Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy veseátültetés történetéről fogom azt írni, hogy könnyfakasztóan illik a karácsonyhoz. Igaz mese egy felajánlás rendkívüli erejéről, és arról, hogy áldozatot hozni talán könnyebb, mint elfogadni, ha értünk teszik.
Csabáról egy rutinszerű vérvétel alkalmával derült ki, hogy kezdődő veseelégtelenségben szenved. Jó betegként évekig szedte a gyógyszereket, járt a vizsgálatokra, és sok folyadékot ivott. Ám pár év múlva mégis annyira megnőtt a méreganyag szintje a szervezetében, hogy el kellett volna kezdenie kórházi hemodialízisre járni, de ez a módszer nála sajnos nem működött. Ilyen esetben az orvosok a hasi dialízist szokták javasolni. Ilyenkor először egy műtét során katétert helyeznek a hasba, majd a kórházban három hét alatt megtanítják a betegnek, hogyan tudja majd otthon saját magát dializálni éjszakánként. Csaba éppen a beavatkozás után hatalmas fájdalmak közepette vergődött a kórházi ágyon, amikor egy ismerőse, akivel évek óta közös imacsoportba jártak, belépett a kórterembe, és azt mondta:
Csaba nem egészen értette, mit keres ott Éva, rögtön az ő kórházi tartózkodása első napján. Nem voltak ennyire közvetlen kapcsolatban, az imacsoporton kívül nemigen találkoztak. „Én ezen a döntésen egy percig sem gondolkodtam, se előtte, se utána – emlékszik vissza arra a napra Éva. – Mindenszentek környéke volt, épp az óbudai temetőből jöttem, és amikor a Margit kórháznál megállt a villamos, eldöntöttem, hogy leszállok, és megnézem, mi újság Csabával. Az imacsoportban elhangzott, hogy lesz egy nagy műtéte, imádkozzunk érte, gondoltam, én meg is látogatom. A vesém felajánlása spontán jutott eszembe, nem is gondoltam rá addig, nem beszéltem meg a családommal sem.”
Az elfogadás felé
Teltek a hónapok, és Csabának megvolt a terve: néhány évet el lehet élni a hasi dialízissel, és addig is rajta lesz a várólistán, kivárja a sorát a kadáver (halott emberből származó) vesére. „Azt gondoltam, Éva a kórházban megsajnálta azt a szenvedő pasit, nem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
Ahogy múlt az idő, engem egyre jobban gyötörtek a kezelés mellékhatásai. Közvetlenül a hasamból lógott ki egy cső, ennek a végére kellett rákötnöm a gépet, amely éjszakánként a hasba juttatott ötször két liter folyadékkal méregtelenítette a szervezetem. A vérem megtisztításához tíz órára volt szükség, ezért ha reggel nyolckor tárgyalásom volt, jó korán le kellett feküdnöm. A nyugodt alvást elfelejthettem, mert ha véletlenül ráfeküdtem a katéter kilógó csövére, veszettül sípolni kezdett. A hasi dialízises állapot hosszabb távon azért sem élhető, mert a gép nem tudja az összes méreganyagot kitisztítani a szervezetből, ezért nálam is folyamatos vádligörcsök jelentkeztek éjszakánként a felgyülemlett foszfor miatt. Tudtam, hogy a kezelés alatt károsodik a többi szervem és az ereim is, de akkor is ki akartam bírni így azt a néhány évet. Az egyik nehezebb napon, hónapokkal a kórházi látogatás után mégis felhívtam Évát, hogy megkérdezzem tőle, most is úgy gondolja-e, hogy nekem adná a veséjét. Azt felelte: „Amit mondtam, megmondtam.”
Ennél a pontnál meg kell állnunk egy pillanatra a történetben, hogy jobban megértsük, ekkoriban mik voltak Csaba kilátásai.
Az élő donoros veseátültetések száma meglepően alacsony, évente mindössze húsz-harminc van belőlük. Donorok csak hozzátartozók, rokonok vagy a beteggel barátságban, lelki kapcsolatban álló személyek lehetnek, Magyarországon az anonim vesefelajánlás nem működik.
A Jóisten ezt a szervet kétszáz százalékosra tervezte, egészséges körülmények között tehát egy is elég belőle, de akkor vajon miért adja oda olyan kevés ember az egyik veséjét a szerettének, miközben folyamatosan halnak meg betegek dialízises kezelés idején? Ráadásul az élő donoros szervátültetés nagy előnye, hogy ebben az esetben a vese sokkal kevesebb eséllyel lökődik ki. A donorrá válást vizsgálatok sora előzi meg. Csaba feleségéről például ezek közben derült ki, hogy nem lehet donor, mivel nem ugyanúgy működik a két veséje. A nem vérrokonok felajánlását, ha nagyritkán lennének is, kevésszer követi operáció: egy a kilenchez az esélye, hogy az illető tényleg lehet donor. Éva leletei ebben a tekintetben is tökéletesnek bizonyultak, és hivatalosan is Csaba donorjává válhatott. Egy percig sem aggódott, tudta: Isten is arra teremtette, hogy az irgalmasság évében megmentse egy barátja életét. Persze ha az megengedi neki.
