Beszélgetőpartnerünk akár filozófusnak is állhatna, annyira érzi és érti az alkotás, a közösség és a transzcendens kapcsolatát. Pedig építész. És nem is akármilyen. Hivatásról, a lakóhelye templomáról, bencés gyökerekről, operaházi tervekről és II. János Pál pápáról is beszélgettünk vele.
– Milyen érzés világsztárokkal – mint például Zaha Hadid és csapata – versenyezni cégének, a Robert Gutowski Architectsnek? A szakmája egyébként is alapvetően a nagy nevekről, a versenyről, a megrendelésről szól?
– Hadid az építészet korszakos zsenije, sajnos négy éve elhunyt. Mi az általa hátrahagyott több száz fős, világhírű irodával versenyeztünk Jekatyerinburgban, a helyi filharmonikus zenekar új koncertközpontjára kiírt tervpályázaton. Egy ilyen megmérettetésen versenyezni és eredményt elérni iszonyú jó érzés, ezt felesleges tagadnom. De el kell mondanom, hogy az irodánk által végzett munka önértékelésében ez csupán egy, a maga helyén kezelt szempont. Számos kudarcot megélünk, a sikertelenség tulajdonképpen a mindennapjaink része. Aztán hordozok magammal más dicsérő szavakat is megbízóktól, ismeretlenektől vagy melósoktól. Hogy milyen jól sikerült valami, hogy jó lenne még majd valamit közösen építeni, vagy amikor az építésvezető lehordja az alvállalkozóját, hogy „ha most itt eltér a tervtől, akkor az épület másik végén fog pórul járni, mert Robiék tervében minden összefüggésben van mindennel. Tehát tessék a tervek szerint haladni!”
Az építészet egyébként tényleg a „megbízásról” szól. Megbízunk valakit egy feladattal, és megbízunk benne, mert ez egy bonyolult és nehéz dolog, de ő ehhez ért. Emellett – furcsa módon – a műépítészetben egyfajta hagyományként hozzuk a versenyszerű pályáztatást is, de a tisztességes építészeti tervpályázat is egyfajta bizalomról szól, egy szélesebb, közösségi bizalomról. Amúgy a pályázaton való részvétel az egyik legabszurdabb szakmai helyzet, mert nagyon sok erőfeszítést kockáztatunk. Részt venni ambíció kérdése is, alapvetően a proaktivitásról szól. Magyarul
________________________________________
mi is szeretnénk ezt a világot szebbé, élhetőbbé tenni,
és ezért hajlandók vagyunk áldozatot hozni.
________________________________________
– Mondják, hogy a jó építész részben „magának” épít, ahogy a költő is először „magának írja” a verset.
– Az a fajta „tudatos önfeledtség”, amely egy költő alkotófolyamatát jellemzi, része az építészetnek is. A művészet, az ihletettség keresése fontos, de ez nagyon távol van attól, hogy magunknak építsünk. Amikor először jártam az alsószentiváni Mária-kegyhely kápolnájában, a templomtér építészetileg túlzsúfolt volt. Ötven év alatt rengeteg réteg rakódott le festményekkel, köztük értékesekkel, aztán méltatlan giccsekkel, gyertyatartóözönnel, kacsintós hologram-Krisztussal, oda nem illő bútorzattal, tönkrement berendezésekkel. Mégis, az Úristen ugyanúgy benne lakott, az ott élők szívében. Később elindult a kegyhely megújítása, így a tér átalakítása és újragondolása is megtörténhetett, amely nem jelenthetett mást, mint a méltatlanból méltót készíteni. De mi a „méltó”? Az a méltó, amit egy szakma annak tart, vagyis magának tervez? Vagy egy festmény művészi értéke? A történeti érték? A régiség? A régebbi méltóbb? A rögzített bútor vagy az, ami könnyen kivihető? Művészi érték-e vajon a Mária-szobor, amely egy kópia Fatimából? Nem biztos, hogy mindenben helyesen döntöttünk, de a döntéseinknek az adott súlyt, hogy mi volt fontos másoknak. Meghallgattuk püspök atya szándékait, a művészettörténész pedig kiemelte a szakmailag igazán értékes tárgyakat. A közösség elmondta, hogy mihez kötődnek – és bizony a gyenge minőségű, kétes teológiai tartalmú festményhez is kötődtek -, de az fontos volt. A kis hálatáblákhoz, amelyek közül az egyik szép, a másik meg darabjaira törött, mondanánk rá, hogy sitt, de a hátuljára fel van írva, ki hozta. Úgy építettük át a templomteret, hogy közben nem csupán magunkra figyeltünk: az egyensúlyt kerestük.
