Bakonybélbe vágyóknak. A leggyorsabban az autópályán, Székesfehérváron át, Veszprémet és Zircet érintve egy óra negyvenöt perc alatt érhetünk el a Szent Mauríciusz monostorba. Néhány perccel hosszabb menetidővel egy balatonakarattyai kávézót is útba ejthetünk, mielőtt odaérnénk. De ha nem számít az idő, a két óra három perces Tata–Kisbér–Csesznek–Zirc útvonalat is választhatjuk. A bakonybéli bencés közösség legfiatalabb tagja, Illés testvér útja azonban mindegyiknél különlegesebb volt. „Szerzetesség, önkéntes munka” – ezt írta be a keresőbe évekkel ezelőtt az érettségi megszerzése, néhány hónap egyetem és jó pár munkahelyváltás után a huszonéves testvér. „A Krisna-völgy volt az első találat, a második Bakonybél – idézi fel idevezető első próbálkozásait. – Nem a vallási identitás vonzott, hanem az elcsendesedés. Hogy elmerengjek azon, miért vagyunk, hova tartunk, mi az élet értelme” – mesél érkezéséről. Itteni élményei azonban olyan erős hívássá alakultak benne, hogy miután elment, megtért, és később azzal a szándékkal jött vissza, hogy belép a közösségbe.

„Róma legszebb templomában, a Szent Anselmóban ismertem meg Izsák atyát. A családommal sokat jártunk ide, mert szerettük együtt énekelni a gregoriánt a bencés testvérekkel” – mondja kissé tört magyarsággal Giacomo testvér, aki tizenkét évvel ezelőtt Izsák atya hívására érkezett először Bakonybélbe. Egy évtized kellett aztán, hogy az olasz fiatalember végül felelni tudjon Rómából az itteni élet hívására. Ma már jelölt idejét tölti.

„Abban az időben intellektuálisan nagyon vonzott a korai szerzetesség világa, a régi szövegek frissessége, Szent Bernát homíliái” – mesél Baán Izsák arról a két évről, amíg laikus ösztöndíjasként élt az Örök Városban. Mikor hazatért, már azt kereste, hol élhetné meg azt az ideált, amely e római élmények és a szövegek hatására formálódott benne. Bakonybélben ekkor még épp csak alakították a magyar bencés kongregáció legújabb monostorát a Pannonhalmáról eljőve a monasztikus életet megvalósítani kívánó szerzetesek. Közülük mára csupán a gimnázium egykori magyar–történelem tanára, Anzelm testvér van itt. Izsák atya akkor érkezett a közösségbe, mikor az épp készen állt már rá, hogy új tagot fogadjon be. „Amikor idejöttem, úgy éreztem, végre megtaláltam, amire korábban hívást éreztem, és az különösen tetszett, hogy huszonhárom évesen nem kész keretbe, hanem egy formálódó monostorba léphetek be.”

Ahogy az ima után hallgatjuk a testvérek történeteit, rádöbbenünk, hogy a zsoltárénekléskor és azóta is tapasztalt egység mennyi különbségből tevődik össze. Noha a szigorú keretek, az egyforma ruha, az aszketikus életforma alapján azt gondolhatnánk, az itteniek nagyon hasonló emberek, a beszélgetésünkkor

az első dolog, amin meglepődünk, hogy mégis milyen sokfélék a bakonybéli bencések

a hátterük, iskolai végzettségük, szakmájuk és a szerzetesi hivatásukat tekintve. Amikor rákérdezünk, mégis mi köti össze őket, Illés testvér megdöbbentően egyszerű hasonlattal ragadja meg a lényeget: „Olyan ez, mint amikor különböző forrásokból érkező patakok belépnek a nagy folyóba, és onnantól együtt áramolnak.”

Isten munkája

A különböző utak és az eltérő múlt több szempontból segíti az együtt áramlást. A monostor viszonylag kevés külső segítségre szorul, a testvérek igyekeznek minden munkát felosztani maguk között. S a feladatok is sokfélék.

Így mindenki megtalálja, mivel tudná építeni a közösséget.