Teltek a hónapok, a vizsgálatok után szinte azonnal kitűzték a műtét időpontját, de Csaba még ekkor is vacillált, próbálta volna tovább halogatni a dolgot, hátha mégis érkezik az a bizonyos halotti vese. Éva unszolására végül, és mert egyikük sem akarta, hogy orvosi papírjai elévüljenek, mégis belevágtak a sorsfordító műtétbe. „Tudtam, hogy a szerv beépülési esélyeit is rontom azzal, ha húzom az időt, így szívvel-lélekkel el kellett fogadnom ezt a felajánlást. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy hogyan vehetem el más ember egészséges veséjét. Végül az győzött meg, hogy ha elfogadom ezt a felajánlást, talán nemcsak nekem lesz jobb, mert a halottból kivett vesét, amit én kapnék meg, olyan betegbe ültethetik át, akinek nincs élő donorja.”
Éva útja a műtétig
Éva épp tíz évvel idősebb Csabánál, öt gyermeke és sok unokája van. Teljesen egyedül hozta meg döntését, és meglepő módon senki nem próbálta meg lebeszélni róla. „Mindenki tudja rólam, ha eldöntök valamit, az úgy lesz.” Még most is jókat derül azon, ahogy Csaba felkészítette az előtte álló megpróbáltatásokra. „Egy vérvétel az egész – mondta a telefonban –, ehhez képest már a legelső alkalommal tizenöt kémcsőnyi vért vettek le, és ezt követően még több tucat vizsgálat és orvoslátogatás következett. Addig a kórházakat, kis túlzással, csak hírből ismertem, soha nem szedtem gyógyszert, nem jártam orvoshoz.”
A vizsgálatok után Évának el kellett mennie az etikai bizottsághoz, hogy bizonyítsa, nem kényszerből és nem pénzért lesz donor. A bizottság előtti szereplése elég rövidre sikeredett, nagyjából egy mondatot mondott:
„Azt hiszem, ez meggyőző érv lehetett – mondja Csaba –, mert gyorsan véget ért a meghallgatásunk. Nálam már csak annyit kérdeztek, hogy tudom-e, mit ír János apostol a 15,13-ban.”
Közösen a kórházi szobában
„A kórházban töltött időszak nagy kaland volt, és végig biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj. Egy belvárosi parkolásnál jobban izgulok, mint amikor a műtét előtt álltunk – meséli Éva. – A szervátültetés után együtt lábadoztunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak fájdalmaim: az első néhány éjszaka nem sokat aludtunk, volt közös lepedőgyűrés a szenvedések közepette, végül szépen lassan, egymást támogatva gyógyulni kezdtünk. Sokan nem is gondolják, de az én műtétem jóval nagyobb beavatkozásnak számít: elöl nyitottak meg, laparoszkópot használtak, de a vesét hátulról kellett kihúzni, ami nem lehetett kellemes a többi szervem, szövetem és ereim számára. Csabának »csak« betették előre az új vesét, így ő hamarabb tudott mozogni, mint én.”
„A mellékhelyiség látogatása felért egy maratoni futással – folytatja Csaba. – Megfogadtuk a professzori intelmeket is, miszerint ha a belek mozogni kezdenek végre, akkor minden levegőt azonnal ki kell engedni, még ha a római pápa tartózkodik is a szobában. Ezt az eseményt egyszerűen pápalátogatásnak neveztük el. Arra is emlékszem, hogy már rögtön a műtét napjának estéjén az intenzív osztályon Éva Pál Ferit hallgattatott velem. Ki kell emelnem, hogy számunkra mekkora biztonságot jelentett, hogy hívő orvosok vettek körül a Semmelweis Egyetem Transzplantációs Klinikáján, és nem csak az egészségi állapotról tudtunk beszélgetni velük, hanem Istenről is.”
Egy transzplantáció után kritikus a hatodik nap, a hatodik hónap és a hatodik év, mert ilyenkor erőre kaphat az immunrendszer, és megpróbálhatja kilökni a szervet. „Amikor egy fiatal orvos a műtét után hat nappal Csaba tovább nem javuló eredményeit látva azt mondta, hogy szerinte valami nem stimmel, engem letaglózott a kudarcélmény. A doktor biopsziás mintát akart venni, de Csaba nem engedte, hogy az én vesémet szurkálják. Szerencsére hamar megérkezett a főorvos is, és eloszlatta gyászos állapotunkat. Én akkor is megmondtam Csabának: nem azért adtam, hogy visszaadd.”
