A mindennapjainkat átható médiatársadalomban az illúzió fontosabbá vált, mint a realitás. A „okosvilág” megváltoztatta valóságérzékelésünket, de vajon tudjuk-e a javunkra fordítani a digitális világ lehetőségeit? Guld Ádám médiakutatóval, a Pécsi Tudományegyetem docensével képernyőbámuló szuperhősökről és digitális identitásbankról beszélgettünk. Szóba került továbbá az addikció és az „agyrohasztás” jelensége is.
– Az Oxford Dictionary szakértői minden évben megnevezik az év szavát. 2024-ben a brain rot, vagyis agyrohasztás kifejezésre esett a választásuk. A brain rot az alacsony színvonalú, főleg online elérhető tartalmak túlzott fogyasztásával kapcsolatos aggodalmak megfogalmazására szolgál, és bár ismert volt már a XIX. században is, mostanság zömmel a Z és az alfa generáció fiataljai használják, nemritkán éppen a kortársaik által előállított videókkal kapcsolatban. Mit jelez ön szerint, hogy a közösségi médiában a kifejezés előfordulása egy év alatt a duplájára nőtt?
– Jellemző, hogy először a tanítványaimtól hallottam a brain rotról. A saját közegem jóval később kezdte használni a szókapcsolatot, ebből is látszik, hogy már nem vagyok fiatal. Abban, hogy 2024-ben ez a kifejezés lett a befutó, egy évek óta tartó trend felszínre kerülését látom. Az utóbbi időben sokat beszélünk a hatását elsősorban a digitális médiakultúrában kifejtő figyelemgazdaság jellemzőiről és működési elveiről. A figyelem a legértékesebb árucikk ebben a társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerben, ezért a működtetői mindent bevetnek, hogy megragadják a fogyasztók érdeklődését, és megpróbálják meg is tartani. Óriási a verseny. Az elképesztő számú csatornára soha nem látott mennyiségű tartalom kerül ki, és világosan látszik, hogy ennek a felfokozott helyzetnek azok lehetnek a nyertesei, akik rövid, extrém és könnyed szórakoztatást ígérő kontentet állítanak elő. E tartalmak között a valódi érték vagy a mélység meglehetősen kevés. Jóval több az „agyrohasztó” mozgókép és szöveg. Ha meg akarjuk érteni a rendszer működését, a mai médiakörnyezetből a TikTokot célszerű kiemelni példaként. Az itt elérhető tartalmak legtöbbször hétköznapi helyzeteket mutatnak meg, amik viccesek, netán valamilyen szempontból érdekesek. Sem a terjedelmük, sem a minőségük okán nem alkalmasak arra, hogy komplex üzeneteket továbbítsanak, viszont gyorsan fogyaszthatók, és mechanikus, pillanatnyi kielégüléssel kecsegtetik a felhasználót. Ugyanennél fogva meglehetősen addiktívak is: a TikTokhoz hasonló felületek akár néhány napos használat után függőséget okozhatnak a kutatások szerint. És persze, aki napi több órát tölt el ilyen platformokon, a hosszabb, összetettebb tartalmakat egy idő után nem fogja érdekesnek találni. Inkább módszeresen rohasztja az agyát.
Forrás: IStock
– Az algoritmusok pedig pontosan tudják, mivel kell etetniük a konkrét felhasználót.
– Így igaz. A platformok tulajdonosainak az a céljuk, hogy mindenki a lehető leghosszabb időt töltse a felületeiken, és minél több tartalmat fogyasszon, hisz ezen keresztül egyre több hirdetést tudnak a felhasználók orra alá tolni, ami növeli a bevételeiket. És leginkább úgy lehet minél hosszabb maradásra bírni az embereket, ha őket érdeklő tartalmakat mutatnak nekik. Itt jön a képbe az algoritmusok szerepe. Hiszen az első pillanattól kezdve, amikor egy social media platformra regisztrálunk, a felület monitorozza a felhasználói szokásainkat. Már néhány választásunk alapján körvonalazódik az érdeklődési körünk, de a kattintásainkból a szociális, gazdasági és kulturális státuszunk is hamar kiderül. A rendszer ennek megfelelően ajánl további habzsolnivalót, amit örömmel felfalunk. Ezzel digitális buborékba zárjuk magunkat, amiből tudatosság nélkül gyakorlatilag képtelenség kitörni.
– Ez a fajta médiatudatosság milyen mértékben jellemzi a mai kamaszokat?
