„Én ugyan betegen fekszem, de azért szeretettel gondolok rátok…”

Amikor a fenti mondatot elolvastam a Bibliában, kíváncsi lettem, és sokféle emlék ötlött fel bennem. Ki ez az őszinte, gyengéd alak, ki ez a kedves bölcs, akiben belső magatartássá érett a szeretet, aki tehetetlenül is utat enged a jóindulatnak, amely mélyen összekapcsolja mind­azokkal, akiket valaha szemtől szemben, gyengéden szerethetett? Ki vette magára bibliai idők­ben ezt a manapság olyan jól ismert sorsot, hogy kénytelenségből csak távolból köszöntjük szeretteinket? Részlet A SZÍV magazin májusi számából.

Ahogy fellapoztam a megadott igehelyet, kissé megdöbben­tem, szinte hitetlenkedve forgattam fordítást és eredetit: egy vérengző király, egy pogány uralkodó utolsó üzeneteinek egyikéről van szó. A Biblia megengedi magának, hogy egy ellenséget ábrázoljon halálos ágyán ilyen ellágyulásban, jó­akarat és támogatás után kutatva, saját jótetteinek halovány emlékét fényesítve…

IV. Antiokhosz Epifánész Krisztus előtt 175 és 164 között uralkodott Szíriában, s így Júdea felett is hatalmat gyako­rolt. Érdekei miatt több hadjáratot vezetett Egyiptom ellen is. Közben hol polgárháborút szított Jeruzsálemben, hol meg egyenesen betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, halállal bün­tetve a szabályok megszegőit, maga pedig megszentségtele­nítette a jeruzsálemi templomot. Ezekről a kegyetlenségek­ről, az ellenük felkelő zsidó nép harcairól, a helytállás hősies példáiról szól a Makkabeusok első és második könyve.

A második könyv 9. fejezete Antiokhosz haláláról beszél. Legfontosabb állítása kezdettől fogva világos: a királyt Is­ten büntetése éri utol sokféle kegyetlenségéért. Láthatat­lan betegség gyötri, belei fájnak és férgek emésztik, azután meg kiesik sebesen száguldó kocsijából, úgyhogy alaposan összetöri magát, és hordágyon viszik el. A fejezet kezdetén még hetyke szavakkal Jeruzsálem és az ott lakó zsidók ellen fogadkozik (9,4), de röviddel később mintha magába száll­na: „Illő dolog, hogy alávesse magát az ember Istennek…” (9,12). Fogadalmat tesz, hogy Athén polgáraival teszi egyen­rangúvá a jeruzsálemieket, sőt maga is zsidóvá lesz. A könyv szerzője azonban nem enyhül: Isten nem bocsátott meg Ant­iokhosznak, nem fogadta el megalázkodását – hiszen sorsa betelt, élete lejárt.

[…]

Mit gondolhat egy uralkodó a halálos ágyán? Egyáltalán mennyire van reális képe az alattvalók életéről, amíg él, és mivel kell szembesülnie, amikor földi pályáját befejezi? Bi­zony úgy tűnik, szinte szükségszerű, hogy Antiokhosz ko­molyan gondolja, amit ír, legalábbis komolyan szeretné írni, hogy szerette a jeruzsálemieket, és most is a jövendő béke érdekében cselekszik, amikor utódot rendel maga helyett.

Másfelől pedig egy király nem is nagyon tud másképpen szeretni, mint a békén igyekezve, az uralkodás feladatát jó kezekbe adva, igazságos törvényeket hozva. Ebben a pilla­natban felsejlik valami egyes későbbi uralkodók helyzetéből is, akik halálos ágyukon rendeleteket vonnak vissza vagy kegyelmet osztanak.

Könnyebb talán azt írni, hogy szeretettel gondolok valakire, mint azt, hogy szeretem – pedig a kettő lényege ugyanaz, ha valaki a gondolatait szavakra, szavait pedig tettekre igyekszik váltani.

Antiokhosz, a véreskezű templomgyalázó így keresi a gyengéd szeretet ízét halálára készülődve. Két fejezettel korábban azonban a könyv egyik leghíresebb jelenetét olvas­suk, amelyben egy anya szeme láttára ölik meg hét fiát – sőt nemcsak az anya, hanem éppen Antiokhosz szeme láttára, sőt az ő parancsára! Ez az anya nem beszél gyengéd szere­tetről, pedig nyilvánvaló, hogy a leginkább joga lenne hozzá. Ő Isten irgalmasságát említi (2Mak 7,23.29), és a feltámadás reményét, hogy „egykor, az irgalmasság idején” visszakapja gyermekeit. A Makkabeusok könyvét a kegyetlenkedéssel szemben kitörő lázadás mellett az engesztelés gondolata is jellemzi: újra meg újra arról olvasunk, hogy Isten a nép bű­neinek engesztelésére engedi meg a kínokat és a szenvedést (vö. 6,12–18; 7,37–38).

Az anya és hét fiának példája kétségkívül azért került a könyvbe, hogy az örök élet, illetve a végső ítéletben elnyert irgalom reményével vigasztaljon, illetve ezzel állítson meg­haladhatatlan mércét a szeretet minőségére. Hiszen a sze­retet felismer valamilyen értéket, az életet akarja szolgálni. Földi keretek között gondolkodva is lehetne azt mondani, hogy elképzelhető olyan élethelyzet, amelyben egyszerűen nincs értelme élni, ha a szabadságnak és a mindennapi sze­retetnek bizonyos lehetősége teljesen elvész. A hit perspek­tívája itt azonban többet ígér: az örök élet szeretetét.

[…]

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. májusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Kép: Noël Hallé – Antiokhoz kizuhan a kocsijából (1739)

Megosztás