Az alábbiakban a XX. századi nyugati filozófiai gondolkodás egyik legjelentősebb alakja, Emmanuel Levinas (1906–1995) munkásságából adunk ízelítőt. Tekintettel terjedelmes életművére egyetlen opust választottunk vezérfonalul, a magyarul is kiadott Totalité et Infini, azaz Teljesség és Végtelen című munkáját (1961), amely bizonyos értelemben Levinas gondolatainak foglalata. A művet a filozófiai közvélemény a nyugati szellemtörténet legfontosabb alkotásai között tartja számon.
Merészséggel határos bátorságra vall, ha valaki azt tűzi célul maga elé, hogy ismeretterjesztő szinten, egyszerű szavakkal nyújtson bevezetést egy filozófus gondolataiba. Hiszen e diszciplína kibontakozásához a nyugati gondolkodás elmúlt másfél évezredes történelme során a legkreatívabb és legélesebb elmék járultak hozzá. No persze a filozófusok ténykedéséről nem mindenki van ilyen nagy véleménnyel. Némelyek felesleges szócséplésnek, haszontalan időtöltésnek tartják, amely csakis néhány világtól elrugaszkodott különcre gyakorolhat vonzerőt. Hol van hát az igazság? Közhelyek és előítéletek helyett jobb lesz talán „magát a dolgot”, a filozófiát szemügyre venni. Azt ugyanis rendszerint még a „filozofálás” ellenségei is elismerik, hogy léteznek olyan kérdések, amelyekre a szaktudományoknak nincsenek válaszaik. Magánemberként nyilván a természettudósokat is foglalkoztatják olyan felvetések, hogy „mi az életem értelme?”, „mi tennivalóm van az életben?”, „hogyan kell helyesen élnem?”, „mi számít szépnek, és miért?”, avagy éppen a kérdések kérdése, hogy „miért létezik a világmindenség, s benne én magam; miért van inkább valami, mintsem inkább semmi?”. Több-kevesebb rendszerességgel tehát mindannyian filozofálunk. Ám vannak, akik a fenti egzisztenciális, a létre vonatkozó kérdések megválaszolását életük legfőbb céljának tekintik. Őket ismerjük filozófusként, illetve teológusként. A válaszaik persze sokban különböznek egymástól.
A lét kérdésére adott válaszok sokfélesége
A filozófus vállalt feladata tehát a „lét” értelmezése. Csakhogy ezen a téren jókora zűrzavar uralkodik: voltaképpen ahány filozófiai iskola, annyiféle válaszjavaslat, amelyek ráadásul nemegyszer homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Például Platón szerint a lét a „Jóval” azonos, amely az ideák világa fölött helyezkedik el, és titokzatos módon vonz magához bennünket. Az ókori filozófia másik óriása, Arisztotelész „mozdulatlan mozgatónak” nevezte a létet, és minden létező alapjának tartotta. A középkor legnagyobb keresztény gondolkodója, Aquinói Szent Tamás szerint a világ dolgait Isten – az ipsum esse subsistens (maga a létező Lét) – teremtette meg, aki az egész univerzum ura és alkotója. A XIX. és XX. századi marxizmus ezzel szemben – részben Hegel idealista filozófiája nyomán – a társadalmi lét kategóriáinak segítségével próbálta értelmezni a létet, amihez elsősorban a dialektikus és történelmi materializmus fogalmi eszköztárát használta fel (társadalmi viszonyok, termelési viszonyok, alap, felépítmény, elidegenedés stb.). Korunk egzisztencialista és perszonalista gondolkodói pedig olyan új kategóriák megalkotásán fáradoznak, amelyeket eddig filozófusok nemigen alkalmaztak. Műveikben így helyet kapott a dialógus, a hűség, a szeretet vagy éppen a misztérium fogalma is. Egy kicsit talán mindenkitől lehet tanulni. Vannak azonban olyan nagyszabású, „magányos” gondolkodók, akik feltétlenül megérdemlik a figyelmünket.