– A fiatalság sohasem egységes társadalmi csoport. Az életkor mellett a kulturális és a gazdasági tényezők is számítanak, ahogy az elsődleges, illetve a másodlagos szocializációs környezet sem mellékes. A család anyagi háttere a mai napig meghatározó, ahogy – bár csökkenő mértékben – az is, hogy a fővárosban, egy megyeszékhelyen vagy a peremvidéken nő-e fel valaki. Így tehát a kamaszok médiatudatossága is meglehetősen heterogén képet mutat. Az elmúlt években több olyan projektben dolgoztam, ami az 1995 és 2010 között születettek, vagyis a Z generáció vizsgálatával foglalkozott. Az egyik kutatásunk alapján az említett nemzedéken belül nyolc életstíluscsoportot tudtunk megkülönböztetni. Az egyes csoportok képviselői között jelentős különbségek mutatkoztak a médiához való viszonyuk szerint is. Az a törvényszerűség rajzolódott ki előttünk, hogy a magasabban képzett, jobb társadalmi és gazdasági háttérből érkező fiatalokra általában jellemzőbb, hogy médiatudatosak. Ennek fontos tényezője az, hogy nekik eleve színesebb, változatosabb a médiafogyasztásuk, ráadásul a kütyük nyomkodásán kívül van lehetőségük offline szabadidős tevékenységre is. Ahogy haladunk a depriváltabb rétegek felé, a médiatudatosság jelentős csökkenést mutat. Ez a trend azért is sajnálatos, mert éppen a legnehezebb sorsú fiatalok esetében látjuk azt, hogy nem tudják a saját javukra fordítani a digitális világ lehetőségeit. Ők jellemzően céltalan időtöltésre, szórakozásra használják a szóban forgó felületeket, és csak a legritkább esetben igyekeznek új tudást elsajátítani a segítségükkel.
– Pedig ennél, ha jól értem, akkor is jobban járnának, ha egyáltalán nem használnák az okoseszközeiket.
– Az elmúlt években a magasabb társadalmi státuszú fiatalok körében éppen a tudatos kimaradással, illetve a digitális kivonulással kapcsolatos ellentrendek jelentek meg. Az egyetemi hallgatóim között is látom, hogy egyesek felismerték az online jelenlét negatív hatásait, ezért korlátozzák a médiahasználatukat. Például úgy, hogy bár egyébként vannak okoseszközeik, retró telefonnal jönnek az órákra, hogy jobban tudjanak koncentrálni az elhangzottakra, intenzívebben legyenek jelen.
– Elkérik a szüleiktől a fiók mélyére dobott régi Nokiát?
– Pontosan. Telefonon továbbra is elérhetők, és tudnak SMS-t írni, de törekednek rá, hogy amikor közösségben vannak, ne a képernyőidejüket növeljék, hanem próbáljanak az offline ingerekre figyelni.
– Akikről beszél, elmúltak már tizennyolc évesek, de úgy sejtem, a felső tagozatosok és a középiskolások körében továbbra is széles körű a FOBO, vagyis az offline állapottól való félelem. Ez a 2022-es könyvében használt fogalom segített megértenem, hogy a mai kamaszok számára mintha az okoseszközök jelentenék a szupererőt. Telefonnal a kezükben mindenre képes Batmannek érzik magukat, ha viszont vacakol a net, gondterhelt Bruce Wayne-ként botladoznak a valóság diszkomfortos díszletei között.
– Teljes mértékben igaz, hogy ez a korosztály okoseszközzel a kezében szuperhősnek érzi magát. A legtöbb előadásomnak már az elején igyekszem aláhúzni ezt az állítást. Az első egészen digitális korosztálynak tekinthető Z generációról ez már a 2010-es évek elején világossá vált Milyen ruhát vegyek fel reggel, amikor suliba indulok? Segít az időjárás-előrejelző applikáció. Unatkozom a buszon? „Ráírok” egy haveromra az instant üzenetküldő rendszerek valamelyikén. Magányosnak érzem magam, mert egy ideje nincs párkapcsolatom? Megnyitok egy alkalmazást, és feltérképezem a potenciális partnereket. Ma már nemcsak a tinédzserek viselkednek így, az összes többi korcsoportba is átszivárgott, hogy az okoseszközünktől gyakorlatilag mindenre azonnal választ kapunk. És kétségkívül hatékonyabban tudunk helyzeteket megoldani, problémákat menedzselni, mint a tizenöt-húsz évvel ezelőtti offline környezetben.
