Harmónia hulladékokból

Ha a tárgyak szólni tudnának, mi mindenről mesélnének! – ábrándozunk sokszor. Sőnfeld Mátyás zeneterapeuta foglalkozásán a környezetszennyezés szimbólumává vált szívószálak, kidobásra szánt joghurtospoharak, vécépapírgurigák nemcsak megszólalnak, hanem egyenesen hangszerré alakulnak át.

Egy szívószállal kezdődött minden. A tornateremben ülő száznegyven kisiskolás figyelmét már fél órája a tizenöt forintos közismert műanyag cső köti le. Ámulva hallgatják az újabb és újabb hangokat: a szívószál kacag, sír, dörmög és sípol. Előadónk pedig úgy tesz, mint a bűvész, aki azt mondja hallgatóságának: „Csak a kezemet figyeljék!” – s közben hirtelen előhúz valamit. Csak éppen ő különös hangokat és dallamokat varázsol. A meglepetés ereje pedig mindenkit magával sodor.

Ugyanezt élte át Sőnfeld Mátyás is közel tíz éve az egyik egyetemi előadáson, amikor a professzora szinte mellékesen kijelentette: tud szívószálból hangszert készíteni. „Persze nem akartam elhinni. Gondoltam, legfeljebb összeütöget kettőt – meséli – de amikor összelapított végét bemetszve dudát csinált belőle, és megszólaltatta, teljesen megváltoztatta a látásmódomat”. Ez a tapasztalat indította el a Zenebatyu Élményprogramot.

Hangszert bármiből

„Interaktív ökohangszer bemutató” – foglalja össze három szóban Mátyás a Zenebatyu lényegét. Majd gyorsan hozzáteszi: valójában nehéz meghatározni, mi is pontosan. A résztvevők sem tudják igazán szavakba önteni, mit is történt, csak hogy amit láttak, rendhagyó. Így terjed a máshoz nem hasonlítható műsor híre.

A Budajenői Általános Iskolába is így jutott el a program. Dalos Györgyi, néptánctanár hívta el az előadót. Ő két évvel korábban találkozott a Zenebatyuval, s azonnal eldöntötte: ezt a diákjainak is látnia kell. Úgy tűnik, nem tévedett. A gyerekek épp azt figyelik, milyen hangszerré alakulhat a gumikesztyűből és két szívószálból összetákolt tárgy. „Skót duda!” – kiabálja be egy kisfiú. „Hát persze!” – feleli az előadó. – „És tudjátok, miért jó az, ha felfújom a kesztyűt, és azon keresztül jut a levegő a szívószálból készített sípba?” – kérdésére először tanácstalan tekintetek felelnek. De érezhető: valamennyien, osztálytól függetlenül, együtt gondolkodnak. Néhány másodperc múlva a megszületik a válasz. „Mert nem kell mindig fújni.” Telitalálat. És hogy a felelet helyességét igazolja, miközben szól a hangszer, tovább beszél a gyerekekhez.

Ahogy kezében a felfújt kesztyűvel mesél, majd sorra veszi elő az eszközöket, egyre világosabbá válik, mit is takar az „ökohangszer” kifejezés.

Az esőbot vécépapírgurigákból készült. Benne a fogpiszkálókon átzúduló rizsszemek idézik az őszi zivatar hangját. A csörgődob tömlős sajtos tubusokból áll, ukulele gyanánt egy tusfürdős doboz van befőttesgumikkal felhúrozva. Mátyás nem beszél hangzatos szavakkal az újrahasznosítás fontosságáról. A hangszerei teszik ezt meg helyette. A bordásfal elé felállított asztal csupa olyan hangszerekkel van beborítva, aminek máskor minden elemére könnyedén rásütnénk: szemét. A gyerekek pedig értik az üzenetet.

„Amikor az iskolai táborban megmutatom az eszközeimet, majd másnap húsz diák rohan oda hozzám a kimosott joghurtos poharával, hogy akkor ebből ugye lehet kacagópoharat készíteni, azt hiszem, sikerül átadni nekik valamit a szemléletből.” – mesél a Zenebatyu látható eredményeiről az élményprogram kitalálója.

