Arturo Sosa SJ ötödik éve a jezsuiták általános rendfőnöke. A május 20-án kezdődő Ignác-év alkalmából megjelenő interjúkötetének első fejezete a rendalapítóról szól. Az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk a nagy világnyelveken hamarosan elérhető beszélgetőkönyvből.
Mit tanulhatunk mi, mai katolikusok Ignáctól, és különösen Ignác megtérésének történetéből?
A katolikusságot. Ne gondoljuk, hogy valaki pusztán attól katolikus lesz, hogy megkeresztelik. A keresztség egy folyamat kezdetét jelzi, amelyen tovább kell dolgoznunk, hogy alapvetően átalakuljunk, és már ne saját magunk körül forogjon a világunk. Ezen az átalakuláson megy át Ignác, és erre kaptunk meghívást mi, jezsuiták. A kulcs az, hogy Jézust helyezzük a középpontba. Ignác olyan szerzetesi életformát kínál, amelyben a közösségi élet a testvérek közötti kapcsolatra épül, és nem a kolostor falaira vagy a közös fedélen osztozásra. Ilyen jellegű megszentelt életforma azelőtt nem létezett. Ignác a „barátok az Úrban” és a „Jézus Társaságában élni” kifejezéseket használja, amelyekkel a communio, vagyis az eucharisztia, illetve a kommunikáció, azaz a közösségi kapcsolattartás központi jelentőségére utal.
Ön szerint melyik Ignác legfontosabb írása, a Lelkigyakorlatok, a Rendalkotmány vagy valami más?
Olyasvalakinek, aki semmit nem tud Ignácról, először az önéletírását adnám a kezébe. Rendkívül gazdag szöveg. Ignácnak esze ágában sem állt megírni, de végül engedett társai unszolásának, és tollba mondta, hogyan látta idős fejjel az életét. A zarándok nem más, mint egy életexamen, amely azt mondja el, hogyan nyilvánult meg Isten a cselekedeteiben. Azután ott vannak a levelei, amelyek kimeríthetetlen forrást nyújtanak Ignác gyakorlati döntéshozatalának tanulmányozásához. A levelekből rajzolódik ki, miként irányította születőben és növekvőben lévő szervezetét. Végül megírta a szintén remekbe szabott Rendalkotmányt, s vele olyan újszerű szerzetesi regulát tett le az asztalra, amely rendkívül szorosan a saját lelki élményeiből forrásozik. Csaknem öt évszázad elteltével is inspiráló a Társaság minden tagja számára.
Ignác a Lelkigyakorlatok megírásának is ellenállt. Miért?
Nem volt kimondottan író alkat. Csak akkor írt le valamit, amikor már nem volt más választása. Ignác az embereknek nem írni, hanem beszélni akar Istenről, hogy egyfajta lelki tapasztalásmódot kínáljon nekik. Az írás számára csupán eszköz a kapcsolattartásra. A Lelkigyakorlatok voltaképpen a jegyzetei, amelyek a tapasztalásait rögzítik. Olyan szövegről van szó, amelyet ha valakinek megfelelő magyarázat nélkül adunk a kezébe, az ötödik oldalnál leteszi. Hasonlóan jelentős, de alig ismert ignáci szöveg a lelki naplója, amelyet életének egy szakaszában a lelkében zajló folyamatokról vezetett, s amelyből megtudhatjuk, hogyan alkalmazta a gyakorlatban a megkülönböztetést.
Habár a megkülönböztetés Ignác megtérési folyamatának egyik központi eleme, nem veleszületett képességnek tűnik a Lelkigyakorlatok tanúsága szerint, illetve az alapján, ahogy Ignác a Társaság alapvető ügyeiben döntést hozott.