A rangidős Anzelm a lelkivezetői tevékenység mellett szakrális kisplasztikákat, kereszteket, medálokat másol. A kérdésre, hogy mi vezette a műhelybe, egyszerűen válaszol: „A szükség.” Az alapításkor olyan mesterség után kellett néznie, amelyet kis tanulással és pénzbefektetéssel, helyben lehet művelni, gyümölcse mégis eladható. Mikor azonban az ima után lelkesen mutogatja a  felújított műhelyében a kereszteket, és kiderül, hogy a közel kétszáz darabból álló gyűjtemény szinte minden elemének tudja a történetét, egyértelművé válik: itt nem csak a szükség a mozgatóerő. „Kisgyerekkorom óta kísér a szépség szeretete” – emlékszik vissza. Mindig csodálta a történelmi emlékeket, épületeket, az emberi alkotóerőt, de őt magát Bakonybél tette alkotóvá. Munkáit a többi bencés termékkel együtt az ajándékboltban árulják, amelyet Simeon testvér vezet. Illés a kertért és az informatikai feladatokért felel, Izsák a pénzügyekkel, valamint a novíciusok kísérésével foglalkozik, János a vendégfogadás felelőse és szakácsként a konyhát gondozza Günter a még zajló felújítási projekt és a karbantartás gazdája Máté noviciusként ott segít, ahol épp legégetőbb a szükség, Ábel pedig perjelként a közösséget, plébánosként pedig az egyházközséget vezeti. A saját feladatok mellett a konyhai és egyéb ház körüli, illetve a liturgikus tennivalókat megosztják. Illés és Giacomo szólnak is: sajnos félbe kell szakítanunk a beszélgetést, mert a héten ők a konyhaszolgálatosok, s lassan itt az ebédidő…

„Valójában a monasztikus szerzetest nem szabad, hogy az határozza meg, mit csinál” – világít rá Izsák atya, mikor ebéd után őt is a munkamegosztásról kérdezzük. Majd alaposan kifejti, miért. Náluk is létező fogalom a karrier, a szakmai előrehaladás, de az identitást nem ez határozza meg. „Szent Benedek úgy használta a zsolozsmát, mint Opus Deit, azaz Isten munkáját. De igazából a regula, a napirend, minden, amit itt csinálunk, Opus Dei. Az a fontos, hogy amit teszünk, Istenért tegyük, azon keresztül Isten munkáljon bennünk.” A szerzetes saját magát említi példaként. Nagyon szeret gyomlálni, az ajándékboltban embereket kiszolgálni, ha pedig teheti, antik szövegeket fordít.

„Mindenben jelen vagyok, de a létem alapja máshol, az imádságban van. Abból forrásozik, milyen lélekkel vagyok jelen a többi feladatomban”

– magyarázza.  Ezenkívül a munkának van egy aszketikus dimenziója is. „A tétlenség a lélek ellensége” – tartja Benedek, éppen ezért írta elő a kétkezi munkát, amely leköti a testet, de szabadon hagyja a lelket. „Ez látszólag ellentmondásos, de a mi hitünk ilyen, paradoxonokat hordoz magában. Egyrészt fontos, mit csinálunk, jó, ha örömünket leljük a munka gyümölcsében, másrészt teljesen mindegy, mivel foglalkozunk. Arra vagyunk meghívva, hogy indifferensek legyünk” – összegzi Izsák testvér.

Ám ezt a hozzáállást nem volt egyszerű mindenkivel megértetni és elfogadtatni. Bakonybél újraalapításakor Magyarországon már kétszázharminc éve nem volt monasztikus férfiközösség. Sokan értetlenül álltak az előtt, mit jelent, ha férfiak, akik között papok is vannak, azt mondják, nem céljuk gyakorlati értelemben hasznosnak lenni.

Nem az igehirdetés vagy a hívek lelkipásztori ellátása a hivatásuk, hanem hogy azon a helyen, ahol vannak, Isten országáról tanúskodjanak.