– Hogyan lesz építész az építész? Teszem azt már gyermekkorában nagyon szeret konstrukcióban gondolkodni, építőkockákból szürreális terveket szőni? Vagy ez jön véletlenül? Netán szülői, otthoni, baráti hatásra?
– Körülbelül így. Szegények voltunk, de édesapám mindig hozott legót a repülőtér vámmentes boltjaiból. Ő lengyel származású volt, így gyakran utaztunk Lengyelországba a családhoz, időnként repülővel is. Nagyon szerettem legózni. Emlékszem, az osztálytársaimnak már volt Commodore 64-esük, amellyel jókat játszottunk. Egy repülővel kellett egy kétdimenziós pályán akadályokat kerülgetni, közben lehetett gyorsítani, lassítani. Nekünk nem futotta számítógépre, a legóvonat motorjára építettem fel áttételekkel az édesanyám által vezetett vegyesbolt pénztárspulniját, amelyet telerajzoltam egy képzeletbeli pályával, és áttekercseltem az egyik irányból a másikba. Ahogy áttekeredett a számlatekercs, úgy haladt előre az akadálypálya, és a legórepülőt jobbra-balra lehetett húzkodni, a tizenkét voltos trafóval pedig lehetett gyorsítani. Mondjuk a hibázás becsületalapon működött. De ugyanígy építettem zongorát, billentyűmechanikával, billentyűkkel, amelyek a háttérben vízzel töltött és behangolt családi kristálypoharakat ütögették. Saját magammal versenyeztem, hogy spárgával kifeszítve milyen hosszú függőhidat tudok építeni. Nagyjából négy méterig jutottam, de ahhoz már embermagas könyvkupac kellett a talpak leterheléséhez, szóval viccesen nézett ki a nappali.
Mint az angyalokBeszélgetés Nizalowski Dorottyával és Fannival
Komolyra fordítva: a pályaválasztáskor két dolog vonzott igazán: a filmrendezés és az építészet. Ma már tudom, hogy a két hivatás nagyon közel áll egymáshoz. A film hatása egyértelműen a pannonhalmi moziból ered. Pintér Ambrus atya mozija a bencés gimnáziumban az egyik valaha volt legjobb dolog a világon, amelyet átéltem. Valószínűleg azért választottam az építészetet, mert a filmekről akkor már sok mindent tudtam, az építészetről pedig semmit.
– Azóta is különösen vonzódik a bencés hagyományhoz.
– Bencés gimnáziumba jártam, az osztályfőnökünk Hardi Titusz atya volt, akit nagyon szeretünk. Ő igazi közösségteremtő, az iskola új tornaterme és díszterme is az ő szüntelen lelkesedéséből nőtt ki. Például a tornacsarnokot már nagyon sokan szerették volna megépíteni korábban is.
________________________________________
Ő azt mondta, a hit hegyeket mozgat,
és pár év múlva a szó szoros értelmében elhordtuk a domboldalt,
________________________________________
hogy a hatalmas csarnok tömegét az apátsági épületegyütteshez tudjuk illeszteni. Mondanom sem kell, a markológéppel ő végezte el az első mozdulatot.
– A saját házát egyébként maga építi az építész? Ez mennyire „intim” feladat? A saját ház megálmodása nem egy örökké tartó feladat-kihívás?
– De. Évek óta tervezem az új házunkat. Képtelen vagyok megtervezni, legalább a századik variációnál tartok. Valószínűleg fel kell fogadnom majd egy tervezőt. Nem tudom, a saját ház miért ilyen nyakas.
– Azért kérdezem mindezt, mert lakóhelyének templomát például ön építette. Ez is elég intim, önfeltárulkozó misszió lehetett.
