Cikkek – Jezsuita Kiadó

A „solti halálmozi” néven is elhíresült tűzeset a hazai tűzoltóság-történet egyik legsúlyosabb olyan tragédiája, amely filmvetítés során következett be. Heten veszítették életüket benne, és több mint harmincan megsebesültek. Az országosan is nagy port kavaró esemény után rendelkeztek arról a honatyák, hogy a vetítőgépet mindig külön helyiségben kell működtetni a mozizás ideje alatt, mert a katasztrófa egyik legsúlyosabb oka a rendkívül gyúlékony cellulóz filmszalag és a szikrázásra hajlamos vetítőgép, valamint a nézőközönség egyazon teremben való elhelyezése volt.

A rendezvény, amelyen a tragédia történt, nem hétköznapi alkalom volt. 1928. március 18-án Held Imre plébános filmvetítéssel kísért előadást szervezett a solti ipartestület épületében missziós gyűjtés céljából. A bevezető beszédet Vendel János jezsuita mondta, aki a Katolikus Missziók című folyóirat szerkesztőjeként a „hittérítő propaganda” terjesztésén buzgólkodott, és hitszónokként rendszeresen járta az országot a soltihoz hasonló mozielőadások fényének növelése és a jó missziós cél érdekében. A szomorú esemény után – bár a hatóságok őt nem találták vétkesnek vagy felelősnek a történtekért – elöljárói a tanári pálya felé irányították Vendelt, aki beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem latin–történelem szakára. Missziós lelkülete azonban mégiscsak kibújt bölcsészkabátja alól: áthallgatott a török szakra, itt kezdte el tanulni a nyelvet, valamint rendszeresen eljárt a Turáni Társaság előadásaira, ahol igen jó kapcsolati tőkét kovácsolt a Kelet-szimpatizánsokkal folytatott eszmecserék során. S így a solti tűzeset nyomán idővel kibontakozott a magyar jezsuiták törökországi missziójának gondolata.

Vendel János Isztambulban az 1960-as években
Forrás: JTMR Levéltára

Titkos történet

Azt, hogy a hazai jezsuiták Törökországban is misszionáltak, nemigen tartotta számon a rendi emlékezet, és a törökországi magyar jelenlétet kutató turkológia sem foglalkozott vele különösebben. A misszió titkos történetére a Jezsuita Levéltár egykori igazgatója, a kiváló történész, Molnár Antal bukkant rá a rend római levéltárának magyar vonatkozású anyagában, valamint a misszionáriusok személyi hagyatékában, majd tovább bontogatva a történet szálait, a Vatikáni Titkos Levéltárban kutatva feltárta és közzétette a török misszióra vonatkozó dokumentumokat. Neki köszönhetően mára már jól ismerjük az 1930 és 1971 közötti időszakra datálható törökországi jelenlét körülményeit, egyházpolitikai hátterét és a rendi vezetés ezzel a munkával kapcsolatos útkeresését, döntéseit.

A jezsuiták törökországi misszióját a kutatók általában nem tekintik sikertörténetnek. A rend 1814-es visszaállítása után először a szicíliai rendtartomány alapított kollégiumot és iskolát Isztambulban, de ők nem a hit terjesztésével, hanem az ott élő katolikusok oktatásával, pasztorálásával, lelkivezetésével voltak elfoglalva. 1893-ban átadták helyüket a lyoni rendtartomány hittérítőinek, akik teljesen más program mentén működtették állomásukat: az anatóliai örmények misszionálását és a katolicizmus muszlim világban való kiépítését célozták meg. Mindezt a francia patriotizmus és kolonizációs fölény perspektívájából próbálták megvalósítani, olyannyira, hogy az 1881-től 1982-ig Isztambulban dolgozó francia jezsuiták például meg sem tanultak törökül. A francia páterek azonban rájöttek valami fontosra: a muzulmánok közötti misszió eredményes stratégiáját az jellemzi, hogy keresztény szellemiségű értelmiségi elitet kell létrehozni, ezt a célt pedig leginkább oktatással, a nyugati keresztény kultúra terjesztésével és tudományos tevékenységgel lehet elérni. A kereszténység aztán fentről lefelé terjed, így szólt az elképzelés, amely az európai minta szerint modellezte a török társadalmat. Annyiban nem állt távol a valóságtól ez az eszme, hogy 1923-tól, a köztársaság kikiáltása és Kemál Atatürk polgárosodást célzó politikai programjának életbe lépése után Törökországban erős szekularizálódás és modernizáció indult el, s ebben a környezetben az apostolkodás intellektuális modellje reális esélyekkel kecsegtetett.