„A bakonybéli közösségnek az a küldetése, hogy olyan hely legyen, ahol Isten igéjét ünneplik, olvassák és hirdetik” – foglalja össze Izsák atya. De ahhoz, hogy ezt ilyen pontosan ki tudják mondani, magának a közösségnek is hosszú utat kellett megtennie.

Kétszer kell megalapítani

1998-ban a bencéseknek lehetőségük nyílt arra, hogy felélesszék a korai szerzetesi hagyományokat. Megvalósítsák az egyszerűségen, a kétkezi munkán, az imádságon és a közösségi életen alapuló szerzetesi létformát. Ennek lett a színhelye Bakonybél. A területen még Szent István alapított szerzetesközösséget 1018-ban. Bár a török hódoltság alatt kiürült a monostor, a XVIII. században újraalapították, de a második világháború után a testvéreknek megint el kellett hagyniuk a területet. Így amikor a kilencvenes években nyitni lehetett a hagyományok felé, egyértelmű volt: ennek az évezredes történelemmel bíró Bakony völgye lesz a színtere.

Így érkezett ide először három, majd egy év múlva még három szerzetes. Hamar kiderült azonban, hogy az ideálok és a valóság nem minden ponton egyezik. A monostorban ekkoriban még szociális otthon működött, a testvérek tervét pedig értetlenség övezte a faluban, az egyházi és a közéletben egyaránt. „Nagyon forrongó, izgalmas korszak volt, jó és kevésbé jó döntésekkel” – emlékszik vissza Izsák atya az első kilenc évre, amikor többen jöttek ide, majd távoztak is a monostorból.

„Sok alapot lefektetett, de sok zsákutcába be is sétált a közösség”

– mesél az első időszakról, amely akkor zárult le, amikor maga az alapító is elhagyta Bakonybélt. Ketten maradtak a falak között: Izsák és Anzelm.

A rendi vezetés azonban újabb esélyt adott a kis közösségnek. Ábel atya érkezésével lendületet vett a monostor. „Szokták mondani, hogy minden közösséget kétszer kell megalapítani. Nálunk is így történt, mikor 2007-ben eljött az újrakezdés utáni újrakezdés” – fogalmaz Izsák atya. Hogy lelkileg mennyire volt megterhelő ez a helyzet, azt a váláshoz hasonlítja. Az itt maradók először bezárkóztak, keresték magukat. Ezután ellátogattak az észak-olaszországi  Boséba, Enzo Bianchi közösségébe, hogy az ottani monasztikusoktól tanuljanak, majd itthon szakember segítségét is kérték. Ennek a komoly belső munkának az eredménye lett az új, konkrétabb cél megfogalmazása: Isten házában élni – a személyes imádság, a közösség és a liturgia hármasát megvalósítva.

A testvérek e cél köré építették fel mindennapjaikat. Ennek egyik leglátványosabb eleme a szigorú napirend. A napi ötszöri ima szabja meg a munka, a közösségi alkalmak, az étkezések és a szabadidő hosszát, ritmusát. Kérdésünkre, hogy miként lehet ilyen szigorú kötöttségek közt élni, Izsák atya elgondolkodtató választ ad. „Ez a monasztikus élet egyik legfontosabb üzenete. A keresztény élet egyik központi célja a paradicsomkert visszaállítása a bűntől megsebzett világban.

A lemondás olyan végtelenül nagy szabadságot ad, amilyen Ádámé is volt.

Ő egyszerre lehetett végtelenül szegény és végtelenül gazdag. Nem volt semmije, de övé volt minden, mert mindent megtehetett Istenhez kapcsolódva, a rá figyelés, a neki való engedelmeskedés által.” A szerzetes szerint persze néha nehéz a rend megtartása. Ráadásul ma még lehetetlenebbnek tűnik, amikor az ember bálványt csinált a szubjektivitásból. A monasztikus élet azonban  arról is szól, hogy nem számít, milyen lélekkel tartasz ki, ha benne maradsz a nehéz helyzetben, növekszik benned valami, még ha akkor nem is látod. „A labirintus is ilyen. Összevissza kanyarog, de minden lépéssel haladsz a cél felé, akkor is, ha látszólag távolodsz” – magyarázza a testvér, miközben a monostor udvarán tekergőző mintát mutatja, ahogy sétálunk az autónk felé.