– A pátyi templom egy közösség története. Nagyon mély történet, sok nehéz pillanattal és megannyi gyönyörű ünneppel. A templomot tavaly tavasszal szentelte fel Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök Szent II. János Pál pápa tiszteletére. A templomépítés folyamatát végigkísérte II. János Pál pápasága, 2005-ben bekövetkezett halála, majd boldoggá avatása, végül 2014. április 27-én, az isteni irgalmasság vasárnapján történt szentté avatása. Már a boldoggá avatást követően kérelmeztük, hogy a nagy pápát majd védőszentként tisztelhessük templomunkban. Soltész Miklós, a miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára lengyelországi látogatása során hozta el Stanisław Dziwisztől, a pápa egykori személyi titkárától, nyugalmazott krakkói érsektől Szent II. János Pál vérereklyéjét az egyházközség számára. Az ereklyét az oltár mélyében helyeztük el. Megrendítő pillanat volt.
A templomépítés története keretbe foglalja építészirodánk elmúlt másfél évtizedét, és ez a templom minden más munkánkban benne rejlik. Feladatok jöttek, dolgoztunk, terveztünk és építettünk, de a pátyi templom minden pillanatban ott volt, jelen volt. Az építkezés hosszabb időre sosem akadt el, olykor kőművesmunkával, festéssel vagy faültetéssel, máskor nagyobb lépésekkel haladtunk. A teljes építkezés közösségi szervezésben zajlott, a közösség tagjainak végtelen időráfordításával és lelkesedésével. „Ne féljetek!” – mondta II. János Pál pápa, és mi nem féltünk.
– A szakrális építészet speciális feladat? Kell hozzá például spirituális háttér, netán az, hogy a tervező hívő legyen? Vagy megy ez simán anélkül is?
– Nem szükséges zenésznek lennünk, hogy koncerttermet tervezzünk, vagy orvosnak, hogy rendelőt építsünk. Zsinagógát és mecsetet is tudnánk tervezni, de csak akkor vállalnám el, ha úgy érezném, fel tudok készülni a feladatra. A zenéhez és a fizikához értve természetesen könnyebben lódul neki az ember a teremakusztika tanulmányozásának, és hívőként más hangsúlyokat is kap a templomtervezésre való felkészülés.
– Melyek azok az építészeti, szakrális, netán könyv- vagy zenei hatások, amelyekből dolgozik-táplálkozik? Sokak szerint Bach is zeneszerzőként rejtőző építész, olyan különös struktúrákból építkezik, de sok rendezőről is ezt mondják. Robert Wilson például kvázi építészként dolgozza össze a formákat, szereplőket, színeket, struktúrákat.
– Egyszerre legalább húsz könyvet olvasok. Pakolgatom, beleolvasok, ami épp izgat, elolvasom, de vannak részek, amelyeken egymás után háromszor is átrágom magam. Most épp Ratzinger, Beranek, Pallasmaa, Ishiguro, Pilinszky, Goldberger, Jampol, Banksy és mindenféle szakkönyvek vannak az éjjeliszekrényen. Időnként regényt is úgy olvasok, hogy ugrálok a fejezetek között, mondjuk ezt főként az önéletrajzi regényekkel lehet megcsinálni. Ezeket nagyon szeretem. Ha nincs koronavírus, mi állandóan megyünk. A Müpában sok évre előre platina tagok vagyunk, annyi hűségpontunk összegyűlt már. A koncerttermi építészeti munkáink, pályázataink révén tudatosan is járjuk az európai zengő tereket. Krakkóban úgy voltunk Elton John-koncerten, hogy aznap éjjel még két jazzklubban hallgattunk élőzenét. A bécsi opera számunkra az advent része, legutóbb ugyanitt Kiwanuka pedig egyenesen spirituális élmény volt. De ugyanígy, kicsit építészszemmel is: keresem a templomokat. Münchenben épült nemrég egy szép, kortárs templom. Nagyon modern, úgy értem, talán távolabb van a közízléstől. Hétköznap délelőtt értünk oda, nyitva volt, az előtérben egy gyönyörű Mária-ikon. Egy órát töltöttünk ott, ezalatt folyamatosan betértek az emberek. Fiatalok is. Leültek a Mária-kép elé, és öt percet eltöltöttek csendben, majd elmentek. Mindezt átéli, megéli az ember, és egyszerre inspiráló is.
