Isten születik

Néhány szó az inkarnáció teológiájáról

Ha Szent Ignác-i szemüvegen keresztül szeretnénk ránézni karácsony szent ünnepére, első kö­zelítésben azt látjuk, mintha a Lelkigyakorlatok sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne a megváltás­ra. Egy egész hetet tölt a lelkigyakorlatozó Krisztus szenvedésében részesülve. De Jézus szüle­tése is igen hangsúlyos, a megtestesülés, az inkarnáció, az inkarnációs teológia a Szent Ignác-i lelkiség alapvető nézőpontja. Mit is jelent ez?

A mi szempontunkból talán a legegy­szerűbb az ember Jézushoz közeled­ni: anya szülte, ráadásul útközben, ne­héz körülmények között. Őt is kellett táplálni, gondozni, nevelni, mint bár­melyik kisbabát. Közel tudunk hozzá kerülni, mert ismeri a kiszolgáltatott­ságunkat. Jézussal Isten nem megkö­zelíthetetlen távolságban van, hanem betoppan a hétköznapi életünkbe.

A nehezen értelmezhető megtestesülés

Az első keresztény közösségek az ős­egyházban még dogmák nélkül in­dultak, a Feltámadottal való találko­zás adta hitük alapját. Ahogy telt az idő, növekedett a létszám, elindult a strukturálódás, szükség volt bizonyos rendszerekre, definíciókra, hittételek­re. E reflexiós folyamat során talán az egyik legnehezebb dolog volt megérte­ni, megfogalmazni, hogy Jézus Krisz­tus személyében hogyan van jelen egy­szerre az isteni és az emberi.

Nagy viták voltak ebben a kérdésben, sőt olyan magyarázatok is születtek, amelyeket az egyház nem tudott elfogadni.

Már korán kérdés lehetett Jézus megteste­sülése, ezt láthatjuk Antiochiai Szent Ignác trallésziekhez írt levelében: „Ha valaki Jézus Krisztust kihagyva tanítana benneteket, aki Dávid nem­zetségéből való, aki Máriától valósá­gosan született, evett és ivott, akit va­lóban üldöztek Poncius Pilátus alatt, valóságosan megfeszítették és meg­halt, miközben látták a mennyeiek, a földiek és föld alattiak, dugjátok be a fületeket! Jézus valóban feltámadt ha­lottaiból, mert Atyja feltámasztotta őt, aki hasonlóképpen feltámaszt min­ket is, benne hívőket, így támaszt fel az Atya Krisztus Jézusban, aki nélkül nincs igazi életünk. Ha azonban néhá­nyan istentelenek, azaz hitetlenek, azt mondják, csak látszólag szenvedett, hát ők maguk a látszat, miért vagyok ak­kor én megbilincselve, miért is kérem, hogy vadállatokkal küzdhessek? Hiá­ba halok meg akkor, meghazudtolom tehát az Urat.”

Az egyik ilyen tévtanítás, eretnek­ség a II. században a doketizmus volt, amely megkérdőjelezte a Fiú embersé­gét, azt állítva, hogy az Ige valójában nem vált testté, hanem csak a test lát­szatát öltötte magára. A doketizmus ki­fejezés a görög dokein, „látszani”, „mu­tatkozni” szóból ered. A doketisták tagadták Krisztus testének valóságát. Számukra Jézus egyfajta görög isten, aki közülük valónak álcázva megláto­gatja a halandókat, csodálatos tetteket hajt végre, és tanítóként viselkedik, tit­kos tudást közvetít – de anélkül, hogy ténylegesen emberré válna. A doke­tisták azt állítják, hogy Jézus Isten – de csak Isten; teste és embersége csak látszat.

Erre a tévtanításra a niceai zsi­nat (325) adott választ, megerősítve, hogy Jézus valóságos Isten és valósá­gos ember.