A rendtartomány útkeresése

Adva volt tehát a rendalapító, Loyolai Szent Ignác missziós programja, amelyben a muzulmánokhoz szóló küldetés fontos helyen szerepel, egy lelkes törökkedvelő jezsuita, Vendel János személyében, valamint egy kedvező egyházpolitikai kontextus abban az értelemben, hogy a Szentszék is szerette volna megerősíteni az iszlám világban előretolt „helyőrségeit”. Vendel János 1930. január 6-án érkezett Isztambulba a hajdani Ajasz Mehmed pasa házába, ahol a francia páterek rezidenciája működött, hogy tartományfőnöke jóváhagyásával és állami támogatással a zsebében megkezdje törökországi tanulmányait és pasztorációs munkáját. Az óriási ütemben fejlődő ország nagyszabású építkezései igen sok magyar munkást, iparost és mérnököt vonzottak be, s a magyar kolónia lelkipásztori szolgálatát Vendel atya látta el Isztambulban és ritkábban Ankarában is. A kapcsolatépítésben rendkívül ügyes páter hamarosan otthonosan mozgott mind szentszéki diplomáciai, mind török politikai körökben, jó barátságot ápolt például tanárával, Mehmet Fuat Köprülü demokrata párti politikussal, későbbi külügyminiszterrel, és hiteles forrásokból tájékozódhatott a krisztianizáció lehetőségeiről az iszlámtól távolodni látszó, polgárosodó Törökországban. Vendel János a Tahy László követtel és Mészáros Gyula turkológussal folytatott eszmecserék és közös gondolkodás eredményeként álmodta meg az ankarai magyar kulturális misszió tervét, egy olyan jezsuita vezetésű tudományos intézményét, amely a keresztény hitterjesztés szellemi előkészítője és bázisa lehetne.

Az atya tervét a Turáni Társaság fővédnökének, Habsburg–Lotaringiai József Ferenc főhercegnek küldte el, aki továbbította Eugenio Pacelli államtitkárnak. Pacelli bíboros rögtön felvette a kapcsolatot Angelo Rotta budapesti apostoli nunciussal és Carlo Margotti isztambuli apostoli delegátussal, akik teljes mértékben támogatták a misszió megalapítását, így hát előterjesztette az ügyet a pápának is. XI. Piusz keleti ügyekben bizalmas tanácsadója, Paul Mehmed Ali Mulla-Zade – aki iszlám vallásúból lett katolikus, majd pap és magas rangú egyházi hivatalnok – megerősítette, hogy a török értelmiség nyitottan fordul a kereszténység felé, és magyarországi látogatása után a magyar politika és társadalom törökbarátságáról is megbizonyosodott, így alkalmasnak találta a magyar jezsuitákat a hitterjesztő és apostoli munkára.

A Szentszék ilyen nagyszabású támogatása a tartományfőnököt, Bíró Ferencet és a nagyhatású sajtóapostolt, Bangha Bélát is az ügy mellé állította, és természetesen az általános rendfőnök jóváhagyása sem hiányzott. Bangha sajtóapostolkodásra épülő missziót képzelt el, török nyelvű, tudományokat népszerűsítő kiadványok szerkesztését Magyarországon, amelyeket Törökországban lehetne terjeszteni. Ezt később folyóirat és hitvédelmi kulturális központ megalapítása követte volna, ezek szellemi kisugárzásával alapozva meg a missziós munkát. Bíró pedig kidolgozta egy ankarai nemzetközi missziós szeminárium tervét, amely intézményesen a szegedi jezsuita kollégiumhoz tartozott volna, olyan papokat, illetve világiakat képezve, akik a magyarokkal rokon ázsiai népek között hirdetnék az evangéliumot. Elképzelésekben nem volt tehát hiány, és a kedvező egyházpolitikai szél is fújdogált, de a világgazdasági válság okozta pénzszűke, majd Atatürk halála s az iszlám tanokkal és rítusokkal átszőtt török valóság szinte teljesen ellehetetlenítették az éppen gyökeret eresztő magyar misszió kibontakozását.

