Prieger Zsolt az Anima Sound Systemből ismert zenész, író, kulturális szervező… és még sorolhatnám, de mind egy kicsit sántít. Inkább azt mondom: multiinstrumentalista, akinek bármi kerül a keze ügyébe, úgy játszik vele, mint egy hangszerrel.
– Bevallom őszintén, az első találkozásunkkor meglepődtem rajtad. Előtte valahogy úgy képzeltem, te egy kereső ember vagy, ám amikor elkezdtünk beszélgetni, rögtön megváltozott a véleményem. Azt láttam rajtad, hogy te nem kereső vagy, hanem olyan, aki talált valamit, ami olyan erős, hogy bármerre el lehet onnan indulni. De mindig ez a valami lesz az origója mindennek. Cáfolj, vagy erősíts meg! Meg tudod fogalmazni, hogy mi ez a dolog, ami ott van benned mindennek a mélyén?
– A bizonyosság, hogy rendben mennek a teremtett világban a „dolgok” – legalábbis a mélyben. És itt a „nagyon mélyre” gondoltam, mert a felszínen botrány van, mocskos bulvár, elképesztő igazságtalanság és folyamatos hazugság. Na, ez erős meggyőződés bennem. Ha ezt istenhitnek nevezzük, és nevezzük annak, igen, az is erős bennem. A többi bizonytalanság, bénázás, küzdelem, szeretet, tévedés, kísérlet arra, hogy jobban menjenek a dolgok itt a felszínen. Isten nagyon jól megvan nélkülünk, nekünk van rá szükségünk. Nagyon. Ebből fakadnak kicsinyes emberi problémáink.
Mikor és hogyan találtál rá erre a bizonyosságra?
– Mindig bennem volt a magja. Vonzott, magához ölelt, aztán elengedett, aztán visszahúzott, és így tovább. Szóval ez nem egy díszmenet, de kinél az? Aki ezt mondja, szerintem hazudik. Aztán közben kiderült számomra, hogy az olvasmányélményeim: Dosztojevszkij, Pilinszky, Mozart, vagy a zeneszerző Stockhausen is mind-mind „istenbizonyítékok”. De egy mosoly, egy találkozás, a szerelem is az. Meg a madarak éneke, amikor reggel ébresztenek Martonvásáron. A kutyám tekintete, benne Krisztussal szintén az. A templomok, az összerogyott kápolnák, a titkos római katakombák, a tisztelet a gyerekek felé, az öregek tudása, a családi összetartozás, meg az egy perc alatt kialakuló, mégis örökké tartó érzelmek, barátságok vagy akár egy jó rímpár, vagy gyöngyöző fröccs. Ez mind-mind Isten territóriuma. A gól utáni öröm is az. (…)
Az erős identitás, az egészséges öntudat – vagy nevezzük bárhogy –, és a nyitottság hogyan következik egymásból? Hogy nem lesz az identitás korlát, béklyó, ugyanakkor hogyan marad meg (origóként), ha kinyílunk mások felé is? Sokszor azért félünk nyitni, másféle gondolkodásúak felé közeledni, mert azt hisszük, akkor eláruljuk, elveszíthetjük a hitünket.
– Egyfolytában tanulnunk kellene egymástól. Fogalmazzunk szerényebben: meg kellene tanulnunk elviselni egymást, az is elég lenne kiindulásnak. A katolikus elég egyértelműen egyetemest jelent, mindent belefoglalva, azt is, ami még nincs benne. Mert nincs benne, de mégis benne van a teljes virtuális, az egyetemes egyház is, egy teljes ökumeniaökumené, aminek többek között éppen az egyházban szolgálóknak kell az élén állniuk. Elfogadásban, kreativitásban, szorgalomban, önreflexióban, alázatban. Ha ezek nem világítótornyok az életükben, akkor nem Krisztus, Péter vagy Ignác utódai, hanem csak vicces egyházfiak, annak meg semmi értelme. Lehetnének takarítók is, hasznosabb lenne. Amikor a jezsuita szüzességi fogadalom házánál jártam Párizsban, éjszaka volt, de egy szemközti lámpafény megvilágította a falra vésett dátumot: július 29. A születésem napja. Meghatározó élmény volt. Szent Ignác nagyon a szívemben van, kíméletlen önreflexió jellemezte, semmi hiúság, semmi világiasság, egyenesen ment előre a szentté válás útján.
(…)
Fotók: Bajtek Erika
A teljes interjú A SZÍV nyári számában olvasható