A teremtett világba helyezett minket Teremtőnk, testünket-lelkünket egyaránt, hogy szüntelenül hozzá kapcsolódva bontakoztassuk ki tőle kapott erőnket. Végső célunk, hogy olyan testben éljünk, melyet száz százalékban a Lélek itat át. Jó esetben efelé tartunk, ezt mindjobban közelítjük életünk felelősségteljes tettei által, majd földi halálunk után nyerhetjük el Krisztus érdeméből. Teológiai megfontolások testről és lélekről. Részlet a Szív magazin július-augusztusi számában megjelent cikkből.
[…]
A test nem használ semmit?
Az egyház története során az emberi test és lélek kapcsolatának mérlege nem volt mindig világosan és egyértelműen pozitív. Évszázadokon át az ember bűnös mivoltát elsősorban a testiségével azonosították, mert úgy vélték, a testben öröklődött át az eredeti bűn, amelyet ősszüleink az éden kertjében elkövettek. A testet bűnös hajlamok hordozójaként tartották számon, amely mintegy szembefordul a lélek megtisztulásra vágyó törekvéseivel. Mindez a test megvetéséhez és a lelkiségben való mellőzéshez vezetett, amelyből a kiutat a test „megbüntetésében”, mintegy megtagadásában látták és keresték.
Hogyan értsük helyesen Jézus szavait: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” (Jn 6,63)? Jézus semmiképp sem a test megvetésére vagy elpusztítására buzdít, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy ne a lélektelen test ösztönös vonzalmait kövessük, mert ez méltatlan az üdvösségre meghívott emberhez.
A rómaiakhoz írt levelének 8. fejezetében Pál apostol hosszasan fejtegeti, hogy a test kívánságai a halálba vezetnek, míg a lélek vágyódik az örök életre. Mindezek szó szerinti értelmezése évszázadokon át mély táptalajt adott az emberi test megvetésének, és elválasztotta a testet a lélektől, mintegy szembeállítva e két összefonódó valóságot. Pedig az apostol nem erről beszél. Tanításában a „lélektelen” testet a Szentlélekkel átitatott, megújult testtel állítja szembe. A „lélektelen test” (görögül: szarksz) az eredeti bűn hatására csupán saját ösztöneit követi, s ezáltal Isten hívását kerüli. Ezzel szemben a Krisztusban újjászületett ember arra kap meghívást, hogy testét az éltető Lélek (pneuma) vezérelje Isten felé.
Meg kell jegyeznünk, hogy manapság sokkal inkább a másik véglet veszélye fenyeget: a test szépsége, egészsége, vágyai bálványozott valósággá váltak. A test kultuszát jól nyomon követhetjük a filmekben, reklámokban, az elénk nyomuló, „tökéletes”, vagyis korunk szépségideáljának megfelelő emberi testeket ábrázoló óriásplakátokon. Ezek gyakran élnek az illúziókeltés eszközeivel, nagyon messze vezetnek valódi emberi mivoltunktól, és eltávolítanak a Lélek által átitatott valóságos emberi test képétől, mintegy manipulálva testi-lelki céljainkat.
Kimondhatjuk: a test imádata, amely a testi örömöket és a „hibátlan testi szépséget” mindenek fölé helyezi, legalább olyan veszélyes, mint a test elutasítása. Mindkét szélsőség tévútra vezet.
Nem a test fölösleges sanyargatása által üdvözül az ember, és válik hasonlóvá Krisztushoz. Testünk megvetése és tudatos sanyargatása még akkor sem üdvözít, ha mindezt úgymond Krisztusért tesszük. Hát még ha nélküle!
Az emberi test rombolása – drogokkal, alkohollal, s a szavakkal történő és más fizikai-lelki önostorozás is ideértendő – eltávolít Teremtőnktől és igazi önmagunktól. Ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a test túlzott kényeztetése, minden vágyának kielégítése – még ha időlegesen kellemes érzést kelt is – nem boldogítja az embert. Lehetnek kastélyai és milliói, amelyeket fényes partikra költ, privát űrszondái a teremtett égbolton, üres magánya és valódi vágyainak (hogy szeressék, elfogadják, és tartozzon valakihez) betöltetlensége mégis maga a földi pokol.
Akkor élünk emberi méltóságunknak megfelelően és „Isten tetszése”, vagyis valódi emberi természetünk szerint, ha testünk együttműködik a bennünk élő, számunkra már a teremtés kezdetén megadott isteni Lélekkel. Az ember szétszakíthatatlanul test és lélek együttese, és ezek együttműködése által válunk a Szentlélek templomává (lásd 1Kor 6,19).
A Lélektől átitatott test
Az emberek lényegileg abban különböznek egymástól, hogy „hány százalékban” támaszkodnak a Szentlélek éltető erejére, amely e földi lét során a testünkben bontakozhat ki. Persze nem feladatunk egymás méricskélése és osztályozása, sokkal inkább annak keresése fontos, hogy én magam milyen mértékben tudok növekedni a –Lélekkel való kapcsolatban, az Istennel való együttműködésben: mennyiben tudja testi mivoltomat átjárni és betölteni Isten Szentlelke, aki Krisztus áldozata által elérhető számomra is. Dinamikus ez a folyamat, hiszen már keresztségünk is annak hatékony jele, hogy mélységesen szükségünk van erre az újfajta kapcsolódásra Istennel. Az eredeti bűn következtében ugyanis minden ember olyan világba születik, amelyben nem tud a maga erejéből a Lélekre hagyatkozni. A manapság gyakran használt kifejezésekkel élve mondhatjuk, hogy a szent „vakcinával” való „oltakozásra” van szükségünk, hogy átjárjon minket a Szentlélek megerősítő „széruma”. Újjászületésünk így tud megvalósulni a víz és a Lélek által (lásd Jn 3,5), és így kapunk belépési jogot (mintegy „védettségi igazolványt”) Isten országába, amely már itt a földön kezd kibontakozni, miközben megtapasztalható lesz bennünk, köztünk és általunk.
Végső célunk, hogy olyan testben éljünk, melyet száz százalékban a Lélek itat át. Jó esetben efelé tartunk, ezt mindjobban közelítjük életünk felelősségteljes tettei által, majd földi halálunk után nyerhetjük el Krisztus érdeméből.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. július-augusztusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Illusztráció: Michelangelo – Ádám teremtése