Az isztambuli „hajóskapitány”

De csak szinte. Távolról nézve valóban csak pislákolt az élet a magyar misszióban, az itt dolgozó atyák nem építettek templomot, nem térítettek ezreket, mint a Kínában működő rendtagok, nem volt iskolájuk, egyszóval tamingi társaikkal ellentétben nem tudtak a kereszténység számára szélesebb társadalmi bázist teremteni. Ám ha közelről nézzük a történetüket, hatalmas munkát, szellemi erőfeszítéseket, végletekig menő kitartást, elkötelezettséget látunk. „Azt hiszem, a hajót a kapitánynak kell utoljára elhagynia” – írta egy 1954-ben kelt levelében Vendel János, aki haláláig Isztambulban élt és dolgozott. Munkáját egyrészt a franciák nevéhez fűződő intellektuális misszionálás stratégiáját követve folytatta, másrészt lelkipásztorkodott magyarjai között, és az isztambuli kolónia meghatározó egyéniségeként építette a közösséget.

Isztambul látképe vitorláshajóval 1934-ből
Forrás: Fortepan/ Haui Balázs

A hazájuktól elszakadt, főként iparos- és munkásemberek a török környezetben mind a kulturális és vallási identitásvesztés, mind a nyelvi asszimiláció veszélyeinek ki voltak téve, Vendel pedig hamar felismerte, hogy nemcsak a muzulmánokat, de saját honfitársait is „téríteni” kellene. Isztambulban a két világháború között működött magyar egyesület, amely különféle kulturális és közösségépítő eseményeket szervezett, és amelynek tevékenységébe a páter is bekapcsolódott. Egy jómódú isztambuli kalapos, Ürményházi József anyagi támogatásával nyaranta magyar tábort hirdetett a tengerparti Mudanyába, Bursa vidékén és az Uludağ környékén, nem csupán a magyarok, hanem francia, osztrák, olasz, görög és örmény keresztények számára is. Sőt, Vendel török ismerősei, barátai közül többen együtt nyaraltak ezzel az igen sokféle, nemzetközi társasággal. A szerzetes a negyvenes évek elején megtanult hajózni, vásárolt egy csónakot, amelyre árbócot, vitorlát szerelt, és vidám kirándulásokkal színesítette a magyar kolónia életét. A kis vitorlásnak neve is volt: Attila. Az isztambuli rendház kápolnájában rendszeresen misézett, prédikált, a gyerekeknek hittant és magyar történelmet tanított, a felnőtteket a nyelvük, hagyományaik megtartására és erkölcsös életre buzdította. Megszervezte a cserkészetet, a Mária-kongregációt, a Jézus Szíve-tiszteletet, és híveinek rengeteg ügyes-bajos dolgát is ő intézte. Munkáját 1937-től Ferenczi György testvér segítette, aki szintén haláláig, 1977-ig élt Isztambulban.

Ezzel párhuzamosan, az intellektuális apostolkodás szellemében Vendel János lefordította a négy evangéliumot és az Apostolok cselekedeteit, ez Szent Evangélium: Jézus Krisztus Újszövetsége címmel 1957-ben jelent meg Padovában. „Hónapokig tartott sokszor egyes szavak meghatározása […]. Nyelvészekkel tárgyaltunk, majd visszamenőleg ezer évre kerestünk szavakat, amelyeket egy paraszt, egy elemista, egy tanult ember is el tud fogadni, és megért” – írta a páter viceprovinciálisának 1957-ben. A szöveg a II. vatikáni zsinatot megelőző és előkészítő, újszerű katolikus gondolkodásmód lenyomatát hordozza egyszerűségre törekvő nyelvezetében. Vendelt 1963-ban a nemzeti Bible Society felkérte, hogy vegyen részt abban a keresztény és török muzulmán szakemberekből álló munkacsoportban, amely az általa fordított Márk-evangéliumot átdolgozza. A projekt célja olyan török fogalomrendszer megalkotása volt, amely alkalmas az evangéliumi üzenet átadására, és a korábban használatos arab vallási kifejezéseket helyettesíteni tudja. 1972-ben, Vendel halála után jelent meg végül a Márk-evangélium, fordítója az atya mellett Vedat Örs, az Ankarai Egyetem – egyébként muzulmán – nyelvészprofesszora volt. Bár itthon kevéssé ismert Vendel török bibliai fogalmakat megújító munkássága, hatása napjainkig tart: a 2009-es, Dominik Pinar által készített Újszövetség-fordításnak az ő munkája az egyik alapja. Bár a muzulmánok „térítését” a jezsuita atya élete végéig küldetésének tekintette, tevékenységét a párbeszéd, a tolerancia és elfogadás, valamint a törökök iránti mély szeretet jellemezte. „A törökökhöz gyermekkorom óta vonzódtam” – vallotta be, és 1950-ben, Rómában rátört a felismerés: „Valahogy keleti lettem.”