Láthatóvá tett hangok

Az egyszerű anyagokból és nagyszerű ötletekből készült hangszerek és az interaktív, szórakoztató előadás mindenkit elbűvöl – elsőtől nyolcadik osztályig. Mátyás szenvedélyesen magyaráz, kérdez, gesztikulál. De ő sem így kezdte. „Friss gyógypedagógusként önbizalommal telve mentem be az első órámra, hogy akkor kezdjük a szolfézst. A gyerekek pedig két perc alatt unták halálra magukat” – vallja be. Miután a diákok kishíján összetörték a hangszereket is, rájött, változtatnia kell. „Gyakorlatilag ők kényszerítettek rá, hogy mindig keressek valami kézzelfoghatót, izgalmasat. Általuk csiszolódtam én is”.

Már javában zajlott az élményprogram, amikor édesapja egyszer elmesélte neki: ő gyerekkorában villanyvasútból készített szintetizátort. „Talán a genetika is közrejátszott a történetben.” A családi érdeklődés, a tanári tapasztalatok és az a bizonyos egyetemi óra vezettek végül oda, hogy öt év alatt megtelt az újrahasznosított tárgyakból készített a zenebatyu, s Mátyás kezei között szépen lassan minden hangszerré változott. „Ráállt a fülem és a szemem. Elég könnyen megállapítom, miből milyen hangot lehet kicsalogatni” – magyarázza. Ezt nem is nehéz elhinnünk, amikor a videóit nézzük, ahol Harry Potter könyveken játssza el a film ikonikus zenéjét, vagy amikor futás közben, egy útmenti kerítésen adja elő a Pál, Kata, Péter, esetleg a Széll Kálmán tér térkövein szólaltatja meg a Karib-tenger kalózai főcímdalát.

„Néha légy bolond egy kicsikét” – zendítenek rá épp a Mézga család zenéjét a rendhagyó iskolai órán a diákok, miután felismerik, mit játszik az előadó a két szívószálból rögtönzött harsonán. Ám a dal végével nem ér véget az aktuális produkció. A zeneterapeuta fizikaórát rögtönöz. Amellett ugyanis, hogy megmutatja, mi mindenből lehet hangszert készíteni, ugyanolyan fontos, hogy választ adjon a miértekre is. Ha hamar ki tud szökni a levegő, magas, ha hosszú az útja, mélyebb hang születik – magyarázza. S szemléltetésképpen a szívószálból készített duda hosszának levagdosásával skálázik.

Ezután egy zenedobozbelsőt vesz elő. Megtekeri a kis szerkezetet, de a dallamot csak az első sorban ülők hallják. De ahogy az asztalra, majd az ajtóra helyezi a kis tárgyat, lassanként mindenkihez eljut a hang. „Aki nem fél, hogy bepiszkítja a fülét, most szorítsa a fejét a földre” – folytatja. Az diákok lelkesen követik az utasítást. S amint megteszik, mindenkinek mintha külön bejáratú hangszórója lenne, úgy hallja a melódiát. A pedagógus a gyerekekkel közösen fejti meg az imént tőrténteket: minél nagyobb felületetet hoz rezgésbe, annál jobban terjed a hang. Ezért is szól erősebben a nagybőgő, mint a hegedű – mutat rá a hétköznapi összefüggésre.

Majd – ha eddig nem lett volna elég szemléletes a bemutató – egy celluxra erősített szívószálakból álló füzért vesz a kezébe. Segítséget kér a közönség soraiból, kifeszítik a kötelet, majd megbillenti az első szívószálat. A kis cső megrezegteti a sorban következőt, az a következőt, és így tovább. Pillanatokon belül végigér a hullám, s vissza. Mint ahogy a hang terjed a levegőben.

A tornateremben ülve olyan egyértelműnek tűnik, ami egykor az iskolapadból annyira megfoghatatlan volt. Hangok, hullámok rezgések. Mind hallhatóvá, láthatóvá, kézzelfoghatóvá válnak körülöttünk. A gyerekek is egyre magabiztosabban találgatják, miből milyen hang tör majd elő és miért. S mikor megszólal a Kis kece lányom, A nagy ho-ho-ho horgász vagy a Star wars zenéje, lelkesen kapcsolódnak be a dalba.