Forrás: Guld Ádám
– Az előbb felvetett szuperhős-metaforához kapcsolható az álarcviselés. A pubertáskorra amúgy is jellemző a maszkpróbálgatás, de az, hogy a mai kamaszok online közösségi terekben próbálhatják ki magukat, vajon segíti az identitás meglelését, vagy az azonnali, nemritkán nyers visszacsatolás inkább megnehezíti, hogy a fiatalok magukra találjanak?
– Az online tér egyfelől nagyobb játékteret ad. Egy digitális identitáskonstrukcióval való azonosulás a virtuális térben kevéssé energia- és időigényes folyamat. Ebből kifolyólag ezeket gyorsabban le is cserélik a fiatalok. Ilyen értelemben az online közösségek flexibilisebbek – sokkal egyszerűbb csatlakozni hozzájuk, ugyanakkor kiszállni is könnyebb belőlük. Hogy mindez elősegíti-e az identitás megtalálását? Ezzel kapcsolatban meglehetősen szkeptikus vagyok, és borús képet festenek róla a kutatásaim is. Az identitással való játék tizenkét és tizenhét éves kor között, vagyis a felnőtté válás időszakában a legintenzívebb. A tömegmédia előtti korban ez viszonylag egyszerű folyamat volt, mert mindenki a környezetében lévő példaképek közül választhatott. A mozi és a televízió aztán egészen távoli énkonstrukciókat jelenített meg, kitágítva az identitással való játék terepét. Joshua Meyrowitz médiakutató ugyanakkor már a nyolcvanas-kilencvenes évek környékén afféle titokleleplező gépezetként beszélt a tévéről. Hiszen a műsorok olyan életvilágokat mutattak be hétköznapi embereknek, amelyekkel korábban nem kerültek kapcsolatba. Mindez tovább fokozódott, amikor megjelent a digitális média, amely ilyen értelemben voltaképpen identitásbankként működik, ahol identitáskonstrukciók végtelen sorával találkozhatunk. Az elmúlt években többször dolgoztam együtt pszichológusokkal és pszichiáterekkel, akik a praxisukban pontosan látják ennek a lehetséges kifutásait. Ezek között van többek között az identitászavar. Egyre több Z generációs érzi elveszettnek magát, például amiatt, mert a közösségi médiában, illetve a streamingplatformokon bemutatott nemi identitás teljesen képlékennyé vált. Ma már ötvennél több nemi kategóriából lehet választani, a teljes aszexualitástól a különböző genderkonstrukciókon át elképesztően széles a spektrum. Ez pedig nem könnyíti meg egy fiatal számára a stabil identitáson nyugvó személyiség kialakítását.
– Örülök, hogy említette a titok fogalmát, mert szerintem a gyerekkor tán legfontosabb velejárójáról van szó, amit a webes böngészés gyakorlatilag teljes mértékben eltöröl. Milyen hatással van a Z generációra, hogy számukra a titok lényegében ismeretlen valóság?
– A digitális média előretörése számos szakértő szerint a gyermekkor végét hozta el. A tartalomfogyasztási szokások vizsgálatából azt látjuk, hogy manapság az esetek döntő többségében mindenféle korlátozás nélkül kerülnek a gyerekek kezébe a digitális médiaeszközök, a kütyükön keresztül pedig gyorsan eljutnak olyan tartalmakig, amelyeknek abszolút nem ők lennének az elsődleges célcsoportja. Itt két témát szoktunk kiemelni, az egyik az erőszak, a másik a szexualitás, illetve a pornográfia. Mindegyik nagyon alacsony életkorban éri el a gyerekeket. Hogy érzékeltessem, mennyire súlyos a helyzet: a vizsgálatok szerint a fiúk először hét-nyolc évesen találkoznak kemény pornográf tartalmakkal, amiknek a fogyasztóivá is válnak. Ennek következményeként nagyjából tizenhárom-tizennégy éves korukra már pornófüggőként vannak jelen a fogyasztásban, tizennyolc-tizenkilenc évesen pedig számos esetben a kiégés, illetve az impotencia fázisába kerülnek
– Ráadásul miközben extrém korán találkoznak sok-sok tabuval, a kortárs médiamezőben gyakran nekik sem maradnak titkaik.
