Két szárnnyal a föld felett

Különleges világot teremtett Pilári Gábor és családja Pécs sétálóutcájától nem messze, egy pékségből átalakított helységben. Bábszínházukról és A repülés történetéről kérdeztük a MárkusZínház alapítóit.

Nem tudni, miért kerültünk az első osztályra. De még mielőtt megkapjuk a beszállókártyánkat, friss házi perecet, kakaót és teát szolgálnak fel a kapunál. Bár láthatóan minden jegyet eladtak, nincs kellemetlen zsúfoltság. Egy kedves egyenruhás hölgy – vélhetően az egyik utaskísérő – udvariasan megszólít. Miután a helyünkre kísér, még elnézésünket kéri a néhány perces késés miatt. Mire a táskánkat gondosan becsúsztatjuk az előttünk levő szék alá, és kényelembe helyezzük magunkat, már magával is ragad a világ, amelyet pécsi bábszínházukban Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna teremt körénk.

Beszállás

A fények lassan halványulnak, a beszélgetések elcsitulnak. Néhány láb még ütemesen kopog a pianínó, nagybőgő és dob alkotta jazztrió felvezető muzsikája közben a nem túl nagy, ám praktikusan berendezett színházteremben, ahol mintegy ötven fő – gyerek és felnőtt – várja kíváncsian a MárkusZínház A repülés története című előadását. „Felhívjuk figyelmüket, hogy a fedélzetre rosszkedvet, szomorúságot felhozni tilos” – szólal meg az előbbi kedves női hang, míg a másik utaskísérő az érthetőség kedvéért kézjelekkel mutogat. „Magukkal hozott jókedvüket bárhol elhelyezhetik, de legjobb, ha mindvégig maguknál tartják” – hangzanak el az utolsó utasítások, majd elnémul a játéktér.

Csak a bőgő és a zongora találó melódiái, kifejező zörejei, illetve a színészek kreatív hangutánzó gesztusai kísérik a bábok és mozgatóik által megelevenített utazást. Azt a több ezer évig tartó igyekezetet, amíg az ember leküzdötte földhözragadtságát, hogy megvalósítsa egyik legnagyobb vágyát, a repülést. Ikarosz, léghajó, Zeppelin, repülőgépek, űrszondák. A repülés története során felbukkanó leghihetetlenebb szerkezetek a színpadon a leghétköznapibb eszközök formájában elevenednek meg. Nejlonzacskó, hajszárító, buborékfújó, csillagszóró, vasedény, fúrógép.

Apró, báboknak is nehezen mondható tárgyak változnak át egy pillanat alatt a Pilári család kezei alatt.

S ahogy a színészek képzelete szárnyal, utasaikat is úgy repítik végig a darabon.

„Ebben az előadásunkban kísérletet teszünk arra, hogy a természetes emberi impulzusokból milyen jelek születhetnek a bábszínpadon” – magyarázza a látottakat Gábor, mikor a produkció után arról faggatjuk, mennyiben nevezhető bábszínháznak, amit az előbb láttunk. „Ez egy kísérleti darab. Mi magunk is nagyon kíváncsiak voltunk az eredményre. „Hosszú út vezetett a hagyományos báboktól idáig” – teszi hozzá Zsuzsanna. Majd belekezdenek a MárkusZínház történetébe, amelyet ha akarnánk, se tudnánk elválasztani Piláriék történetétől. Hisz a színészek soraiban ma is ott volt a házaspáron kívül Lili, a lányuk, az előadás ritmusát pedig dobolásával a fiuk, Áron adta meg. A színház a család második otthona. Ha nem az első.

Utazás

1988 telén Gábor és Zsuzsanna rozoga Trabantjukkal Ljubljana felé vették az irányt. Noha a pénzükből éppen csak az odaútra tellett, érezték: az ott megrendezett nemzetközi színházfesztivált mindenáron látniuk kell. Az első nap a csarnok bejáratánál tébláboltak, lesték, milyen belépőkkel jutnak be a résztvevők. Ezután letraszettel sebtiben elkészítették a sajátjukat. Napközben egyik bámulatból a másikba esve járták az előadásokat. Láttak koreai fellépőket, akik hatalmas dobok ritmusára addig forogtak, míg révült állapotba nem jutottak, s csak ezután kezdték a játékot. Részt vettek indiai bábosok bemutatóján, akik italáldozattal indították a produkciót. „Mi akkoriban még nem léptünk rá a szakrális utunkra, mindent csodálattal figyeltünk” – emlékszik vissza Gábor a harminc évvel ezelőtt átéltekre. Mikor nap végén legördült a függöny, a fiatalok szállás híján a Trabantban vészelték át a szlovén téli éjszakát. „Nagyon összebújtunk, hogy ne vacogjunk. Sárga szigetelőanyagot tömködtem az autó réseibe, hátha nem lesz olyan piszkosul hideg. De az volt. Csak így még szúrt is a fekvőhelyünk” – nosztalgiázik nevetve, miközben átkarolja feleségét. A kalandos utazás elég volt ahhoz, hogy belevágjanak saját színházi projektjükbe.