Bár Éva öt nap után hazamehetett volna, végül tizenegy napig benn maradt a kórházban, mert úgy gondolta, ezt az időt Csaba gyógyulására szánta, és nem fogja félbehagyni, csak mert ő már jobban van. „Éva állandó donori biztatása sokat segített a gyógyulásban. Nagyon jó dolog ismerni a donort, és együtt küzdeni a felépülésért. Érdekes, hogy a vesét hatvanhárom évig ő hordozta és védelmezte a testében, majd áthelyeződött hozzám, és innentől az én életem indult tőle újra.”
Élet az új vesével
Csaba a műtét előtt három héttel elveszítette szintén vesebeteg édesanyját, majd a lábadozás alatt édesapja is meghalt. Egészségesen is embert próbáló feladat mindkét szülőt ilyen rövid időn belül eltemetni, de úgy különösen, hogy Csaba tudta, mindketten végigaggódták az elmúlt húsz évet, és egyikük sem érhette meg, hogy lássa, új veséje tökéletesen működik. Minden nehézség ellenére elmondható, hogy Csaba ma rendkívül jól van.
„Nekem már nagy szó, hogy csak húsz gyógyszert szedek, egy részüket azért, hogy ne lökődjön ki belőlem Éva veséje, a többit pedig a csontok védelmére, a vérnyomás karbantartására. A gyógyszerek folyamatosan gyengítik az immunrendszerem, ezért tényleg nagyon oda kell figyelni, hogy ne legyek beteg, mert annak súlyos következményei lehetnek. Anyukám is átültetett volt, ezért kétszer is átéltem, hogy majdnem belehalt egy-egy bakteriális fertőzésbe.” „Ezért kaptad tőlem a kanálkészletet, mégse hordod magaddal” – szúrja oda neki Éva. „Igen, a menzán is oda kell figyelnem, mivel étkezem, de még a misén is csak kellő óvatossággal fogok kezet a békülésnél. Nem utazom már soha Ázsiába, pedig régen éltem-haltam érte – meséli kis sóhajok közepette Csaba. – Ha éppen valahova repülök Európában, akkor is eszembe szokott jutni, hogy Éva veséje miatt tudok repülőre ülni. A hasi dialízissel egyszer megpróbáltam elmenni síelni, de az egy tragédia volt, a teljes hátsó ülés és a csomagtartó tele volt a kellékeimmel. A felépülés alatt három hónapig szinte el sem jöhettem otthonról. Ha a halál meglegyinti az embert, és sok ideje van gondolkozni, átértékeli a dolgokat. Harmincöt évet töltöttem eddig a pénzügyminisztériumban és más hivatali szerveknél, bejártam a világot, miniszterekkel találkoztam, azt éreztem, hogy szinte bármi lehetséges. Ez az érzés addig tart, ameddig az ember szembe nem néz a halállal, mert akkor tapasztalati, zsigeri élménye lesz róla, hogy ez mind mulandó.
Lett bennem egy fék, és bár a sokszor stresszes munkámról eddig nem tudtam lemondani, már sokkal jobban tudom, mi a határ, és mi az igazi érték.
Élet egy vesével
Éva tudta, hogy a műtétnek lehetnek szövődményei, és sajnos lettek is: két éven belül háromszor műtötték sérvvel. „Az egyik operációnál a Néprajzi Múzeumba lógtam ki egy kóruskoncertre, a másik sérvműtét előestéjén pedig rögtön az esti vizit után Pál Feri előadására szöktem ki taxival egy hosszabb telefonbeszélgetést mímelve.”
A szervadományozásnak Éva számára is lettek lelki hasznai. „Bármikor eszembe jut, nagyon jó érzések töltenek el. Egyszer Csaba azt mondta, hogy ezt már senki nem veheti el tőlem. Mostanában, mikor a lányaim, unokáim dereka kinn van a ruhából, el szoktam sütni a tréfát, hogy nincs több felesleges vesém, tessék felöltözni…”
Csabát beszélgetésünk közben is éppen hívja az utókezelő vesedoktor, úgy tűnik, tényleg aktív család a transzplantáltaké. Éva és Csaba rendszeresen járnak előadni, hogy elmeséljék a történetüket, ezzel reményt csempészve az emberek életébe.
Minden év október 25-én Csaba új születésnapot ünnepel egy új „anyukával”. Az interjú alatt nem sikerül meggyőznöm a Csaba által néha csak energiadominónak nevezett Évát annak ellenkezőjéről, hogy bárki megtenné, amit ő tett. Egy biztos: öt gyermeket szült, de hatnak adott életet.
Fotók: Orbán Gellért, Gárdos Csaba