Van annak ereje, ha egy sokáig megvetett férfi halála után több száz évvel is megszólít embereket, akiknek az élete aztán kiteljesedett.
A szentek a Krisztus felé vezető út jelzőfényei. Ez a legtöbbször sajnos csak elméletben igaz, mert példájuk nemigen fér hozzánk, gondosan szentképek vagy ereklyetartók tűzbiztos üvege alá szorítjuk őket, nehogy még lángra lobbantsanak minket. A „helyi érdekű” szentekről, azaz a boldogokról már nem is beszélve, ők ugye a kibocsátó közösség magánügyei, s ha nem hazaiak, nemigen hallunk róluk. Hanem a szentté avatott Krisztus-követőket az egész egyház elé állítja a pápa, amikor (az utóbbi évtizedekben zavarba ejtő mennyiségben) kanonizálja az arra érdemesnek talált nőket és férfiakat. És ha már amolyan világfaluvá lettünk, ahol nemigen lehet teljesen elszigetelni magunkat a régente leküzdhetetlennek tűnő távolságokban élő emberektől sem, a tőlünk kulturálisan vagy etnikai szempontból messziről felsejlő szenteket is érdemes volna közelebb engedni a szívünkhöz. Hátha beleférnek. Aztán talán a tágasságába is lehet beleszólásuk.
Nekünk itt, lábunkat a világ köldökének peremén lógázva, ilyenek például Peru szentjei is, mert hát mi közünk hozzájuk, még a magyarokat sem ismerjük igazán, meg hát rég volt, tán igaz se, amit ezekről a mindenféle ködbe vesző emberekről regélnek. Mongrojevói Turibiusz limai érsek, a ferences Solanói Ferenc, Limai Róza, Macias János és Porres Márton neve a honi katolikusoknak vélhetően nem sokat mond, pedig előnyünkre válna, ha nem így lenne. Utóbbi három domonkos szerzetes volt Peruban, és mind az öten megérkeztek a XVI. századból az 1600-as évekbe. Így is, úgy is elég messze vannak hát tőlünk, de közülük épp az utolsó rácáfol a nagy távok legyőzhetetlenségére, ugyanis két szép példája is van annak, hogy a XX. század történetének egy-egy hajszálerére is képes volt hatni.
Porres Mártonra (1579–1639) tisztelői a szociális ügyek, az egészségügyi dolgozók, a vegyes rasszú emberek és a faji kiengesztelődés munkálóinak oltalmazójaként tekintenek. Apja, Juan de Porres spanyol grand az alcantarai lovagrend tagjaként az Újvilágban próbált szerencsét. Márton és húga a fekete bőrű, de szabad Anna Velázquezzel való törvénytelen (a jelek szerint nem is futó) kapcsolatából született, s félvér, azaz mulatt származásuk miatt sok megaláztatásban volt részük. Apjuk előbb nem vállalta, aztán egy időre mégis magához vette őket. Felcseperedve Márton kitanulta a borbélymesterséget. Aki ezt a foglalkozást űzte akkoriban, nemcsak hajat, de eret is vágott, s orvosi, ápolói vagy gyógyszerészi feladatokat szintúgy ellátott. A fiatalember fáradhatatlanul gyógyított, istápolta a rászorulókat, s ennek köszönhetően egyre ismertebbé vált. Belső útja azonban a szerzetesi élet felé vezette. Ám az általa kinézett domonkosoknál csak világi segítőként jutott neki hely, persze hogy a „vállalhatatlan” származása miatt. Alantasnak tartott házimunkákat végzett, folyosót söpört, latrinát takarított, betegeket ápolt, az éjszaka nagy részében pedig imádkozott és virrasztott. Odaadó szolgálatát és elkötelezettségét látva elöljárója a szabályok ellenére évek múltán végül is engedélyezte, hogy Márton segítőtestvérként fogadalmat tegyen a rendben. Kimondani is rémes, de nem minden társa értett egyet azzal, hogy egy „mulatt kutya” a közösségük tagja legyen. De ez sem lett akadálya annak, hogy Márton betöltse sugárzó hivatását, melyet a kórházban, az emberek között teljesített. Krisztusra mutató élete sokakra volt hatással. És a nevéhez fűződő csodás gyógyulásokat nem is említettük.
