Szentem, novemberre

Borromeo Szent Károly

Egy ház, ami igazából Egyház. Rajta kapuk. Kapuk, amelyeket nap mint nap meg kell nyitni, széles, nagy mozdulatokkal kitárni, hogy berohanjon rajtuk a fény, és átszáguldja az épületet a friss áramlás. 

Carlo Borromeo legalábbis így látta, mert örökfiatal egyházban, friss levegő általi megkeresztelésen tűnődött egész életében, és persze azon, hogy vannak kapuk, amelyeket örökre védeni kell, bármily vészjósló zenét karistolnak rajta kívülről az ördög körmei.

Károly szerint a hit folyamatosan megújuló ajándék, amely soha nem ragadhat a megszokás mocsarába, a lusta kereszténységbe, az ünnepnapi templomba járás rutinjába. A hit láng, izzás, szenvedély: koncentrált tekintet az Oltáriszentségre, tekintet nélkül a veszteségekre.

Mert lehet-e nagyobb veszteség annál, mint amit a pestis okozhat? Miközben ugyanis a járvány tombolt 1567-ben, és hátra sem pillantva menekült mindenki: városvezető, helyi politikus, pap és orvos, ő Milánó lelki vezetőjeként – igen, érseke is volt a városnak, „de ez másodlagos”, mondaná ránk kacsintva ma is – nem a titkos kijáratot meg az egérutat leste, hanem maradt, kitartott, s a maga szentül természetes módján elkezdte ápolni a betegeket. Sorban, egymás után. Ahhoz, hogy már korán radikális önfeláldozó legyen, nem kellett neki sem saját egyházmegye, sem érte rajongó hívők, hiszen annak ellenére, hogy édesanyja Medici volt, a vagyont látnivalóan már gyermekkorában sem a földön gyűjtötte, hiszen más dimenziókban való szárnyalásra edzette magát. Másrészről nagyon is praktikus ember volt,

a trienti zsinat hőse, az önfeláldozás maratoni futója, hitbéli keménységét illetően pedig igazi spirituális bokszbajnok.

„Ezt az embert vasból gyúrták” – mondta róla (elismerően csettintve két bohóctréfa között, de halálos komolysággal) Néri Szent Fülöp, aki szintén nem ment a szomszédba „csodabogárságért”, aki nyilvános tereken táncolt, bort ivott, félig leborotvált szakállal ugrándozta végig Róma utcáit, hogy tiltakozzon az elszabadult, bálványimádó tisztelet ellen, ami már életében őt is körbevette. Egy ilyen szenttől dicséretet kapni nem akármilyen dolog egy másiknak, nem? Főleg, hogy mindketten brutálisan formabontók voltak.

Carlo árva lett hamar, szélvészben állt egész életében, hiába volt gyerekszobája arannyal díszítve. Mert persze kijutott neki gyámból, pénzből és kísértésből, ő azonban

tizenkét éves korában már reverendát öltött. Mégsem lett koravén szentfazék,

inkább amolyan Krisztusért lázadó maradt, mindvégig. Az őt apanázzsal kitömőket elborzasztotta, hogy egy római bencés kolostor tinikorú kommendátor apátjaként neki járó komoly jövedelmét egyből szétosztotta a szegények között. Lett is ribillió a családban, tizenhat évesen azon nyomban elzavarták Páduába, hogy majd a jogtudomány elveszi a kedvét az önfeláldozástól.

Dehogyis. Károly, megőrizve gyermeki lelkét, ott alapozta meg későbbi kemény és megvesztegethetetlen egyházférfiúságát, mert nála aztán nem volt acélosabb zsinati figura. Számára Trient minden szava szent volt, reformerebb volt a reformáció rebelliseinél, több egyházi és politikai érdeket sértett szelíd, de kérlelhetetlen tekintettel, mint Luther és Kálvin együtt se. Nem egyszer akarták eltenni láb alól, de mindegyik veszélyes, ám elbénázott kísérletre csak legyintett. (Képzeljük el, mekkora sikere volt a lombardiai és piemonti hatalmasságok között mondjuk a vagyonkezelés teljes reformjával és a züllött strómanklerikusok kiebrudalásával.)

