Ellátni Istenig

Interjú Jelenits István piarista szerzetessel

Hatvan éve pap, nemzedékek tanára, számos színtéren, de első számú terepén, a gimnáziumban sem „középiskolás fokon”. Csendesülő mindennapjairól, hivatásáról, hitről, nevelésről, sikerekről, történelmi időkről beszélgettünk.

Hatvan éve szerzetes pap. A kezdeteknél hogyan mutatkozott meg Isten az életében?

Ha az életem úgy alakul, ahogy elindult, akkor nem lettem volna piarista.

A háború idején – ami Nagyváradon ért bennünket – tizenkét éves voltam, édesapám megyei tisztviselőként dolgozott ott. A premontreiekhez jártam gimnáziumba. Jól éreztem magam, de nem gondoltam arra, hogy pap legyek, vagy premontrei szerzetes. De az egyházban jól éreztem magam, hívő katolikus voltam.

Jött a háború, ami minden megváltoztatott. Mindenünk elveszett.

Ott akartunk maradni Váradon, már lőtték a várost, amikor központilag elhatározták, hogy a megyei tisztségviselőket kivonják onnan. Eljöttünk kézitáskákkal Budapestre, mindenünk ottmaradt, azóta sem voltam abban a házban, amit akkor elhagytunk. Amikor megérkeztünk a Keleti pályaudvarhoz, leraktuk a csomagokat, a szüleim és a nővérem elmentek, hogy ismerősi körben szállást szerezzenek, keressenek olyan családot, amely befogad bennünket. Nekem kellett vigyáznom az összes cókmókunkra. Elgondolkodtam, hogyha elnyom az álom – mert irgalmatlanul fáradt voltam –, akkor mindenünket ellopják, ami még megmaradt. Körbe kell járni, amíg vissza nem jönnek. Ilyen helyzetek fogadtak akkor.

Azt éreztem át, hogy komolyra fordult a világ, hogy azok a dolgok, amikben én gondolkodtam, érvényüket vesztették. Ugyanakkor nagyon érdekes dolog volt, hogy különös módon az imádság közelebb került hozzám. Amikor a piaristák neszét vették, hogy hamarosan államosítják az iskolát, akkor a könyveiket kimentették. Hozzánk is sok könyv került, például az egyházatyák latinul. Elkezdtem latinul Szent Ágostont olvasni, s egészen sajátos úton közel került hozzám ez az egész világ egy más megvilágításból. A gondviselésről szereztem ekkoriban közvetlen tapasztalatokat. Az Úristen belenyúlt az életembe, személyesen, s valami felé kinyitott ezen események által. Ezek a dolgok engem hallatlan intenzív módon átalakítottak. A Biblia is másképp került hozzám közel, mint addig.

Rájöttem, hogy nemcsak veszteségek értek, hanem a nagyon kritikus életkörülmények megnyitottak valami más dimenzióra.

Ezek után az életem másképp folyatódott, mint ahogyan elkezdődött. A lelki életemben mostanában sokszor visszatérek a Getszemáni-kertbe, ahol Jézus kimondja, hogy „múljék el tőlem ez a pohár, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”. Sokszor elgondolkodom, hogy Isten Fia valóságos ember is, és mégis így szól az Atyának. Nagyon közel érzem magamhoz ezeket a pontokat, ahol Jézus rábízza magát Istenre. Atyja valamiképpen átveszi a kormányzást, bizalmat ad, vezet tovább. Rejtőző elemei ezek a Bibliának, amikhez ha közel megy az ember, akkor vérezni kezd a szöveg.

(…)

Fotó: Földházi Árpád

A teljes interjú A Szív Jezsuita Magazin októberi számában olvasható