Különös az öröm, amit érzek. Az evangéliumi „mennyek országa”-mondások jutnak eszembe, Jézus különös hasonlatai.
Előttem van egy kép, a bérmálkozás pillanata. Ott állok a szentséget kiszolgáltató püspök mellett, előttünk sorakoznak a bérmálkozók, mindegyik mögött a bérmaszülő. Előrelépnek, átadják nekem a cédulát, rajta a választott védőszent neve: Ferenc, László, Mária, Kinga… Mondom a főpapnak, mi lesz a bérmanév, aztán máris ott csillog a szent olaj a bérmálkozó homlokán: „Vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” Amíg a püspök a bérmálkozóval lekezel, a bérmaapa jobb keze az ünnepelt vállán. Látom, ahogy az egyik bérmaapa – alig idősebb lelki védencénél, bizonyára együtt voltak kamaszok, jó pajtások, kollégisták, cserkészek…? – a püspök szavaira hátulról jól megszorítja a bérmálkozásban fiává fogadott barátja vállát. Közben ragyogó tekintetek, gombóc a torokban, valami rendkívüli történik itt. Valami egyszer az életben.
Ünnep van, öröm, alig bírok magammal én is a boldogságtól. Isten országa ismét felragyog.
Kiszállunk a buszból, és zuhog az eső. Még el sem ment a busz, már csuromvizesek vagyunk. Elindulunk a hegy felé. Nagyon sokan jöttek, más buszokkal is, vonattal, de a környékről gyalogosan is. Mindenki a jól ismert magaslat felé igyekszik, ami éppen ezen a napon felhőbe öltözött. Az eső pedig nem szűnik, kimondottan zuhog. A sáros hegyoldalon a zászlórudak néha támasztéknak is jól jönnek. Egy idő után már nem számít, hogy vizesek vagyunk, és az sem számít, hogy sárosak. Kapaszkodunk felfelé, közben énekek, a helyzet egyszerre vicces és szent. Egy nagyobb csoport rózsafüzért mormol. Ahogy elhaladunk mellettük, mi is bekapcsolódunk az imába. Fenn a nyeregben vagy százezer ember. Erre a napra sokan felvették azokat a ruháikat, amelyeket csak ünnepkor öltenek magukra. Vizesek a szoknyák fodrai, sárosak a legények csizmái, de amikor megérkezik Ferenc pápa, alig szűnő taps söpör végig a szent helyen. Énekelünk: „Ó, én édes Jóistenem / oltalmazóm, segedelmem, / vándorlásban reménységem, / ínségemben lágy kenyerem.” Egy anya mellettem magához szorítja serdülő lányát. Az apa a nyakába kapja a kisfiát. Aztán az oltártól szólnak hozzánk a hangszórókon át: mindjárt kezdődik a szentmise, csendesedjünk el. És százezer ember körülöttem úgy volt csendben, hogy az esőcseppek koppanását a kabátokon hallani lehetett. Mire a szentmise véget ér, ragyogó napsütésben énekeljük a magyar himnuszt meg a székelyt is. Különös az öröm, amit érzek.
Az evangéliumi „mennyek országa”-mondások jutnak eszembe, Jézus különös hasonlatai.
A mennyek országa olyan, mint amikor… A mennyek országa olyan, mint amikor Ferenc pápa eljön Csíksomlyóra. Mi pedig vizesen, sárosan, egy kissé elcsigázottan is, de együtt vagyunk boldogok.
Nyáron a gyóntatószékben ülni nem éppen a legkellemesebb papi tennivaló. Amikor a templom tele van, a boltívek alatt alig mozdul a levegő, benn a szűk fadobozban, ahová az emberek a bűneiket jönnek lerakni, szinte alig lehet megmaradni. „Atyám, vétkeztem…” Belép egy fiatalember, letérdel, elmondja a rövid bevezető imát, majd elkezdi sorolni, amire egyáltalán nem büszke. Nem magyarázkodik, csak mondja, ami a szívét nyomja. Én pedig hirtelen nagy hálát érzek. Nem azért, mert ebben a nagy hőségben így rövidebb lesz a gyónás, hanem mert ez a pehelyszakállú fiúcska férfiként viselkedik. Nem magyarázkodik.
Az Isten előtt minek magyarázkodni?!
Megértette. Mondom neki, hogy büszke vagyok rá. Mondom neki, hogy a Jóisten büszke rá. És csillognak a szemei. Nem csak e világi ragyogással.