Egy filozófusi életpálya rendhagyó indulása
Emmanuel Levinas a szokásos filozófiai iskolák egyikébe sem sorolható be. Litvániában született, de Franciaországban vált világhírűvé, ahová tizenhét éves korában, ösztöndíjjal került. Eredetileg a zsidó talmudista hagyományokon nevelkedett, tanulmányi évei alatt azonban kora legjelentősebb gondolkodóival is kapcsolatba került (elsősorban Maurice Blondel, Edmund Husserl és Martin Heidegger volt rá hatással). Huszonnégy évesen doktorált, ám a második világháború az ő életén is végiggázolt: feleségén és leányán kívül minden szerette odaveszett az auschwitzi koncentrációs táborban. Ő maga sorkatonaként vett részt a háborúban, hadifogságba esett, s a nácik Németországba internálták. Egész életében hű maradt kezdeti vallási indíttatásához, mely egész későbbi gondolkodásának is ihlető forrása volt, jóllehet módszertani (fenomenológiai) alapelveihez hűen a vallási-teológiai témákat igyekezett elválasztani a kitüntetetten filozófiai jellegű reflexióktól. Azonban filozófusként is arra törekedett, hogy ne csak profán nyelvre „fordítsa”, de mintegy „vissza is nyerje” mindazt, amit a vallásból (filozófiaelőttes, prefilozófiai tudásként) kapott.
A lét, akinek számítunk
Micsoda (vagy inkább kicsoda) tehát a „lét” Levinas szerint? Nos, ő elégedetlen volt a filozófiai hagyomány szokásos válaszaival, mindenekelőtt azzal, mely szerint a lét egyfajta anonim, velünk szemben közömbös és gyökerében személytelen valóság („es gibt”, „il y a”). Szerinte ehelyett sokkal inkább az „egzisztenciát” (az „ént” mint szubjektumot) kell a vizsgálódás középpontjába helyezni, azt a létezőt, aki kapcsolatba kerülhet a léttel, és megalkotja maga körül a saját „világát”. Ez az „én” azonban önmagába zárulna, és önnön abszolút magányosságába fulladna, ha nem sikerülne kapcsolatba lépnie másokkal. Ezért aztán – Levinas korai intuíciója szerint – elsősorban annak az útnak a rekonstrukciójára van szükség, amely elvezethet e kapcsolatok megteremtéséhez. Levinas azonban járhatatlannak ítélte a nagy elődök (Husserl és Heidegger) által kijelölt ösvényt, hiszen az csak „egologikus tudathoz” (a lét önközpontú értelmezéséhez) vezet. A járható útra csak akkor találunk rá, ha felvetjük a „Jó” problémáját, továbbá ha a „Másikkal” való kapcsolatot „a Jó felé való mozgásként” értelmezzük. Ez annál is inkább kívánatos, mert – amint azt az 1940 és 1945 között írt tanulmányait tartalmazó kötet előszavában írja – már „[a] platóni megfogalmazás szerint [is] a jó a léten túlra mutat” (De l’existence à l’existant, 9). Ugyanez a gondolat folytatódik egy másik korai műben, a Le Temps et l’Autre [Az idő és a Másik] lapjain (ez Levinas 1946–47-es előadásait tartalmazza, melyeket a Collège Philosophique-ban tartott). A filozófus itt azt fejtegeti, hogy túl kell jutnunk a léten (vagyis az egoisztikus ragaszkodáson), hogy eljuthassunk saját létünkhöz. A folyamat nem a hideg, objektív ismeretszerzés és tudás útján zajlik, hanem a társadalomban, a másokkal való kapcsolat révén.
Kapcsolatban lét, avagy a Másik szerepe
Ez a „másokkal való kapcsolat”, amellyel a Le Temps et l’Autre zárul, válik a Totalité et Infini fő témájává. Itt a korábbi írásokhoz képest két lényeges újdonságot figyelhetünk meg. Először is fény derül arra, hogy a „másokkal való kapcsolat” alapvetően etikai (sőt bizonyos mértékig erkölcsi-vallási) természetű; másodszor kiviláglik a „metafizika” fontossága (jóllehet megújított értelemben), amelyre az „etikai viszony” megvilágításában hárul alapvető szerep. Az etikai viszony nem csupán megnyit a másik „abszolút transzcendenciája” felé, de magát a lét „végső struktúráját” alkotja (vö. Totalité et Infini, 301–302). Ennek a relációnak az erejében a lét alapvetően „önmagától” és a „másiktól” elszakítottként jelenik meg, ami ugyanaz, mintha azt mondanánk: „a lét egy arcban jelenik meg”, „mint jóság” és mint „másokért való lét” (340–341). Levinas tehát következetes, amikor arra a következtetésre jut, hogy „[a]z erkölcstan nem [csupán] egy ága a filozófiának, hanem [maga] az első filozófia” (340). Ez az állítás voltaképpen az egész mű drámáját magában foglalja.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. szeptemberi számában olvasható el, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!