– Ez is létező probléma, aminek az eredője sok esetben a társak irányából érkező nyomás. Ha ugyanis azt látja egy fiatal, hogy az osztálytársai megosztanak magukról a közösségi platformokon ezt vagy azt, úgy érzi, ahhoz, hogy ne maradjon ki a játékból, neki is hasonló típusú tartalmakat kell posztolnia. Ahogy nemzetközi vizsgálatok aláhúzzák, a Z generáció az egyik legmagányosabb nemzedék. Vágynak a kapcsolódásra, a megerősítésre, az elismerésre, és az online ismerkedés fázisában az idősebb generáció tagjai ezzel sok esetben vissza is élnek. Mivel a kamaszok érzelmileg kitettek és instabilak, jó néhány alkalommal eleget tesznek az olyan típusú kéréseknek, hogy küldjenek magukról félmeztelen képet vagy erotikus videót. A mai fiatalok hatvan-hetven százaléka számol be ehhez hasonló, zsarolásba hajló történetekről. Némelyikük könnyebben veszi, mások viszont teljesen összeomlanak. A saját kutatásom során találkoztam olyan kislánnyal, aki iskolát és lakóhelyet váltott egy ilyen eset után, de sajnos olyanról is tudok, aki nem látott más megoldást, mint hogy eldobja az életét.
– Ha már az ismerkedést és a nemritkán egyenlőtlen kapcsolatokat említette, érdekelne, hogy az a nemzedék, amelynek átjárja az életét a multitasking és az időnyomás, vajon mennyire képes elköteleződni baráti és párkapcsolatokban, vagy olyan, hagyományosabb értékrend szerint szerveződő közösségek iránt, mint amit a vallás is kínál?
– A Z generációval kapcsolatban számos alkalommal idézik azt a talán túlzottan általánosító állítást, hogy a lojalitás és az elköteleződés teljes hiánya jellemzi őket. A legtöbb ezzel összefüggő információ a munkavégzés világából származik. Az ezredforduló környékén születettek már kint vannak a munkaerőpiacon, és elképesztő turbulenciákat generálnak, elsősorban éppen az el nem köteleződés miatt. Gyakran előfordul ugyanis, hogy egy cég jelentős időt, energiát, valamint erőforrást fektet abba, hogy kiképezzen egy ebbe a nemzedékbe tartozó munkavállalót, ő azonban, ha egy hónappal később kap egy jobb ajánlatot, egyszerűen továbbáll. Egyébként a kapcsolatok területén is lecsapódni látszik ez a trend. Az online felületeken a választások végtelen sorát látják a mai fiatalok, és azt tapasztalják meg, hogy mindig tovább lehet lépni, mindig van hova kattintani. Ha nehézségeik vannak, inkább befejezik a kapcsolatot, hiszen a társkereső applikációk segítségével előbb utóbb biztosan találnak új partnert.
– Tehát igaz ugyan, hogy az online világ számos lehetőséggel kecsegtet, de legalább annyi veszélyt is rejt, ráadásul kimondottan addiktív. Mit tehetünk, ha azt érzékeljük, a környezetünkben élő kamasz túlhasználja a social media platformokat?
– Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a médianevelésnek a mai technológiai környezetben nullaéves korban kell kezdődnie. Olyan szinten átitatja a hétköznapjainkat a médiakultúra, hogy a ma születő gyermekek azonnal kapcsolatba kerülnek vele. Ezért az edukációnak is nagyon korán kellene indulnia. Már persze ha a szülő tisztában lenne vele, hogy ezzel dolga van. Komoly gond viszont, hogy az újszülötteket – akik egyes elképzelések szerint január 1-jétől már a béta generáció tagjai – zömmel reflektálatlanul médiafüggő Z-k és Y-ok nevelik A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által pár éve közölt generációs kutatási projekt arról számolt be, hogy a 2022-ben óvodáskorú gyerekek mintegy felénél azonosítható a médiafüggés. Hogy ez mit jelent? Az első jelcsoport, ha valaki diszfunkcionális magatartást mutat a hétköznapokban – vagyis bizonyos kötelezettségeket nem tud teljesíteni. Idővel aztán megjelennek a testi tünetek: a vázizom, a nyak és a vállak fájdalma, illetve az ülő életmód következtében az elhízás és a cukorbetegség. Irtózatosan nagy problémával állunk tehát szemben, ezért a szülők ilyen irányú felvilágosítása és a médiatudatosság fejlesztése kiemelt feladat. Különben mindannyian a brain rot áldozatai leszünk.