„Felismertük, hogy a báb nem csupán merev eszköz, amivel megtanítjuk a gyerekeknek a normákat, hanem végtelenül színes, komoly tradíciójú műfaj.”

– foglalja össze Zsuzsanna. Akkor, ott megnyílt előttük a bábos világ végtelenje. A tapasztalatukat pedig minél több emberrel meg akarták osztani.

Első előadásukként betlehemest mutattak be. Akkoriban még nem született meg két gyermekük, míg barátaik már sokadmagukkal ünnepelték a karácsonyt. Úgy döntöttek hát, ahelyett hogy szenteste otthon ülnének, meglepik az ismerős családokat egy saját bábokkal eljátszott születéstörténettel. Gábor első bábja, egy angyalka máig a színház bejárati ajtaja felett pihen. Készítője hatalmas szeretettel mozdítja meg a kis fafigurát, aki több mint negyven évvel a szárnyaiban már nehezen repül. „Ma már igen kevesen készítenek bábot. Még kevesebben vagyunk, akik készítünk és játszunk is. Tanulni meg aztán pláne alig néhány európai városban lehet” – avat be a ritka mesterség részleteibe. A legtöbb színész a keze alá kapja az eszközt. Ám a Pilári család szerint hatalmas többlet rejlik abban, ha maguk formálják meg az előadásaik szereplőit. „Rengeteget számít, ha a születésük első pillanatától jelen vagyunk – magyarázza Gábor. – Mi adunk nekik formát, arcot, aztán végigkísérjük őket az életükön, hiszen a báb addig él, amíg törődünk vele, ha félredobjuk, meghal.” Ráadásul a gyakorlott bábkészítők szerint könnyebb is saját szereplőkkel játszani. A karaktereknek ugyanis kész személyiségük van, amelynek összhangban kell lennie a mozgatóéval. Értetlenkedésünkre Zsuzsanna saját élményét eleveníti fel. A ljubljanai fesztivál hatására a család bejárta szinte az egész világot, hogy színházi élményeket gyűjtsön. Legutóbbi indiai látogatásuk alkalmával szert tettek néhány különleges helyi bábra. „Csodáljuk őket, mégis van közöttük egy, akit nem tudok bevenni” – sajnálkozik, miközben színes kendőkből kicsomagol egy gyönyörű táncosnőt. Lila, gyöngyökkel kivarrt autentikus ruhája több rétegben öleli körbe a testét. Arcát sötét bőre, ékszerei, fekete haja és erősen festett szeme egyszerre teszi karakteressé, mégis finoman nőiessé. „Hiába imádok táncolni, ismerem a báb hazájának mozdulatait, ő pedig képes mozgatni a csípőjét, illegetni a fejét, mégsem vagyok elégedett.

Még meg kell tanítanom, vagy nekem kell őt megtanulnom, esetleg egymást kell megtanulnunk.

Nem tudom. Ez misztika. Mint amikor a Teremtő meggyúrta az embert, aztán életet lehelt bele. Nálunk ez az utóbbi mozdulat itt még hiányzik” – vallja be kissé gondterhelten, miközben ámulatba ejtő táncot lejt az indiai bábbal.

Noha a táncosnőn kívül több egzotikus figura is díszíti a MárkusZínház falait, a család legtöbbször hazai művekhez, motívumokhoz nyúl. Vitéz László, Grand Hotel, A helység kalapácsa, Csongor és Tünde, János vitéz és még sorolhatnánk az ismert és meglepő darabokat, melyek a színház repertoárját színesítik. „Fontos, hogy megőrizzük a hagyományainkat. A fának is van gyökere, ami nélkül nem élne. Kell az alap. Ha ez megvan, lehet szárnyalni. Ott kezdődik a kreativitás” – mutat rá Gábor. Hogy ezen belül melyik darabot választják, azon múlik, épp mi foglalkoztatja őket.

„Tulajdonképpen mindig magunkról mesélünk. Arról, ahol az életünk tart”

– toldja meg Zsuzsanna.

