A XXI. század harmadik évtizede felé lépdelve talán már nem elsietett kijelentés, hogy a jazz kiérdemelte, hogy felhangozhasson a templomokban. Minden azon múlik, ki mit hall vagy lát bele ebbe a muzsikába. Eszközkészlete vitán felül ugyanúgy alkalmas Isten dicséretére, képes a hívők hangulatát felerősíteni, mint szinte bármelyik más zenei műfaj.
Nem mindig vesszük tudomásul, de a jazz ott van a mindennapjainkban. Kiemelkedő előadóit például a Nemzeti Hangversenyteremben és összművészeti fesztiválokon hallhatjuk. Már nemcsak a Bartók rádió éjszakai műsorsávjában bukkan fel, hanem számtalan más adón is, akár délelőttönként is. A Magyar Katolikus Rádió például élen járt tematikus jazzműsora indításával. A tévében főleg emlékezetes hazai koncertek közvetítéseit élvezhetjük mostanában. A műfaj jelesei közül került ki már nemzet művésze (Szakcsi Lakatos Béla), tehetségeit a Zeneakadémián másfél évtizede, a Bartók Béla Konzervatóriumban több mint ötven éve oktatják mesterek, tanárok, kitüntetett és elismert művészek, akik közül többen már a szabad művészetek doktora (DLA) címet is kiérdemelték. A jazzművészet elismertségére sok további példát lehetne sorolni, de a jazz nem csak művészet.
A jazz ma már, magyarországi kezdetei után éppen száz évvel fogalmilag pontos definícióval meghatározhatatlan. Ebbe a gyűjtőfogalomba ugyanis olyan sok minden tartozik bele, hogy valamennyit aligha lehet közös nevezőre hozni. Keressenek csak rá, nehezen fognak közös pontokat találni Jan Garbarek, a Modern Art Orchestra, a Benkó Dixieland Band és Vukán György zenéje között. Pedig legalább egy ilyen biztosan akad, de mielőtt elárulom, egy még hosszabb, parádés névsor következik: Duke Ellington, Mary Lou Williams, Tommy Dorsey, John Coltrane, Gustav Brom, Arne Domnérus, Szabados György és a maiak közül Brian Blade, Tord Gustavsen, Bobby McFerrin, Kirk Whalum, Kurt Elling és sokan, nagyon sokan mások.
Persze az afrikai talajból kinőtt ritmikai tényező, a harmonizálási stílus és főleg az improvizáció elhagyhatatlan jellege elég támpontot adnak, hogy meglássuk a felsorolt előadók különböző hangulatú zenéi között a hasonlóságot. Ezek a hallgatók nagy részének rögtön nyilvánvalóvá teszik: jazzt hallanak. A fenti jazzhírességeket pedig az kapcsolja össze a műfajon belül is még szorosabban, hogy templomi jazzt is komponáltak és előadtak – és ugyebár a jazz esetében az előadás és a zeneszerzés újra összeér. Templomi jazz – persze ilyen nincs. Ha eljátszanám az In the Mood című örökzöldet vagy a Török induló Dave Brubeck-féle, megbolondított feldolgozását egy harmóniumon, hívek nélkül, azt még nem nevezném így. De például Vukán II. János Pál pápa által inspirált Missáját sem nevezem egyszerűen egyházinak. A hihetetlen termékeny zongorista-zeneszerző nem hagyta magát a prekoncepciók által befolyásolni. Joggal mondta magáról, hogy már akkor is crossoverben gondolkozott, amikor ezt a fogalmat még ki sem találták. Nem feladva jazz-zongorista énjét komponált kamarazenét, operát, balettet, legendássá vált filmzenéket (A tanú, Az ötödik pecsét, Linda stb.). Miséjét szokatlan, de annál személyesebb indíttatásból fakadó címmel látta el: Missa ad Dominum Jesum Christum. Már csak azért sem szokványos egyházi zene ez, mert a liturgiába több helyen zsoltárok kerültek. Nemcsak a kórus képviseli a hívőket ezekben, hanem a narráció is, a lemezen Lukács Sándor előadásában. Crossover sajátosság, hogy a szimfonikus zenekar mellett a Vukán vezette jazztrió játszik, a gospel legjobb hagyományait pedig Annette Lowman énekesnő szólói adják vissza. A komponálás története is tele van a személyes átélés momentumaival: a hetvenéves koráig fogorvosként is dolgozó Vukán a budapesti Mikszáth téren lévő rendelő ablakán állva hallgatta a Nagy Imre és társai újratemetésekor zúgó harangokat. Minden elnyomott emberre gondolva kezdte komponálni miséjét, amikor befutott II. János Pál látogatásának híre, így az ő tiszteletére ajánlotta az elkészült művet.
Az áhítat, a hit, a közösségi együttlét teszik templomivá a zenét. De e három kritérium templomon kívül is együtt táplálhatja a zenei élményt – így a fentebb használt „templomi jazz” sem teljesen pontos elnevezés. Azért így is közelebb jutottunk a lényeghez: ha a zene úgy történik meg, hogy az alkotó és a hallgató egyaránt magasztosnak, felemelőnek éli meg, akkor a jazzhangulat nagyon is való a templomainkba. Mégis ágostoni dilemmát lehet ezzel kapcsolatban emlegetni, mert az Isten dicsőségéről ilyenkor is, máskor is elterelheti, magára vonhatja a figyelmet a dicsőítő, például egy éteri hangú szoprán, az érzékletesen lüktető Hammond orgona vagy a harmóniák sűrű kavalkádja.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Mohai Balázs
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
