Itt a hónap, amikor a magamfajta lápi anyóka is lassan beszorul a faluvégre. Évekig beköltöztem a sötét napokban egy kis vityillóba, hogy a téli napokon kedves boszorkány barátnőimmel együtt járhassuk a falu házait, utcáit. Ez a mi időnk. Egyre rövidülnek a nappalok, és végre beköszönt a hosszú, sötét éjszakák ideje. Szerettem részt venni a téli mindennapokban, amikor a világ csupa varázslat, jóslás és szerelem. Most már csak ritkán megyek be az emberek közé, megtalálnak ők engem, ha szükségük van rám. Egyedül az őszi mesékről nem tudok lemondani. Ismeritek ezt az érzést? Igazi varázslat.
Sétáljunk a temetőben!
November elején üljük meg a lelkek napját – vagy a halottak napját, ha úgy jobban ismeritek. Olyan szép ilyenkor a temető, nagyon ajánlom, hogy sétáljatok benne egy kicsit. A temető a halottak faluja. Nálunk is szépen, családonként, hadanként együtt fekszenek az összetartozók. Minden dűlő, minden utca olyan, mintha az élő faluban járnék. Öreganyám azt állította, hogy az ő lánykorában nem volt ennyi virág a temetőben. Gyümölcsfákat ültettek, s aki jó ember volt, annak a sírján jó termést hozott az alma, körte. A sírokon növő füvet lelegeltették a kecskékkel, tehenekkel, ott termett a legdúsabb, legszebb fű. Furcsállnánk ezt manapság, ugye? Nem volt még ez a nagy villongás, hogy kinek vittek nagyobb csokrot, több gyertyát, mindenkinek elegendő volt az a két méter, amije volt. Hajaj, még sok is! Ma sokan mennek ki a temetőbe világítani. Egymásra néznek, váltanak pár szót, tovább-ballagnak. Magam is szeretek ilyenkor kimenni.
Régen a t
emetés után összegyűlt a rokonság, együtt ettek. Meghívták a koldusokat egy kis jóféle kalácsra. Úgy tartották, ezzel a halottat vendégelik meg. Volt is akkor becsülete a koldusoknak! Csoportokba verődtek, tizenkét-tizenhárom szegény egy bandába, s akár több vendégséget is bejártak. Tisztelettel, magukat megbecsülve üldögéltek az udvarokban, s a háziak ellátták őket mindenféle finom étellel. Végül a csoport vezetője imát és hálás köszönetet mondott, s egy kis kalácsot a tarisznyába téve tovább is álltak. Nem volt ez rossz szokás, drága gyermekeim! Hiszen ki másnak tehetnénk jót ebben a földi életünkben, mint azoknak, akik körülöttünk élnek? S ha meghalunk, már mit tehetünk? Hogy kalácsot nem sütünk, az egészen bizonyos. Sokan örülnek egy kis süteménynek, és közben gondolhatunk szeretettel arra, aki már nincs közöttünk.
Nem tudom, mit gondoltok erről, de ha már hozzám fordultatok tanácsért, mindenképpen figyelmeztetlek benneteket, hogy ne öntsétek ki sötétedés után a mosogatóvizet vagy az összesöpört szemetet. Ilyenkor odakint járnak a lelkek. Mosolyoghattok a babonás öregasszony szavain, de mondhatom, hallottam már mindenfélét. Én mindenesetre sohasem öntöm ki a vizet sötétedés után, és ha mégis muszáj, kikiáltok: „Öntöm a vizet, álljatok félre!” Így nem locsolom le a drága visszajáró rokonaimat. Ők a sötétben jönnek-mennek, s ilyenkor, késő ősszel, télen vannak a leghosszabb éjszakák. Bizony, amikor este jövök haza a templomból, sokszor hallom, ahogy kopognak, nyögdécselnek. Vetem ám a keresztet ilyenkor! S nekem ne mondja senki, hogy csak a fekete macska nyávogott a kopasz eperfán, hiszen mindenki tudja, hogy a macska sosem jóféle.
Vigyázzatok hát, és ha semmi bajotok nem esik, hálából hozhattok nekem is egy kis kalácsot.
Menjünk fonókába!
Ó, a fonóka! Annál nincs is jobb egy hosszú őszi-téli estén. De sokat fogok nektek még mesélni erről, csak győzzétek hallgatni! Mert a ruha nem csak úgy a boltban terem ám! Sokkal inkább a mezőn. Sok azzal a dolog, mire a lenből vagy kenderszárból ing lesz. Alig éreztem az ujjaimat, mire végeztem egy orsó fonással. Tudtátok, hogy egy ing megvarrásához legalább negyven órát kell dolgozni? És akkor még ki sem hímeztük!
Mire a fonókára kerül a sor, a kenderszárat már leszedtük, áztattuk, megtörtük, szálaira szedtük, héhellel fésülgettük. Nem tudjátok, mi az a héhel? Majd mesélek egyszer erről is. Jaj, hát ugyanaz, mint a gereben! Az a sörtés, sűrű fésű, amivel finom szálak lesznek az erős szárból. Ha ezzel is elkészültünk, feltűzzük a guzsalyra a nagy csomót, és abból húzzuk ki, pödörjük a szálat. Egyedül mindez unalmas, kilátástalan munka, közösen azonban mulatság. Hányszor de hányszor ültem ott a fonóban az őszi estéken-délutánokon! Lánykoromban, asszonykoromban egyaránt. Ki nem hagytuk volna, de nem is lehetett, hiszen tudtuk, akkor nem lesz mibe öltözködni. Összegyűltünk valakinél, s ott dolgozgattunk, közben nevettünk, énekeltünk. Leginkább azokat az estéket vártuk, amikor a legények is eljöttek a fonóba. Ilyenkor nemigen volt haladós a munka, de volt mivel elfoglaljuk magunkat. Fiatal lányként irultam-pirultam, amikor leverte valamelyik legény az orsómat, és csak csókért adta vissza. Nem volt az ilyen csókdosás nálunk máskor szokásban! Figyelt is nagyon a vénasszony, a házigazda, nehogy túlzásba essenek. Voltam én is később fonóka gazdasszonya. Elnéztem a sok csillogó szemet, olykor azt sem tudtam, melyik szempár kinek csillog. De már a fiatalok tartásából, kezének mozgásából le lehetett olvasni, hogy eljött-e, akit vártak.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztrációk: Meszleny Anna
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