Landolás

Így volt ez az első betlehemes darabbal is. Akkortájt a MárkusZínház tagjai, csakúgy, mint a születéstörténet szereplői, épp szállást kerestek. Elképzelés, darab és báb is akadt bőven, színházépület azonban nem. A következő évtizedekben a Pilári család tagjai vándorszínészként próbálták megvalósítani álmaikat, és eközben boldogulni. „Azt gondoltuk, ha van létjogosultsága annak, amit csinálunk, akkor valamiképpen működni fog, életben marad a színház, ha nem, csinálunk valami mást. Máig csodálkozom, hogy ebben a világban létezhetünk mi is” – gondolkodik el mosolyogva Zsuzsanna. A létezés azonban nem volt mindig magától értetődő. A házaspár ma már hangosan kacagva emlékszik vissza a Tesco-megnyitókra és benzinkútavatókra, ahol értőnek nehezen mondható közönségnek bábozva jutottak némi bevételhez.

Az évek azonban őket igazolták. Egyre több jegy fogyott az előadásaikra, 2011-re pedig egyértelművé vált: megérett az idő a saját színházépületre. Eleinte lakásszínházban gondolkodtak, egy éjjel azonban a feleség arra riadt, hogy hiszen rossz irányba kutakodnak, üzlethelyiséget kellene keresniük. Reggel határozottan kijelentette: ma megveszik a színházat. Egész nap rótták Pécs utcáit, mígnem rátaláltak arra a régen bezárt pékségre, ahová kisgyerekként kakaós csigáért, túrós batyuért tértek be. Bár a helyre kis zugként emlékeztek, ahogy beléptek, kiderült: az üzlet mögött nyílik a hatalmas sütőtér, amely tökéletesen alkalmas bábszínháznak. A család szinte azonnal használatba is vette az épületet. „Az élet alakította ilyenné” – mutat körbe Gábor szeretetteli büszkeséggel a galériázott helyiségen, amelyet faragott, színesre festett oszlopok tagolnak. A valaha volt kis üzlet most a színház előtere, konyha, nappali, iroda és műhely is egyben. A cserépkályha és a frissen elkészült tea mindent körbelengő illata első pillanattól otthonosságot áraszt. A betérő úgy érzi, órákat is képes volna itt eltölteni. A falakon és a legapróbb felületeken is tervek, készülő vagy kész bábok sorakoznak, színek, formák, ötletek mindenütt. Mintha mesébe csöppennénk. „A világ megteremtése felfoghatatlanul fontos. Életre kell keltenünk, ami a képzeletünkben megszületett. A történettel, a bábokkal, a műhellyel, magával a térrel, mindennel” – igazolja érzésünket Gábor, majd felesége veszi át a szót:

„A színházat, a játékot komolyan kell venni. Ilyenkor az ember isteni térbe lép be.

Elszakad a valóságtól, megmártózik benne, aztán azzal, amit itt kap, visszatér oda, ahonnan jött. De valahol töltekeznie kell, valahol el kell felejtenie a mindennapiságot, mert mindenben ott van a nem mindennapi, amit mindenkinek a lelke szomjaz.”

Kiszállás

„Köszönjük, hogy utazásukhoz a Márkus Airlines járatát választották. Reméljük, kellemesen utaztak. Márkus Airlines. A Föld gömbölyű” – hangoznak el az utolsó mondatok. Visszaérkezünk a valóságba. A fények kigyúlnak, a nézőtéren mocorgás támad. A színházépületből mégis csak lassanként szállingózik a közönség. Senkinek sem akaródzik kilépni ebből a nem mindennapi, színháznyi világból. A legtöbben a kis előtérben beszélgetnek, hogy egy kicsit tovább húzzák a varázst. Ahogy mi is. A Pilári család pedig partner ebben. Szárnykészítő foglalkozásra invitálják a részvevőket. „Egy külföldi szereplés alkalmával óriási banánleveleket szereztem, az előadás után hokedlire állítottuk a közönség bátrabb tagjait, és azt mondtuk nekik: próbálják ki a repülést” – meséli bajsza alatt mosolyogva Gábor. Majd hozzáteszi: volt, akit neki kellett elkapnia, le ne zuhanjon, annyira beleélte magát.

„Minden ember úgy születik, hogy szárnyai vannak, és tud repülni. Csak ahogy felnövünk, elfelejtjük ezt a képességünket”

– veszi át a szót Zsuzsanna. Ezt mondták a közönségnek is azon a bizonyos foglalkozáson. De ahogy most halljuk, családi vállalkozásuk ars poeticájaként hangzik. A szárnykészítő foglalkozáson nem veszünk részt, ám kicsit úgy érezzük, valódi szárnyakkal térünk haza. A földről még nem sikerül egészen elrugaszkodnunk, de az előadásból megtanultuk, hogy „a szárnyak zuhanás közben nőnek ki”.