Jézus vendégeskedik, vagy épp megvendégel másokat. Mindkét esetben igaz, hogy az ezzel kapcsolatos történetek mélyét akkor érinthetjük meg, ha ráébredünk: rólunk szólnak.
Azok az evangéliumi történetek, amelyekben Jézus Krisztus a vendég, a hit szemével olvasva hozzánk szólnak: hívjuk meg és fogadjuk be őt „házunkba”, azaz az életünkbe. Zakeussal együtt, méltatlanságunk tudatában elé járulva felszabadító találkozásban lehet részünk. De az is előfordulhat, hogy – mint Márta – a jó cselekedetek útját járva meghívást kapunk hitéletünk elmélyítésére. Vagy a kíváncsi és előítéletes farizeusokra gondolva szembesülünk vallásgyakorlatunk, hitfelfogásunk elégtelen voltával. A Feltámadottal találkozó apostolokhoz hasonlóan szert tehetünk arra a tapasztalatra, hogy Krisztus nemcsak vendég akar lenni, hanem sokkal inkább vendéglátó: miközben azt hisszük, hogy adunk valamit Istennek, ráébredünk, hogy mi kapunk tőle, és sokkal többet, mint amit reméltünk. Az utolsó vacsora emlékét felidézve pedig miénk lehet a megtapasztalás öröme: Krisztus úgy akar vendéglátónk lenni, hogy önmagát adja „a világ életéért” (Jn 6,51).