A másik téves magyarázat a megtestesülés titkára az V. században megjelent nesztrorianizmus volt. Nesz­toriosz alapvető kérdése a következő volt: hogyan fogjuk fel Isten személyét, ha Isten Jézus Krisztusban tényleg em­berré lett? Ha Isten Isten, akkor Isten nem lehet ember. Tehát annak megér­téséhez, hogy Krisztus egyszerre embe­ri és isteni, az lehet a megoldás, hogy Krisztusnak két különböző természe­te van – egy emberi és egy isteni. És ezek teljesen elkülönülnek egymástól. Ezt a tanítást a 431-ben összeült efezusi zsinat vitatta meg és vetette el, s meg­erősítette az isteni és emberi természet egységét Krisztusban. Nesztoriosz azt is kijelentette, hogy Mária nem lehet Isten anyja, mert Isten, aki mindenek előtt létezett, nem születhetett vagy jöhetett létre – más szóval élete nem kezdődhetett – egy nőben. A zsinat vi­lágossá tette, hogy Mária Theotokosz (Istenszülő).

Az inkarnáció értelmezése a modern világban: a „testetlen hit”

Mi, gyakorló hívők minden vasárnap, a szentmise keretében megvalljuk hi­tünket, de nagyon gyakran figyelmen kívül hagyjuk annak gyakorlati követ­kezményeit. Lehet, hogy „testetlen hi­tet” élünk? Ha Jézusra mágusként te­kintünk, vagyis csak akkor fordulunk hozzá, amikor csodát várunk, ha szét­válik a hétköznapi és a „vasárnapi”, templomi hitünk, akkor gyakorlati­lag mi is doketisták vagyunk. Akkor is, amikor elzárkózó, „gettókeresztény­séget” építünk, hogy így védjük ma­gunkat. Jézus „határátlépő” volt, pár­beszédbe lépett mindenkivel, nagyon emberi szinten. És ez a missziós kül­detés alapja és módja. Őszintén szól­va néhány teológuson kívül manapság kevesen töprengenek el az inkarná­ció jelentésén, Krisztus isteni és em­beri természetén. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója mindannyiunk számára érthetően ír erről:

„Az ember misztériuma csak a meg­testesült Ige misztériumában világoso­dik meg igazán. Ádám, az első ember ugyanis az eljövendőnek, tudniillik az Úr Krisztusnak előképe volt. Krisztus, az új Ádám az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az ember­nek, és megmutatja magasztos hivatá­sát. Nem csoda tehát, ha ezek az igaz­ságok belőle fakadnak, és benne érik el csúcspontjukat. Aki »a láthatatlan Isten képmása«, ugyanő tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsú­fított istenképiségét helyreállította. Mi­vel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette, e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóság­ra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesü­lésével valamiképpen minden ember­rel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, em­beri akarattal cselekedett, emberi szív­vel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt ki­véve mindenben hasonló lett hozzánk” (GS 22).

A megtestesülés az ignáci lelkiségben

Olcsó megoldás lenne azt javasolni, hogy vegyük szemügyre a Lelkigya­korlatokban azt a szemlélődést, amely Krisztus születésével foglalkozik. En­nél jóval szélesebben ágyazódik be a Szent Ignác-i spiritualitás az inkarnáci­ós megközelítésbe. Emmanuel da Silva e Araújo brazil jezsuita behatóan fog­lalkozik ezzel a kérdéskörrel. Nézzük végig az ignáci lelkiséget az ő gondo­latai alapján. Ignác úgy tekint Istenre, hogy ő itt és most képes működni. Ez nagyon eredeti és új a szemléletében.

Így fogalmaz a Lelkigyakorlatok 15. pontjában: „…sokkal jobb, ha maga a Teremtő és Úr közli magát a szolgá­latra kész lélekkel: körülöleli szerete­tével és dicsőségével, és arra az útra vezeti, amelyen ezentúl jobban szol­gálhat neki”.

Az ignáci lelkigyakorlat dinamikájában a lelkigyakorlatozó el­jut ahhoz a kérdéshez, hogy „mit tudok tenni Krisztusért?”.