Folytonosság

Izsák atyának épp szabadnapja van, Budapestre kell mennie, így útitársunkul szegődik. A  Bakony kanyargós útjain haladva magunk mögött hagyjuk a falut, közben ő is a távolodást emlegeti. „Ahogy erősödött az, hogy kik vagyunk és mi a dolgunk, úgy vált világossá az is, hogy mire kell nemet mondanunk” – foglalja össze egy mondatban a identitásuk dilemmáit. Szavai egyszerre vonatkoznak az egyéni nagy lemondások és a közösségi küldetés megfogalmazásának nehézségeire. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a római San’t Anselmo több nyelven beszélő előadója saját belső alakulásáról is épp olyan őszintén mesél, ahogy a monostor közösségéről. „Annyi kapu nyílt ki előttem, és várt rám… De egy idő után nem lehetett fenntartani, hogy ennyire ellentétes vektorokban mozgok: római tanár és bakonybéli bencés is vagyok – magyarázza –, de amikor megérett bennem a tudományos karrier elengedése, megláttam azt is, hogy a tudásomat és a tapasztalatomat ötvözve hogyan tudom a közösségemet és a magyar egyházat szolgálni.”

A távolodást, a távolság kérdését közösségi szinten is megélték a szerzetesek.

„Bakonybéli remeték” – sokszor rájuk sütötték a némi gúnnyal átitatott megnevezést a kívülállók, amikor először találkoztak a hagyományos vidéki plébániai élettől merőben eltérő monasztikus szellemiséggel. Pedig Izsák atya szerint talán nincs is még egy szerzetesi közösség, melynek tagjai annyi időt töltenének egymással, mint ők. „Ez egyáltalán nem remete-életforma. Nagyon komoly cönobita, azaz együtt élő közösség vagyunk. Együtt imádkozunk, étkezünk, dolgozunk” – világít rá a különbségre a testvér. – Azért jöttünk ide, mert szeretnénk megélni a szerzetesi élet kontemplatív dimenzióját. Nem megyünk ki innen, mindig itt vagyunk – elérhetők vagyunk.

Kapcsolodó cikkeink
Meszleny Zita, Tábori Kálmán
Életre halálra
Indiánok a fehéremberek között
Mindig van lejjebb…de feljebb is
Börtönből az apátságba – Lólé Attila mélyre vezető útjai

És mintha a Szentlélek szele is ebbe az irányba fújna: egyre többen járnak át rendszeresen a különleges hangulatú vasárnapi szentmisékre a környező városokból. Érkeznek zarándokúton, hogy velük együtt imádkozzanak és imádkozni tanuljanak, vagy együtt töltsék a nagyheti és húsvéti ünnepeket. Mindenki rátalál valamire a Bakony nyugodt harmóniájában. Nem véletlenül kapott a monostor építési támogatást sem.  „Tartottunk tőle, hogy évekig a felújítási projektről fog szólni az életünk – mereng el Izsák atya –, de aztán jött négy fiatal, és megmutatták, hogy az élet nem a külső, hanem a belső növekedésről szól.” A közösség új tagjai azzal a vággyal érkeztek, ami miatt az alapítók is. És ahogy a szerzetes fogalmaz: épp ez emlékezteti és szembesíti őket napról napra az eredeti karizmájukkal.

„Az az érzésem, hogy Bakonybél a hagyományaival, a szentekkel és az egész természeti környezettel olyan, mint egy kút.

Egy forrás. A szentkút is ezt szimbolizálja. Mi pedig a közösségünkkel körülvesszük ezt, gondozzuk, merjük, hogy tisztuljon, és mindig újraszülessen azoknak, akik idejönnek.” Amikor Izsák atya a Szabadság hídnál kiszáll az autóból, még mindig ezen gondolkodunk, és valamiért Illés testvér hasonlata jut eszünkbe a folyóról meg a forrásokról.

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját

Fotó: Földházi Árpád
www.arpadfoldhazi.com