Suhogtak hát a kardok, volt, hogy abszurd módon szerzetesek akarták elveszejteni, de neki nem volt ideje a sebek nyalogatására és a halálos fenyegetéseken való töprengésre. Hogyan is lett volna, hiszen közben szellőztetett: megújította a szerinte viccesen elaggott papnevelést, megalapozta a későbbi szemináriumi oktatást, iskolákat és internátust nyitott, de legalább ennyi energiát fektetett a nép hittanoktatására is, ráadásul a műveltebb-„antennásabb” hívők számára megnyitotta a Borromeum Intézetet. Közben menhelyeket állítatott, és ahol nem segített a gyógyszer, oda elvitte Isten szavát. Nem kísérettel, lóháton vagy hintón pipiskedve, hanem gyalog és személyesen. Kicsit hasonlóan vélekedtek róla az aktuális udvaronc „kritikusok”, mint Keresztes Szent Jánosról, Avilai Terézről vagy éppen – nagyot ugorva az időben – a jezsuita pápáról, mert a huhogók sosem értették, ha valaki a legegyszerűbbekkel érteti meg magát, radikálisan képviselve az evangéliumot, sohasem csencselve és üvöltve együtt a világot uraló farkasokkal.

Hatalma volt, de nem a hatalmasok nyelvét beszélte, hanem a legkisebbekét. E pontnál viszont eszünkbe juthat a zsoltár, amelyet némiképp variálva Krisztus is idéz: „Gyermekek és csecsemők által építed hatalmadat…” (Zsolt 8,3).

És persze a mindenkori tanítványok által, akár itt, közel hozzánk, a XXI. században. Hirtelen a tanítvány-testvérek közül a Borromeo Szent Károly Papi Testvériségben szocializálódó Alessandro Caprioli atya jut eszembe, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lelkésze, és szerinte Carlo lelkisége semmi másról nem szól, mint hogy határozottan álljunk ki az igazság mellett. Igen, legyünk komoly, igazságkereső emberek, gyakoroljuk a szeretet cselekedeteit. És tudjunk ellenállni az uralkodó mentalitásnak. A keresztény élet nem kényelmes, viszont boldoggá teszi az embert. A közömbösség meg úgyis együtt jár a lelki depresszióval, a lustasággal. Ebből is következik, hogy a fiatalok sajnos sokszor olyanok lelkileg, mint az öregek. Pici dolgokat keresnek, pici boldogságokat keresnek. Szkeptikusak: azt gondolják, hogy nem éri meg keresni a nagy, végtelen boldogságot.”

Carlo aztán végképp nem a pici boldogságot kereste, negyvenhat évesen szó szerint belehalt a „végtelen boldogságba”, a munkába, a szolgálatba, de emléke, tanítása maga a velünk élő felmagasztaltatás. Élő szent volt, de sosem volt elégedett magával, a böjt és a vezeklés kettős ölelésében remélte, hogy még jobbá válhat.

Radikális volt, és áttetszően egyszerű.

Galambszelíd volt és acélkemény. A koldushoz letérdelt, visszaéléseket tapasztalva viszont korbácsot ragadott. Akár csak az Emberfia a templomból az árusokat, úgy verte ki ez a szelíd ember mózesi haraggal Milánó körzetéből a bűnt. „Az egyház az imádság háza, és nem rablók barlangja” – parafrazálta-aktualizálta a Mt 21,12-t Borromeo Szent Károly, miközben zsinati-prófétai haraggal borította fel az összes pénzváltóasztalt, nem érdekelte, hogy éppen kié volt a portéka rajta: hitte, hogy az Atya házát életünk árán is óvnunk kell, mert azt nem teheti senki a kalmárkodás házává.

A korbács az ítélet eszköze, Károly pedig Istené. Lerombolta az igaztalan áldozatot, a kalmárkodás házát, a képmutató vallásosságot, megmentett minket a megszégyenüléstől. Mába hasító fényességgel és frissességgel, ószövetségi törvénytisztelettel, mégis modern, evangéliumi logikával és logisztikával képviselte a Messiást a XVI. században. Idehallatszik a hangja most is a fülembe.

 

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját