Az ignáci pedagógia kortárs eszközeiről, jezsuita iskolák történetéről, hazai és nemzetközi oktatási tapasztalatairól és a következő évtizedek prioritásairól beszélgettünk Holczinger Ferenccel, a Jézus Társasága miskolci iskolaközpontjának vezetőjével, aki nemrég a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozatának kitüntetését vehette át.
– Hogyan tekintenek ma Magyarországon az ignáci pedagógiára, egyfajta egyházi iskolai nevelési szemléletmódként, konkrét elméleti és szakmódszertani keretrendszerként vagy alternatív pedagógiaként?
– Az ignáci pedagógiának az a legfontosabb sajátossága, hogy egy lelkiségi tradícióból, mégpedig Szent Ignác lelkigyakorlatos hagyományából merít. Használ reformpedagógiai módszereket is, de nem azért, hogy alternatív legyen, hanem azért, mert adaptív, a kor igényeit, szükségleteit figyelemmel kísérő nevelési szemléletet követ.
A jezsuita iskola több évtizedes pedagógai reflexió eredménye, amely 1599-re, a Ratio Studiorum (a jezsuita iskolai életre vonatkozó szabálykönyv – a szerk.) közreadása idejére kiforrott, letisztult szervezettel, tantervvel és módszertannal rendelkezett. A tanulókat fejlettségük és teljesítményük alapján rendezték osztályokba, illetve évfolyamokba. A jezsuita pedagógusok átlátható mérési és értékelési rendszert követtek, valamint külön figyelmet szenteltek az iskolában a diákok egyéniségének, miközben érzékenyek voltak a szociális tanulás erejére is. Híres volt az iskoladráma pedagógiai alkalmazása, valamint a rekreáció; valójában kötelező volt a fizikai mozgás és a játékra szánt idő.
Számos országban máig érezhető hatást gyakorolt a jezsuiták pedagógiája és iskolakultúrája. Másokkal együtt alapot teremtettek a modern iskolarendszer, a minőségi oktatás számára. Magyarországon, Mária Terézia idején például a császári és királyi oktatási törvények és tantervek kidolgozásában is részt vettek jezsuita szakemberek. A Társaság feloszlatását követően hazánk területén az egyházi és világi elöljárók igényt tartottak elismert jezsuita pedagógus atyák munkájára, így más minőségben, de megmaradtak a születendő közoktatás szolgálatában.
Fotók: Pásztor Péter
– A Jézus Társasága 1773-as feloszlatását követően egy sor addig jezsuita gimnázium más szerzetesrendekhez került Magyarországon. Legjobb tudomásom szerint más országokban nem így alakult a jezsuita iskolák sorsa, sőt, globális összevetésben a legjelentősebb tanító rendnek mondható a Jézus Társasága, lévén a legnagyobb nem állami iskolafenntartó szervezet a világon. Nem sajnálják a magyar jezsuiták, hogy idehaza nem került sor a nagyobb arányú visszarendeződésre pedagógiai téren?
– Egyfelől kár, hogy nincs folytonosság, s ez a tradíció nem tudott átöröklődni. Másfelől pont az a mi erősségünk – akár nyugati összehasonlításban is – , hogy nem kötötte a képzeletünket a múlt. Amikor 1994-ben elvállaltuk a miskolci iskolát, nagy nyitottsággal tettük: egyszerre tudtunk ránézni, mit használhatunk a tradíciókból, és hogy mire volt és van szükség a mai Magyarországon. Miközben átvettünk a nemzetközi jó gyakorlatokból mindent, és azóta is szorosan figyeljük a tapasztalataikat, továbbra is a hazai valóságot látjuk magunk előtt. És ez jócskán különbözik az 1940-es években radikálisan elvágott hagyományoktól, de attól a beláthatatlan szekularizmustól is, ami a Nyugatot jellemzi. A miskolci iskolát azzal a reménnyel indítottuk el, hogy egy posztkommunista, posztateista országban nagyfokú nyitottság lesz az újraértelmezett ignáci pedagógiára.
– Miként alakulnak a nemzetközi trendek, hogyan viszonyul a Jézus Társasága az iskolahálózatához az utóbbi időben?
– Az elmúlt tíz évben határozottan felértékelődött az oktatási intézményeink jelentősége. Most nyáron is zajlott egy nagy nemzetközi kongresszus Indonéziában, elindult a jezsuita iskolarendszer globális újratervezése, friss dokumentumok jelentek meg. A pedagógiai reneszánsz egyébként már a nyolcvanas években elindult, a mostani, második hullámát pedig a Szentszék bátorítása indította el. Nemcsak a renden belül, hanem a Vatikán irányából is kézzelfoghatóan felerősödött az érdeklődés az iskoláink, s különösen aziránt, hogyan és mitől lesz valóban jezsuita egy oktatási intézmény.
– Ma is remek lehetőséget nyújt az oktató-nevelő munka arra, hogy szemléletmódot, világnézetet és egy életre szóló spirituális kötődést alakítson ki a gyerekekben – és persze a szüleikben, még akkor is, ha nem járnak rendszeresen templomba. Egyfajta közösségépítő, közösségmegtartó misszió ez, jól gondolom?
– Igen, abszolút. Az istenkép, az emberkép, a társadalomhoz való viszonyulás és az emberi kapcsolatok kialakítása tekintetében az iskola nagyon is meghatározó. Éppen ezért az a meggyőződésem, hogy egy jezsuita iskolában kell, hogy legyenek jezsuita szerzetesek. Rendi szinten is egyre világosabban megfogalmazódik ez a kívánalom – és persze nagy feszültséget teremt, hiszen nem elég, hogy egyre kevesebben vagyunk, ráadásul olyan jezsuitákra lenne szükség, akik vállalják, hogy az oktatási területre képezik ki őket, és rászánják az időt, hogy ott is maradjanak.
– Mindez azt jelenti, hogy a jezsuita szerzetestanári pálya reneszánsza is következhet, s újra lesznek olyan legendás tudós tanáregyéniségek, mint Faludi Ferenc vagy Fényi Gyula?
– Nem gondolom, hogy ez volna az irány. A saját példánkból és nemzetközi összefüggésben is úgy látom, hogy amire fókuszálunk, az a lelkiség. Spirituálisként, azaz iskolalelkészként és persze az intézmény vezetésében kell jelen lennünk, ha azt szeretnénk, hogy a lelkiségünk valóban kihasson az iskola egészére és pedagógiai munkájára, és ne csak a hittanórákra és osztálymisékre korlátozódó lelkipásztori szinten mozogjon.
– A jezsuiták mindenkori jelenlétén túl a miskolci gimnázium mitől jezsuita?
– Alapvetően attól, hogy az éves munkatervünket jelentős mértékben lelkiségi programok köré szervezzük. Megvan a lelkigyakorlatos naptárunk, a nagy ünnepek köré épülő alkalmak rendszere, és ezek bizony prioritást élveznek. Minden egyes tanítási nap hasonlóképpen strukturált: meg kell hogy legyen a reggeli indító ima, aztán délben az exámen. Az iskola egész pedagógiai munkáját ezek és a hasonló lelkiségi elemek határozzák meg.
– Hogyan vonják be mindebbe a világi tanárokat, hogyan lesz egy pályakezdőből vagy frissen átigazolt tanerőből igáci lelkiségű, de legalábbis szellemiségű pedagógus?
– Minden új kollégának általában kétéves kísérést biztosítunk. Az egész folyamat egy úgynevezett indukciós időszakkal kezdődik, amikor bevezetjük az illetőt a rendtörténetbe, az iskola történetébe, a pedagógiai hagyományunkba. Megismeri az aktuális nevelési alapdokumentumokat, az intézmény pedagógiai kultúráját, majd működését a gyakorlatban: mik a prioritásaink, mit várunk el, hová tesszük a hangsúlyokat a tanítás során. Ezeken a területeken külön képezzük is az újakat, és persze minden kolléga folyamatosan frissíti a tudását, hiszen a nagy értekezleteinken állandó téma az ignáci pedagógia. Nem beszélve arról, hogy mindenki részt vesz havonta egy lelkiségi időnek nevezett alkalmon, ami részben továbbképzés, részben gyakorlati imaidő. Minden kedden a nyolcadik órám erre a célra van lefoglalva.
– Említsünk meg néhány olyan ignáci pedagógiából származó elvet, amelyet a tanárok megismernek, és gyakorlati formában beépítenek a szaktárgyuk oktatásába. Ilyenek a „másokért élő ember”, a reflexió, a magis vagy a cura personalis – azaz az önzetlen szolgálat; a tapasztaltakon/megismerteken való elgondolkodás és azok saját helyzetünkre való alkalmazása; az önfejlesztés, avagy magunkhoz képest a lehető legjobbra törekvés; illetve a személyes odafigyelés. Hogyan győződnek meg arról, hogy valóban áthatják-e ezek az elvek a kollégák napi munkáját?
– A reflexió például olyasmi, amit tőlük is elvárunk. Év közben rendszeresen vannak olyan alkalmaink, amikor kis csoportokban visszatekintünk és megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, akár egy-egy konkrét diák kapcsán megbeszélve, mi az az eszköz, mi az a módszer, ami segített, s mi kevésbé az illető fejlődésében; hogyan tudnánk előremozdítani a gyermek motivációját, hatékonyabbá tenni a tanulását. Minden tanárunk készít évente szakmai beszámolót, amelyben persze nem tér ki külön mind a százötven diákjára, de amelyből a saját pedagógiai munkáját, habitusát azért jól meg tudom ítélni.
– A diákok mindennapjaiba hogyan épülnek be az előbb említett alapelvek?
– Diákjaink több területen feladatokat látnak el az iskolában, majd a tanáraikkal együtt reflektálnak a tapasztalatokra. Kiemelt jelentőséget kap a szeretetszolgálat, amit a szomszédos avasi lakótelepen élők körében végzünk. Épp a napokban záródott a tizedik évfolyam éves szeretetszolgálat projektje. Azután a tanáraink személyesen is igyekeznek példát mutatni azzal, hogy önként vállalnak iskolai plusz feladatokat, vagy hogy odafigyelnek a diákjaik családi, személyes életére. A kollégák elmondásából úgy látom, majd’ minden diákunk megtalálja a tanárok között azt, akihez személyesen tud kapcsolódni, akivel meg tudja osztani, hogy érzi magát, mi történik éppen vele. Sajnos a szolgálat lelkületét és kultúráját gyengítheti, hogy a korábbi években az anyagi elismerés hiánya miatt frusztráltság és sok keserűség halmozódott fel a pedagógus kollégák lelkében.
– Arra utal, hogy a Jezsuban rosszabb lett a helyzet attól, hogy fölemelték a tanári fizetéseket?
– Nem, dehogy! A megoldásra váró probléma az, hogy minden tantermen kívüli foglalkozás, amit a kollégák szerveznek, külön díjazással jár, így kérdéses, hogy miként lesz fedezet a többnapos programokra. Sokéves gyakorlatunk például, hogy iskolánk lelkiségi programjaként minden évben zarándokcsoportot indít a csíksomlyói búcsúba. A pedagógusok jogállásáról szóló új szabályozás szerint ezután egyénre szabottan meghatározott óradíjat kell kifizetni, kiemelten figyelni kell a hétvégi időszakra. Ez a jog vitathatatlan, illetve igazságos követelményt fogalmaz meg a jogalkotó. A jelenlegi iskolai normál költségvetés viszont nem képes fedezni ezeket a költségeket. Újra kell gondolni, hogy miként lehet folytatni a több évtizedes hagyományt, amely a vallási és a nemzeti értékekre nevelés szempontjából is formatív a diákok személyiségfejlődése tekintetében, illetve az identitásképzésében. Ezekre a problémákra a pedagógusokkal és a szülőkkel együtt kell megoldást találnunk.
– Sok iskolában a szülők által „kötelezően önkéntes” alapon befizetendő alapítványi díjakból fedezik a külön programokat. A Jezsu hogy áll ehhez a kérdéshez? Ignác annak idején megengedte, hogy a gazdagabb szülők tandíjat fizessenek.
– A jezsuiták évszádokon át a közjó szolgálatába vetett hittel hatékonyan keresték fel azokat, akik anyagi forrásokkal rendelkeztek, és meggyőzték őket, hogy a gazdagság felelősségvállalásra is kötelez a jövő, illetve a társadalom fejlődése érdekében. Az úgynevezett angolszász kultúrkörben ma is természetes a felelősségvállalásnak az a formája, amelyet a korábbi századokban a jezsuiták világszinten kultiváltak. Ezzel szemben Európában, illetve hazánkban a jezsuita iskola működési feltételei teljesen megváltoztak. Iskoláink a közoktatási rendszer részeként állami támogatással, közpénzből működnek, ennek megfelelően kötött, de sok tekintetben korszerű tantervet követünk. Különlegességünk Magyarországon, hogy jelentős szabadsággal rendelkezünk keresztény elvek szerinti nevelési programok tervezése és kivitelezése tekintetében. A nevelési programok viszont költségesek, és a szolgáltatási kategóriába kerülnek. Szerencsés esetben pályázatok segítik a nevelői munkánkat. A Jezsuita Nevelésért Alapítvány a másik forrásunk, melynek támogatása lehetőség azok számára, akik felismerik a nevelői munka értékét a fiatalok egészséges fejlődése érdekében. Végső soron a társadalom jól léte nagyban függ attól, hogy milyen közösségi környezetben fejlődnek a gyermekek, illetve a tizenévesek. A jó iskolához többre van szükség, mint a minőségi tantermi munkára: kellenek azok a helyzetek, ahol lehetőséget teremtünk az értékalapú szociális tanulás számára, helyet adunk a tanulmányozott, kutatott világ valós tapasztalati megismerésére, ahol jelentőséget kap az érzelmi és spirituális intelligencia fejlődése – a jó iskola kapuja bejárat minden irányba. Természetesen a szülőket is bátorítanunk kell, hogy lehetőségükhöz mérten támogassák nevelői munkánkat, amelyet partnerekként végzünk. A szülők számára viszont nincs hozzájárulási kötelezettség, „kötelezően önkéntes” alapon sem, valamint monitorizálás sincs, nem készül nominális kimutatás a Jezsuita Nevelésért Alapitvány támogatóiról.Az anyagi nehézségek, illetve az elkötelezettségünk a keresztény iskola értékei melett megváltoztathatják az iskola, illetve a pedagógusok és a szülők együttműködését. Sok szülő kész szakértelemmel, felelősségvállalással, szabadidővel, társadalmi tőke mozgósításával szolgálatot vállani, és ez kölcsönösen gazdagító kapcsolatot eredményez, amely példaértékű lehet a fiatalok számára is.
– Az Ignáci pedagógia című kézikönyv, mely lényegében a Ratio Studiorum újrafogalmazásaként fogható fel, egy helyütt utal rá, hogy a közoktatási keretek néha túl szűknek bizonyulhatnak. „Több országban a kormány pontosan előírja az elemi és középfokú iskolák tananyagát, ez akadályozhatja az iskola nevelési prioritásainak alkalmazását a tanrendben” – állapította meg húsz évvel ezelőtt a nemzetközi szerkesztőbizottság. Magyarországon is történt az elmúlt évtizedben egy erős koncentráció a tananyag tekintetében. Mennyi mozgásteret hagy a Nemzeti Alaptanterv a gyakorlatban az ignáci pedagógiai eszköztár bevetésére?
– A kritikus hangokkal szemben én úgy látom, hogy bőven eleget. A NAT az éves munkatervünk, illetve az egyes tantárgyak tekintetében is jelentős szabadságot biztosít számunkra. Nem látom, hogy annyira be lennénk szűkítve, hogy ne találnánk adott esetben kreatív módon lehetőséget arra, hogy saját lelkiségünket, nevelési elveinket, programjainkat be tudjuk építeni a tanrendbe. Sőt, van, amiben közelebb kerültünk egymáshoz: az állam által meghatározott fenntarthatósági, digitális és más témaheteket, tematikus napokat mi például eddig is megszerveztük, a különbség csak annyi, hogy esetleg eddig a tanév más időszakában tartottuk meg őket. Projekteket nagy szabadsággal lehetett szervezni eddig is és lehet ezután is, és amiben csak lehet, támogatjuk a kollégákat. A tanmenetet illetően pedig azt látom, hogy a három matematikatanárunk ugyanúgy háromféleképpen tanítja ugyanazt, mint eddig, az öt történelemtanárunk nemkülönben, és az érettségin mindegyikük diákjai kiválóan teljesítenek. Talán azért lehet aggódni, hogy a tantervfejlesztések a nehogy a középszerűséggel való megelégedésre neveljék fiatalokat, hanem növeljék a sokféle tanulás értékét.
– Apropó kiválóság: a múltban hagyományosan tanulmányi versenyekkel, osztályrangsorokkal és hasonlókkal ösztönözték a jobbnál jobb (magis) eredményekre a jezsuita gimnáziumok diákjat.