Sok más kereszténnyel ellentétben Ignác komolyan veszi azt az elgondolást, hogy a Szentlélek vétele alapélményünk kell, hogy legyen. Bíznunk kell benne, hogy a Szentlélek egész életünk során elkísér minket. Ignác számára Krisztus követése nem más, mint a Szentlélek kísérésével végzett megkülönböztetés. Amikor valaki a kereszténység útjára lép, nem tudja, hová fog jutni. A kulcs a pünkösd, amely nélkül nincs sem egyház, sem keresztény élet. Jézus azt ígéri, hogy mindennap velünk lesz, egészen a világ végéig – a Szentlélek által. Ez az, amit Ignác megsejt, és amiből kiindul. Képessé válik arra, hogy a Lélek megnyilvánulásait észrevegye a saját és mások életében. Azért dolgozza ki a szellemek megkülönböztetésének eljárásmódját, hogy másoknak segítségére legyen ebben a folyamatban. De eljárásmódja nem recept, hanem fényforrás, amelynek segítségével ráérzünk, hogyan lássunk tisztán egy homályos helyzetben. […]
Ignác önéletírása óta számos életrajza született. Melyiket tartja ezek közül a legjobbnak?
Meghatározó élmény volt számomra José Ignacio Tellechea Idígoras Loyolai Ignác című könyve (magyar fordítása a Jezsuita Kiadó gondozásában jelenik meg 2021 karácsonyára – a szerk.). Sokkal jobban értem Ignácot, mióta elolvastam.
Ignác életrajzának meghatározó állomása pamplonai megsebesülése. Megtért volna e traumatikus élménye nélkül is?
Ki tudja. Az mindenesetre bizonyos, hogy az ember életében sok olyan pillanat adódik, amely lehetőséget ad, hogy megnyíljunk a transzcendens felé. Már amennyiben ezt értjük Ignác megtérésén. Rendszerint valamilyen megrázkódtatás indítja el a folyamatot. Számos helyzetben megtapasztalhatunk hasonló élményt, akár a karantén idején, börtönben, egy utazás során, vagy amikor egy ismeretlen helyzetben találjuk magunkat. Ha fellapozzuk az Újszövetséget, láthatjuk, amint Szent Pál földre zuhan, és meghallja Jézus hangját, egy időre megvakul. Vagy Pétert, amint a kakas kukorékolása új utat nyit számára, hogy szeresse és kövesse az Urat; vagy Zakeust, aki fára kapaszkodik, hogy megláthassa Jézust. Akárhogy is, a megtérés nem egy csapásra megy végbe, hanem egész életen át tartó folyamatról van szó. Ignác sohasem megtértként, hanem zarándokként tekintett magára. Nem gondolta, hogy valaha is elérte volna a célt. A keresztény élet ebben az értelemben zarándoklat: az ember kilép önmagából, és útnak indul, engedi magát vezetni, kísérni, társakra lel, és nyitott a meglepetésekre. Bármilyen stratégiai látásmódunk legyen is, teljes egészében biztosan nem tudjuk kontrollálni az életünket, ha ténylegesen megnyílunk arra, hogy a Lélek legyen a vezetőnk. […]
Manresai tartózkodása idején Ignácnak misztikus élménye volt a Cardoner folyó partján. Nem látomás volt, de határozottan állította később, hogy ekkor értett meg egy sor hitbéli és a világgal kapcsolatos dolgot, és ekkor határozta el világosan: életcéljául azt tűzi ki, hogy segítsen a lelkeken. Hogy értelmezi ezt a pillanatot? Hogyan határozza meg Ignác életét és a Társaság jövőjét?
Számomra a Cardoner-jelenet mindenekelőtt nagyon emberi élmény. Mindannyian folyamatként éljük meg, mire eljutunk egy új tudatállapotig. Vannak pillanatok, amikor olyan dolgoknak ébredünk tudatára, amelyeket korábban kapcsolatainkban vagy éppen olvasmányaink segítségével éltünk át. Olyan ez, mint egy kirakós, amelynek ott vannak előtted a darabjai az asztalon, s egyszer csak átlátod, és képes leszel összerakni – Ignác Cardoner-parti élménye esetében Isten kegyelmének hatására. […]
Ignác édesanya nélkül nőtt fel. Mekkora hatással lehetett ez a személyiségére? Valamilyen módon az anyafigurát keresné, amikor éppen a montserrati Mária-kegyhelyet választja új élete egyik első helyszínéül? Hogyan hatott Ignácra a Szent Szűz iránti tisztelet?
