Az elkényeztetés egyike azoknak a nevelési témáknak, amelyek körül állandó „szekértáborok” alakulnak ki a szülők és nevelők, de még a gyermektelenek körében is. Még a címben idézett Arany János is megemlékezik róla, Toldi György szájába adva a dilemma egyik oldalát: „Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet, / Ójad fúvó széltül drága gyermekedet; / Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle, / Majd derék fajankó válik úgy belőle.” Hol kezdődik az elkényeztetés, és meddig tart a (szükséges) gondoskodás? A teljesség igénye nélkül szeretnék néhány pszichológiai szempontot hozzátenni a gondolkodáshoz. Részlet A SZÍV magazin májusi számából.
Induljunk ki abból a vitathatatlan tényből, hogy minden gyereknek szüksége van arra, hogy a szülei figyelmét és szeretetét megkapja. Születésüktől igényük – természetesen az életkorral csökkenő mértékben és változó módon –, hogy testi közelségben legyenek a róluk gondoskodó felnőttel, és az kellő mértékben kielégítse testi-lelki szükségleteiket. Azonban a gyermek fejlődéséhez szükség van egy másik dologra is: a súrlódásra, diszharmóniára. Ki ne hallott volna a híres gyerekorvosról, Donald Winnicottról, aki útjára indította „az elég jó anya” fogalmát? Sokszor, sok helyzetben idézik, általában az anyák önmagukkal szemben támasztott óriási elvárásainak enyhítésére. Az üzenet, amely ehhez kapcsolódik, világosnak tűnik: senki nem tud százszázalékos anya lenni, elégedjünk meg hetven vagy nyolcvan százalékkal, elég lesz az is. Winnicott azonban ennél jóval többet mond híres elméletében. Azt, hogy a kisbabának szüksége van szükségleteinek kielégítésére, de némi súrlódásra, frusztrációra is (és nem csak elviseli ezeket), hogy kialakuljon benne a fejlődés vágya.
Frusztrációk mértékkel
Mennyi frusztrációra van vajon szüksége egy kisbabának, majd később a kisebb vagy nagyobb gyereknek? Összefoglalóan azt mondhatjuk: annyira, hogy belső világa azért még alapvetően azzal az érzéssel maradjon telített, hogy szükségletei és vágyai nagyjából meghallgatásra és megértésre találnak. Egy kisbaba esetében talán így önthetnénk ezt szavakba: „Nagyon sírtam, mert éhes voltam, de anya észrevette, jött, és megetetett.” „Nem tudtam elaludni, mert fájt valamim, de aztán odahajthattam a fejecskémet apára, és ringatott is, éreztem, hogy ott van velem a bajban.” Olyan alapélmények ezek, amelyek később mélyen meghatározzák a személy kapcsolódását embertársaihoz. Az alapvető bizalom, hogy kapcsolatban lenni biztonságos és jó dolog, valahol itt gyökerezik, ahogy sajnos ennek ellentéte is: ha a kisbaba túl sok frusztrációt él át, túl sok félreértést, felnőttkorára azt a képet alakítja ki, hogy nem érdemes megbízni másokban, mert úgysem tudják – vagy akarják – megadni azt, amire szüksége van. Ennek eredménye felnőttkorban egy mélyen bizonytalan és bizalmatlan kapcsolódási mód lehet, amely természetesen az Istennel való kapcsolatra is kihat.
[…]
Ami nekünk is jó
A legjobb sorvezető a „mit engedjünk meg” témában talán az lehet, ha a szülő képes önmagával szeretetteli, gondoskodó viszonyban lenni. Aki képes testét és lelkét jól szeretni, folyamatosan és kellő mértékben gondoskodni róla, meghallani az igényeit, és megfelelően bánni velük, az nagy eséllyel lesz képes ugyanezt a gyerekénél is jól kezelni. Feltehetjük magunknak a kérdést: mennyire vagyunk képesek örömet szerezni magunknak, akár testi, akár lelki szinten, és megtaláljuk-e ebben az egyensúlyt, vagy könnyen átesünk a ló túloldalára? Tudunk magunkról gondoskodni pihenéssel, sétával, kikapcsolódással, vagy állandóan attól félünk, hogy „elkényeztetjük magunkat”, és a henyeség hibájába esünk? Képesek vagyunk-e vágyainknak határt szabni, pénzünket beosztani, anélkül, hogy kíméletlenül megtagadnánk magunktól minden örömet? Meg tudjuk-e érteni érzelmi állapotainkat, és hogy egy-egy nehezebb időszakunkban több törődésre, pihenésre és kevesebb terhelésre van szükségünk? Képesek vagyunk-e megérteni magunkat mély, empatikus módon, vagy rosszkedvünket, fájdalmainkat mindig „fájdalomcsillapítókkal” igyekszünk kezelni?
Végső soron elérkezünk ahhoz a kérdéshez, amely az elkényeztetés dilemmájában talán a legjobban foglalkoztatja a szülőket:
mitől lesz a gyermekem kiegyensúlyozott, az anyagi javakat tisztelni tudó, önzetlen, önmagát mégis szerető felnőtt? A pszichológiai válasz erre a kérdésre az, hogy pontosan attól, amitől mi magunk: ha megtanulja önmagát szeretni,
megismeri a vágyódásait, és megtanulja kielégíteni őket. Ha megtanulja elviselni a frusztrációt, de lehetőség szerint nem éri túl gyakran olyan mértékű frusztráció, amely meghaladja az erejét. Ha átélheti, hogy olykor a szeretet nagyobb a szabályoknál, a szülei időnként megértik, és helyt adnak a vágyódásának még a szabályokon túlmenően is, de azt is átéli, hogy ez nem azért van, mert nem bírják elviselni, tolerálni a gyermeki frusztrációt (és agressziót). Ha a szülei nem ijednek meg a haragjától (és nem akarják mindenáron elkerülni), de elképesztően dühösek sem lesznek miatta, és apránként megtanítják, hogyan kell kezelni. Ha megtanulja szeretni és gondozni a testét, és jót tenni vele. Ha megtanulja elkerülni a kényeztetés álcájába bújtatott elhanyagolást, a mértéktelen édességevést, a számolatlan számítógépidőt vagy egyéb kellemes, de valójában káros viselkedésformákat, amelyek sok felnőtt öndestruktív repertoárjának is a részei. Mindezek lassanként összeállnak egyetlen nagy mintázattá: a testi-lelki szeretettség érzésévé, amely a gyermek önbecsülésének alapját fogja alkotni.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztrációk: Meszleny Anna