– A versenyzés változatlanul hangsúlyos. A szemléletmód azonban lényeges: nem minden áron és mindig elsők akarunk lenni, hanem arra törekszünk, hogy minél több gyerek próbálja ki magát, tapasztalja meg, miként tudja fejleszteni magát, hogyan lehetséges egyre jobb eredményt elérni. A tanulmányi versenyek mellett a művészeti területen is odafigyelünk a tehetséggondozásra, itt a minősítő seregszemlék és a különböző projektek – köztük a hagyományos musical előadások – viszik a prímet. A harmadik terület pedig a sport, amiben kiemelkedik a Jezsu. Az országban hozzánk került az idén a legtöbb „Magyarország jó tanulója, jó sportolója” cím, azaz a mi jeles tanulóink érték el a legtöbb országos és nemzetközi versenyeredményt. Mondanom sem kell, mindez elképzelhetetlen lenne azok nélkül a tanárkollégák nélkül, akik ráállnak a versenyek világára, szakértő szemmel választják ki és terelgetik a diákokat, és időt-energiát nem kímélve dolgoznak a felkészítésükön.
– Mondhatjuk, hogy a tehetségfejlesztés különleges szelete a hivatásgondozás? Mennyire tudatos cél akár az iskolalelkészség, akár a tanárkollégák részéről, hogy papi és szerzetesi hivatás iránt érdeklődőket „halásszanak”?
– Két területen különösen hangsúlyos, hogy a gyerekeket a hivatásuk megtalálásában segítsük. A kollégium légköre az egyik, ami kifejezetten kedvez a „lelki tehetségek” felkarolásának. A másik lelki tehetségközpontunk pedig a Parázs névre hallgató keresztény ifjúsági vezetői csoport, amelyben hetven-nyolcvan diákunk vesz részt. Ennek keretében képzéseket biztosítunk a számukra, és gyakorlati feladatokat is kapnak, például a reggeli ima, kiscsoportos foglalkozások vagy lelkigyakorlatos programok vezetésében. Mindkét területet az iskolalelkészi team tagjai koordinálják.
– Hogyan látja, az idén harmincéves iskola következő három évtizedét mi fogja meghatározni?
– Négy különlegesen fontos területet emelnék ki, amelyet kitüntetett figyelemmel érdemes tovább erősítenünk. Az első éppen az imént említett keresztény ifjúsági vezetőképző rendszerünk és az iskolalelkészség. Másodsorban arra is jó volna törekednünk, hogy minél több példaképként szolgáló tanáregyéniség tudjon kiemelkedni a munkatársaink sorából, méghozzá nemcsak a hagyományosan alapos és elmélyült kollégákat vonzó humán területen, hanem a természettudományok terén is. A harmadik annak a növekvő fontossága, hogy az egyre felületesebbé váló világunkban megtanítsuk a diákjainkat a mélység, az elmélyülés, a reflektív gondolkodás értékeire – és ez egyre több időt és energiát fog igényelni. Ehhez kapcsolódik negyedik prioritásként, hogy az iskolánkban legyen minden feltétel adott, hogy a gyerekek mentális egészségét támogatni tudjuk. Szétesett környezetben élünk, a családok helyzete igencsak megváltozott, sem a hagyományos fogódzókat, sem a kontrollt, sem a támogatást nem igazán tudják már biztosítani. Nekünk kell szakemberekkel együttműködve olyan feltételeket kialakítanunk, ami a diákok lelki egészségét szolgálja.
– Mennyire látják a rendtársai a Jezsuban folyó munka perspektíváit? A frissen felvételüket kért, illetve a tanuló rendtársak között van, akinek kifejezetten az iskolai nevelés a szívügye?
– Kifejezetten optimista vagyok! Több olyan rendtársat látok, aki érdeklődik az iskola iránt, és ráérzett az oktatás-nevelés értékeire. Tárt karokkal várjuk őket, és reméljük, hogy minél többen fognak meghívást érezni az iskolai szolgálatokra. A vezetés részéről is adott a támogatás, meghallgatnak, odafigyelnek arra, amit mondok. Sokkal intenzívebben gondolkodunk és imádkozunk, hogy biztosítani tudjuk az iskola jövőjét, és hogy megtaláljuk a megfelelő embereket erre a szolgálatra, mint akár tíz éve, vagy 2010-ben, amikor átvettem az iskola irányítását. Van egyfajta jó értelemben vett nyugtalanság bennünk, ami az oktatás ügyét illeti.