Nem látok bele sem Ignác, sem mások lelkivilágába. Nem hinném, hogy a Mária iránti tisztelet egyfajta anyapótlék volna. A Mária-tisztelet része annak a környezetnek, amelyben Ignác megszületik és felnő, hiszen a spanyol és a baszk népi vallásosságban nagy szerepet játszik. Az istenélmény révén értjük meg, milyen módon lép kapcsolatba a Teremtő az emberekkel, és az egyik nagy közvetítő ebben Mária. A Mária-tisztelet meghatározó a keresztény életben. Ignác önéletírásából világosan láthatjuk, milyen szorosan összekapcsolja saját istenszeretetének megélését Szűz Máriával. Nem véletlenül tisztelte annyira a római Úti Boldogasszonyt, akinek a képmása az Il Gesù közvetlen közelében áll mindmáig. A Lelkigyakorlatokban Ignác azt javasolja a lelkigyakorlatozónak, hogy elmélkedéseiben kérje Máriát, vigye magával fiához. Mária is kísérő, aki Istenhez vezet minket. […]
Ignácot negyvenhét évesen szentelték pappá. Hogyhogy nem került erre sor korábban?
Ignácban megtérésétől fogva növekedik a hívás, hogy apostoli munkát végezzen, de ez eleinte egyáltalán nem függött össze a papsággal. Olyannyira nem, hogy amikor megkezdte működését, még a kisebb egyházi rendeket sem viselte. Beszédbe elegyedett az emberekkel, biztatta őket, hogy végezzék el a Lelkigyakorlatokat, Isten igéjét hirdette, és jót cselekedett. A papság a legutolsó, ami felmerült benne, hogy szükséges eszköz volna hivatása gyakorlásához. Csak azután látta be, hogy ez a megfelelő módja apostoli hivatása beteljesítésének, miután megütlegelték, törvény elé állították, és bebörtönözték. Nem véletlen, hogy a Társaságot mindmáig az apostoli hivatás tartja össze, és nem pusztán az egyházi rend szentsége. Egy jezsuita testvér hivatása éppoly apostoli, mint egy jezsuita papé.
Tekinthetünk Ignácra az ellenreformáció egyik apostolaként?
A reformáció és az ellenreformáció fogalma számomra olyan, mint egy kényszerzubbony, amelyben csak feketén vagy fehéren lehet látni az eredetileg színpompás történelmet. A hagyományos felosztás azért sem segít, mert úgy vélem, Ignác nagy reformer volt. A maga különleges lelki élményeiből kiindulva elősegítette az egyház mély megújulását. Míg Luther olyan reformmal állt elő, amely – eredetileg általa egyáltalán nem kívánt – egyházszakadáshoz vezetett, a katolikus egyházon belül olyan reformátorokat találunk, mint Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz vagy Néri Szent Fülöp és sokan mások, köztük jelentős számban rendalapítók. Ők anélkül tudtak reformokat elérni, hogy végletesen megosztották volna közösségüket. Abban különböznek Luthertől, hogy milyen módon fejezték ki az egyház megújulása iránti vágyukat. Ignác nem az élére áll valaminek, hanem alulról fog hozzá. Nem akarom megítélni Luthert, de ő az egyházszervezettel szállt szembe. Ignác ellenben tudta, hogy a megújulásnak belőlünk kell kiindulnia, hogy azután az egyház szolgálatára tudjunk lenni. Az egyházhoz való hűségből indul ki. Ha Ignácra a reformáció és az ellenreformáció közhelyei nélkül tekintünk, még sokkal világosabban kitűnik, milyen jelentősen hozzájárult a történelem alakulásához.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fordította: Végh Dániel