Fináléként Mátyás sétabotot vesz elő. „Egy ismerősömet láttam fuvolázni, ami elgondolkodtatott. Hiszen az csak cső lukakkal. Akkor miért ne lehetne ez a bot is fuvola?” – teszi fel a költői kérdést, mert már mind tudjuk: biztosan lehetne. Az előadó pedig a szájához emeli a mankót, s játszani kezd. Az előadás végén úgy hajol meg, mint egy igazi bűvész, a gyerekek pedig élményektől telve, zsibongva vonulnak ki a következő órájukra. Talán épp fizikára vagy énekre.

A diákokkal együtt Mátyás is induláshoz készülődik. Miközben szedi össze az eszközeit, rájövünk, mennyi mindent nem is láttunk még. Megakad a szemünk egy fesztiválkorsóból épített – gyanúnk szerint – fúvós hangszeren. „Azt az EFOTTon csináltam. A szervezők kérték, hogy helyi tárgyból készítsek hangszert. Mondtam: akkor adjanak valamit. Egy korsó sört tettek elém, hát ez lett az eredménye, a korsószaxofon.”

A zenepedagógus gondosan pakolja a össze a hangszereket. A legutolsó műanyag kupakot és befőttes gumit is. De nem csodálkozunk ezen. Az előadás óta tudjuk, milyen fontos eszköz lehet egy darab szívószál. Lassanként minden a helyére kerül. Mátyás a vállára veszi a zenebatyuját, és elindulunk az autó felé.

Zenélni mindenki tud

„Nincs olyan, hogy valaki nem tud zenélni” – jelenti ki a terapeuta, mikor a zenei tehetségről faggatjuk, és mindjárt két hétköznapi példával is alátámasztja álláspontját. Ha valaki szomorú hangon szól bele a telefonba, azonnal visszakérdezünk: mi a baj. Ez azt mutatja, hogy működik a berendezés. Meg tudjuk különböztetni a hangszíneket. A zene másik fontos összetevője a ritmusérzék. Mátyás szerint ezt is mindenki a birtokolja. „A bal lábunk után rakjuk a jobbat. Így járunk. Ezek a nyolcadok. A bal láb mindig a negyed. A dallam és a ritmus mindannyiunkban benne van. Legfeljebb nem fogalmazzuk meg magunknak” – vonja le a tanulságot, miközben táskáját külön becsatolja a hátsó ülésen.

Az autóúton alkalmunk nyílik megismerni az előadás mögött rejlő elméleti, metodikai hátteret is. A pedagógus a meglepetés erejével, a szórakoztató, interaktív előadásmóddal, az azonnali érzelmi kötődést kialakító közös dalkinccsel, valamint a zeneoktatásban szerzett évtizedes tapasztalattal magyarázza a Zenebatyu sikerességét. „Óvodás kortól kamaszkorig tudom, kit mivel lehet megszólítani. Ez elképesztően nagy szerencsém” – fejtegeti, s a visszapillantóban látjuk, ahogy az ablakon kinézve elgondolkodik.

Aki állt már egy osztálynyi izgága gyerekkel szemben, jól tudja, a figyelem elnyeréséhez, majd megtartásához határozottságra, türelemre, illetve sok kreativitásra van szükség. Igen ám, de mindből könnyen ki lehet fogyni. Mátyás célja épp ezért a gyerekeknek szóló ismeretterjesztés mellett a pedagógusok lelki felfrissítése és módszertani munícióik feltöltése. Az interaktív tábla, az e-learning, az internetes kutatásokon alapuló projektfeladatok és a pedagógiában használt megannyi új módszer korszakában a Zenebatyu eszközei zavarba ejtően egyszerűek. Mégis hatásosak.