Ez a bensőséges is­tentapasztalat nem marad statikus, ha­nem megnyit, mások felé indít. A lel­kigyakorlatozó szembesül a bűneivel, rendezetlenségeivel, ide „engedi be” Istent, így megtapasztalja, hogy az Úr a bűneivel együtt is szereti, elfogadja. A bűnről való elmélkedés során nem­csak egyéni, hanem esetleg történelmi vagy transzgenerációs bűnök is előke­rülhetnek. A gonoszság egy sor egois­ta, büszke és önelégült hozzáálláshoz kötődik, ezek felfedezése a lelkigya­korlatozóban a „szégyen és zűrzavar” (Lgy 48) érzését kelti, mely ugyanakkor az irgalom élményét is magával hozza, amely átöleli és „megtéríti” a lelkigya­korlatot végzőt. Ekkor megszületik a hála és a nagylelkűség, hogy szeretett bűnösként kövesse az Úr hívását (Lgy 98). A lelki folyamatban csak ezt köve­tően jutunk el a szemlélődéshez, amely a megtestesülésről szól (Lgy 101). Ez nem a Szentírás szövege, hanem Ignác saját története, kozmikus kép arról, hogy a Szentháromság hogyan szem­léli a világban elharapózó bűnt, s küldi Jézust megváltónak.

„Idézzem fel a történetet, amiről szemlélődnöm kell: hogyan nézi a há­rom isteni Személy az emberekkel teli egész földkerekséget, és – látva, hogy mind a pokolba jutnak – hogyan ha­tározza el a maga örökkévalóságában, hogy a második Személy az emberiség megváltására emberré legyen. És így, amikor az idők teljessége elérkezett, el­küldi Szent Gábor angyalt Boldogasszonyunkhoz.”

Csak ezután kerülünk az evangéli­umi születéstörténetbe: látjuk az utat Názárettől Betlehemig, Máriát és Jó­zsefet, a szolgálót és az épp megszüle­tett Kisjézust (Lgy 110). A lelkigyakor­latozó mélyen megérti a Filippi-levél üzenetét: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tar­totta olyan dolognak, amelyhez föltét­lenül ragaszkodnia kell, hanem kiüre­sítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember” (2,6–7).

A lelkigyakorlatozó maga is inkarnálódik

Ezt a misztériumot szemlélve a lelki­gyakorlatozó maga is részese lesz egy­fajta beletestesülésnek. Maga is „inkar­nálódik” Isten művébe, és ahogyan Mária, aki méhében hordozza a megtestesült Igét, elindul, hogy találkozzon Erzsébettel, a lelkigyakorlatozó is elindul, formálódni kezd azért, hogy jobban tudjon másokat szeretni és szolgálni.

Az ignáci szemlélődés nem puszta képzelgés, kellemes érzéseket keltő fantáziálás. A Lélek által átjárt lelki­gyakorlatozó bensőséges tapasztalatot szerez Jézusról, és átéli az első tanít­ványok megélését. A szemlélődésben tehát a lelkigyakorlatozó megtapasz­talja, hogy Jézust követi – más szóval: tanítvánnyá válik –, és képes a belső tapasztalatból a megélt tapasztalat felé haladni. A Lelkigyakorlatokban Ignác elvezet minket Krisztushoz, a megtes­tesült Igéhez, aki az előfeltétele annak, hogy megtestesült és hiteles hitet él­jünk. Az ignáci lelkigyakorlat végezté­vel azok, akiknek valódi tapasztalatuk volt, Istent mindenben megtalálják: a saját életükben, a világban, mások éle­tében, a teremtésben, a történelemben. Ennek alapja a folyamatos kommuni­káció Istennel, hogy mindig és min­denben keressük és megtaláljuk. Eb­ben segít a naponta végzett examen, a szerető figyelem imája. Ennek során hálát adunk a kapott ingyenes kegyel­mekért, és felfedezzük Isten jelenlétét körülöttünk és bennünk.

Egyesülés Istennel

Szent Ignác annyira egyesültnek érezte magát Istennel, hogy teljesen át tudta adni magát az ő munkájának. Semmi sem tudta elterelni a figyelmét Isten­ről, mert sikerült megtalálnia minden­ben, amit tett. Számára Isten jelenléte és a mindennapi szolgálat szinonimává vált. Az ignáci misztika megélése azt jelenti, hogy belépünk – és benne ma­radunk – a világ valóságában. Azt je­lenti, hogy felismerjük,: Isten és a világ között nincs szakadás, Isten teljesen je­len van a környezetünkben, hat és mű­ködik, itt és most. Nemcsak vasárnap vagy éppen szenteste, hanem mindig lehet keresni és meg lehet találni.

Képek: Pásztor Péter, iStock


Megosztás