– Az egyházi megbízatásokat nagyobb kedvvel végzi? Nem is kedvvel, inkább empátiával, ez a helyes szó – pontosabban úgy tűnik, mintha nem csak „munkának” fogná fel őket. Egy gyóntatófülkét, kápolnát tervezni különös és speciális kihívás lehet.
– Mi terveztünk szennyvíztelepet is, hármat is. Lehet, hogy meglepő, de egy szennyvíztelepet is lehet etikusan tervezni, mert a mérnöki hozzáállás sosem szeretne például pazarolni. Szóval nem az a kérdés, hogy egyházi-e a munka, hanem az, hogy számomra az építészet a hivatásom. Hiába zsörtölődöm, hogy soha nem kezdek új munkát, mert valamit nem sikerült igazán jól megépítenünk, spórolnunk kell alapvető dolgokon, mégis újra és újra magukkal ragadnak a feladatok, legyen szó egy bútor tervezéséről vagy egy nagy léptékű megbízásról.
Jelenleg iskolabővítést tervezünk Esztergomban, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium részére. Bonyolult a kontextus, érzékeny a helyszín, nagy felelősség a több száz éves múlt folytatása. Sokat dolgoztunk a terveken, többször át is dolgoztuk azokat, hogy ne csupán az épített környezetben ízesüljenek, de a történetben szereplők is egytől egyig, az iskola, a rend, a városvezetés és a helyi szakmai élet is magukénak érezzék őket.
– Korábban nagy sikerük volt a már említett jekatyerinburgi filharmónia épületére kiírt pályázaton, most pedig, ha jól tudom, egy kínai operaházat terveznek éppen. Mennyire „zenei” szakma önöknek az épülettervezés?
– A sencseni operaház pályázata a másik nagyobb lélegzetvételű munkánk most. Az esztergomi iskolával a két feladat nagyon szépen kiegészíti egymást. Mindkét munkában körülbelül huszonöt mérnök munkáját kell összefognunk, ha úgy tetszik, a „zeneszerzés” mellett a karmesteri pálcát is mi használjuk.
– Hallani, hogy a dolgozószobája most egy patakpart.
– Igen, a mi irodánk is otthonról dolgozik sajnos, és ez egy nagyon nehéz helyzet számunkra, mert hiányzik a napi irodai élet. A mi házunk tényleg egy kis patak mellett van, és azzal próbálom oldani a telefonos beszélgetéseinket, hogy milyen furcsa az élet, a Füzes-patak mellől dolgozom egy hatalmas operaház pályázati tervein Jean Nouvellel, Calatravával vagy a Pompidou Központ tervezőjével, Renzo Pianóval, akik szintén valószínűleg épp otthon vannak.
– Méltatóik külön kiemelik a szakrális épületeikben rejlő „közösségteremtő” és „befogadó” gesztusokat. Mennyiben lehetnek ezek a fogalmak képzeletbeli zászlónkra írva egy járvány miatt még jobban bezárkózó, illetve a kirekesztő attitűdöt régóta büszkén viselő világban? Mennyire tehet bennünket jobbá, pozitívabbá a modern építészet?
– Ezen a földgolyón, a teremtett világban minden arról szól, hogy közösségben vagyunk. Közösségben Istennel, a családunkkal, a szűkebb és tágabb környezetünkben élőkkel, és a kötelék közöttünk nagyon erős. Gondoljunk bele, még tőlünk távoli helyeken élők vagy a régmúltban élt emberek sorsát is milyen mélyen képesek vagyunk átérezni, ha engedjük lehullani magunkról az előre gyártott gondolkodást. Így az építészetnek sincs semmi értelme közösség nélkül. A közösség, amely elhatározza az építést, amely megtervezi és megvalósítja, a közösség, amely használja vagy csupán együtt él vele a városban, és azok, akik még meg sem születtek, ők mind részesei egy-egy építészeti alkotás történetének. Ha ezt megélem, akkor bizonyosan nagy az esélye, hogy hiteles, mai építészet szülessen.
Fotók: Bujnovszky Tamás
Az interjú A Szív | Jezsuita Magazin májusi számában jelent meg.