Isztambuli utcakép 1934-ből
Forrás: Fortepan/ Alföldy Mari

Ankarai keresztény aszkéta

Az ankarai magyar missziós állomás kiépítésére Bíró Ferenc 1931-ben Pezenhoffer József jezsuitát küldte Törökországba, aki vezetéknevét nemsokára a törökül „testvért” jelentő Kardasra cserélte. Mielőtt belépett volna a Társaságba, orvos volt, és megjárta az első világháború poklát. A mélyen vallásos, aszkéta életű jezsuita a felülről lefelé ható misszionálás jegyében kezdett el francia nyelvet tanítani értelmiségi muzulmán fiatalembereknek, karizmatikus egyénisége többekre mély hatást gyakorolt. A magyar nagykövetséghez tartozott, és Vendelhez hasonlóan ő is a magyarokat pasztorálta, igen szép eredménnyel. Leveleiből kibontakozik, milyen nehéz volt a missziós terep Törökországban, a látszólagos laicizálódás, vallásszabadság és tolerancia mögött a gyanakvó hatóságok elnyomó működése, keresztény-ellenessége, a megfigyelés alatt tartott misszionáriusok állandó rettegése húzódott meg. Kardas páter addig-addig tanítgatta a franciát, míg két „törököt is fogott”. Ám a kereszténységre áttért, a rendbe való belépést fontolgató fiatalemberek katolizálása akkora botrányt kavart, hogy az időközben harmadik probációra eltávozott Kardas végül nem térhetett vissza Ankarába. Érdekes azonban, hogy a konfliktusos helyzet oka elsősorban nem vallási volt (az iszlám elhagyása), hanem politikai és állambiztonsági, ugyanis a kereszténnyé lett állampolgárokat általában kémkedéssel gyanúsították hazájukban. A két török férfi azonban már túl koros volt ahhoz, hogy a rendi képzés hosszú és rögös útját végigjárja. Egyikük, Nuszret József Magyarországra jött, Kalocsára került, s az obszervatórium gondnokaként dolgozott, innen írta panaszos leveleit Kardasnak – magyarul. A másik, Baha Emil Törökországban maradt, és a kereszténység széles körű elterjesztéséről ábrándozott.

1934-ben Derecskei János jezsuita érkezett Ankarába; egy évet leszámítva, amikor harmadik probációját végezte, és Zborovszky Ferenc páter helyettesítette, 1954-ig élt és dolgozott a városban. A több nyelven beszélő Derecskei működése nemcsak a magyarokra terjedt ki: a háború után egyre nemzetközibbé és sokszínűbbé alakult át a közösség, melynek lelki gondozását ellátta. Ankarában egyébként a pragmatikus Vendel páter vásárolt a misszió számára egy nagyobbacska házat, amelyben kápolnát is kialakított, s ez a szerény imahely jelentette a jezsuiták egyetlen bázisát a fővárosban.

A törökországi magyar jezsuiták missziós munkájának jelentőségét legjobban talán a nagynevű orientalista, Halasi Kun Tibor szavaival összegezhetjük: „…lelki, anyagi, kulturális és szociális téren egyaránt a legértékesebb támaszai voltak nemcsak a magyar kolóniának, hanem minden hozzájuk forduló katolikusnak.” Hát ne feledkezzünk el róluk.