A nyilvános tisztelet malmai is lassan őrölnek: boldoggá avatására sokat kellett várni, 1837-ben szánta rá magát XVI. Gergely pápa, Márton, az első „néger” szent kanonizálására pedig csak XXIII. János kerített sort 1962-ben, a II. vatikáni zsinat nyitóévében, a polgárjogi mozgalmak fellángolásának idején. Erős üzenet a mindenkori előítéleteinknek. Ilyenkor egy törvénytelen félvér gyermekből lett szent mondhatni nem csak önmagáért beszél.
Thomas M. McGlynn OP: Porres Szent Márton szobra (1968)
Forrás: Providence College Archives and Special Collections
És épp a rasszizmus is kapcsolódik Márton XX. századi utóéletéhez. Thomas McGlynn (1906–1977), aki Amerikában volt az ő kései rendtársa, mire pappá szentelték, már nevet szerzett magának szobrászként. (Leginkább szem előtt lévő alkotása a fatimai bazilika főkapuja fölött látható hatalmas Mária-szobor, melyet az egyik ottani látnok, Lucia nővér instrukciói szerint formált meg.) A képzőművész pap nevéhez fűződik Porres Márton egyik legismertebb, igaz, idealizált ábrázolása. (Vagy tíz éve járta be a hír a sajtót, hogy koponyája alapján restaurálták Márton képmását, és bizony nem a szobor megörökítette tipikus afrikai arc jelent meg a számítógép monitorján, hanem értelemszerűen egy hatvanéves vegyes rasszú férfi vonásai.) McGlynn alkotásának, amelyből fiatalkorától fogva az évtizedek során különböző változatokat készített, és több is található csak az Egyesült Államokban, sőt, még a Vatikánba is jutott belőle, egyes források szerint köze lehet Márton szentté avatásához. A magába mélyedten álló férfialak egyik kezében a szívére szorított feszülettel, a másikban egy seprűvel látható. A szoborból olyan is van, amelyiknek lábánál egerek is felbukkannak, annak jeléül, hogy Porres nemcsak az emberekkel, hanem az állatokkal, még a közszeretetnek kevésbé örvendő egyedekkel is kedvesen bánt.
Halála évében, 1977-ben Thomas McGlynn megvallotta: „Hatvan évvel ezelőtt, gyermekkoromban a feketékkel szemben megnyilvánuló általános fehér előítéletekkel nőttem fel, amelyek akkoriban gyakoriak voltak. […] Találkozásom Porres Mártonnal mindent megváltoztatott.” Ennek eredménye nemcsak a szóban forgó műalkotás lett, hanem a faji egyenlőségért, a rászorulók, szegények, börtönbe zártak emberi életének elősegítéséért vállalt cselekedetei is.
Zenei vonalon még különlegesebb módon hallatott magáról a XX. században Szent Márton, ugyanis Mary Lou Williams jazz-zongorista és zeneszerző (1910–1981) Black Christ of the Andes [Az Andok fekete Krisztusa] című 1963-as blues- és gospelalbuma is felidézi alakját. A lemez nyitószámának címe nemes egyszerűséggel ennyi: St. Martin De Porres. A férfi neve, akinek alakja mélyen megragadta a fekete művészt. A himnusz szövegét Anthony S. Woods jezsuita írta, aki lelki kísérője is volt Williamsnek a katolikus egyházba vezető útján. Merthogy pályája egy pontján a zenész megcsömörlött addigi életétől, a hangjegyek mellett a drogok bűvöletében is élő kollégái világától, és hátat fordított addigi tevékenységének. De a bajbajutottaknak nem. Előbb a saját lakásában, majd a kezdeményezése nyomán intézményesült formában segítette szabadulásukat a szenvedély rabságából. Harlemben karitatív szervezetet és használtruha-kereskedéseket hozott létre, melyek nyereségéből és saját keresete tizedéből szükséget szenvedő zenésztársait támogatta. Épp az ehhez szükséges anyagi háttér megteremtése érdekében kezdett újra koncertezni. Művészete is spirituális ihletű művek születéséhez vezette. Az említett album mellett három misét is írt, az egyiket több mint háromezer fős közönségnek is előadták a New York-i Szent Patrik-székesegyházban. Sajátos módon lelki eszmélődése során épp az amerikai szerzetes pap biztatta, hogy térjen vissza a jazz műveléséhez. Sőt, menedzsere, Peter O’Brien, aki országszerte szervezte koncertjeit, szintén jezsuita szerzetes volt.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. szeptember
1500 Ft