Zenepedagógiai stratégiáját az általános iskolában és egyetemen is oktató tanár a saját dalával szemlélteti: „Gyűjts össze sok papírt, ne hagyj szanaszét./ Várja a nagy kuka, minek színe…” – énekli, mi pedig rögtön hozzátesszük: kék. Erre elmosolyodik. „Ezek a dolgok mindig ugyanígy működnek, ezt szeretem benne” – teszi hozzá, majd  elmagyarázza pedagógiája egyik legfontosabb alapelvét. Mégpedig, hogy cselekvés által tanul leghatékonyabban az ember. A hallás útján szerzett ismeretek húsz százaléka marad meg tartósan az emlékezetünkben. A látottak harminc százaléka épül be. Ha valamit egyszerre hallunk  és látunk, ez ötven százalékra ugrik. Vissza is mondva az anyagot, hetven százalék vésődik be. Ám, ha valamit cselekedtetünk is, akár kilencven százalékos eredményt is elérhetünk. „Mindegyik munkámban ez a célom” – foglalja össze.

Jóllehet a Zenebatyu élményprogramban zeneterápiás tapasztalatait és módszereit is felhasználja, határozottan felhívja figyelmünket arra, hogy a ma látott egy-másfél órás előadás távol áll a hosszabb folyamatot magában foglaló terápiától. Ugyanakkor a zenepedagógia és a zeneterápia közötti különbséget is érthetően elmagyarázza. Míg a előbbiben a helyes kottaolvasás, a tiszta hangok és pontos ritmusok megszólaltatása a cél, utóbbiban a zene csupán eszköz.

„A hangok, a hangszerek nagyon sok területen javíthatják az életminőséget

– fejtegeti a terapeuta – mélyíthetik az önismeretet, fejleszthetik az empátiás és a kommunikációs készséget, javíthatják a figyelmet és segíthet a relaxációban is”. Arra, hogy milyen folyamatokat indíthat el bennünk a zene, érdekes esetet mesél el.

Amikor tanulmányai alatt egy pszichiátrián hospitált, a zeneterápiás csoport vezetője arra kérte a tagokat, hogy a szoba közepére tett egyszerű hangszerekből válasszanak tetszésük szerint. Ezután néhány perces közös zenei improvizációra hívta őket. A foglalkozás közben a résztvevők megtapasztalhatták, ahogy a lejátszott dallamok és ritmusok a legbensőbb gondolataikra és érzelmeikre rezonálnak.

„Elképesztő sok minden kiderül a személyiségről abból, miként bánik az ember a hangszerével

– magyarázza – Az egyik résztvevő például egy jókora dobot kezdett el teljes erőbedobással ütni. A gyakorlat után tízből tíz ember azt a tapasztalatát osztotta meg, hogy elnyomva érezte magát a dob miatt. Amikor az illetőre került a sor, döbbenten vallotta be, hogy a családtagjai is sokszor elnyomónak nevezik. Most értette meg: igazuk lehet.” A zeneterapeuta szerint az itt felismert tulajdonságok a hétköznapokban is előjönnek, megváltozhatnak és fejlődhetnek. „Ha az improvizációban jobban kezd figyelni másokra, akkor idővel a személyes környezetével való kapcsolata is javulhat” – összegzi, miközben leparkolunk a háza előtt.

Amint megállunk, kipattan az autóból. Térül-fordul, s néhány perc múlva széles mosollyal hozza saját fejlesztésű zenei játékát, a XiloFun-t. Az autó tetejére teszi, majd kinyitja a trapéz alakú fadobozt. Beilleszti a nyolc színes fémlapocskát az arra kivágott résekbe. A doboz belsejében lévő pakliból leemeli a legfelsőt, majd az ütő kisértében az egyikünk kezébe adja. Először zavartan nézünk a papíron látott négyzetekre és téglalapokra, ám magyarázat nélkül is hamar érthetővé válik a Mátyás által továbbfejlesztett színes kotta: hogy melyik a ti és a tá, és milyen hangot jelentenek a különböző színek. „Egy boszorka van!” – vágjuk rá már az első ütem végén. Ő elégedetten summázza:

„Ugye megmondtam: zenélni mindenki tud.”

Mi pedig zenei képességeink biztos tudatában búcsúzunk.

Másnap reggel nyolc negyvenkor egyszerre érkezünk a szerkesztőségbe. A folyosón csend van. Feltűnik, hogy automatikusan egy ritmusba kezdünk lépni. Cipőnk egyszerre dobban: bal, jobb, bal, jobb.

 

Fotók: Komporday Tamás, zenebatyu.hu

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját