Száznál is több templom épült, és csaknem háromezer újult meg a magyar kormány támogatásával az elmúlt tíz évben. Budapesten járva különösen a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való készület jegyében megszépült épületek feltűnők, hiszen a jól megszokott, megkopott homlokzatok helyén vakítóan világos vakolatok, csillogó bádogok, tetők és oromkeresztek jelzik, hogy a templomépítő-ipar is dübörög.
Persze nem mind arany, ami fénylik. A többek között a lágymányosi Magyar Szentek templomát tervező Török Ferenc építészt és a Mátyás-templom felújításával az év belsőépítésze díjat is elnyerő Dragonits Mártát kértük, hogy igazítsanak el az értékteremtés és -megőrzés útvesztőjében.
Míg a nyugati világban egymást érik a megüresedő, majd funkciót váltó templomok (legutóbb Kanadában Varnus Xavér orgonaművész rendezte be új rezidenciáját egy kiérdemesült istenházában), itthon szerencsére nem ez a helyzet: eredeti rendeltetésüket megtartva újulnak meg sorban templomaink. Tavaly a Bakáts téri Szent Ferenc- és a Fő utcai Szent Ferenc sebei templom, idén tavasszal a józsefvárosi plébániatemplom, néhány hete a Villányi úti Szent Imre tornyai és a belvárosi főplébánia-templom toronykilátójának megnyitása járták be a híradókat. Az Egyetemi templom vagy a városmajori kistemplom még alig-alig látszik ki az állványok alól, de lapzártánk hetében már bejelentették a következő nagy vállalkozást: renoválják a pasaréti ferences templomot, és új közösségi házat is építenek mellé a bőkezű kormányzati támogatásból.
A felújításokban első pillantásra is közös, hogy mindenhol a korábbitól jelentősen eltérő árnyalatú színek uralják a homlokzatokat, így aki hosszabb ideje nem járt az adott környéken, igencsak meglepődhet, hogy más templom áll a megszokott helyen. Különösen feltűnő a változás a Bakáts téren, ahol az éveken át beállványozott, elfeketedett köveivel, patinazöld tornyával és málló téglaburkolatával a környező házak sziluettjébe olvadó Ybl-épület a teljes rekonstrukció után visszanyert filigrán vonalaival és „mézeskalács” díszeivel nem is hasonlít korábbi önmagára.
Török Ferenc nosztalgiával gondol vissza a hetvenes–nyolcvanas évekre, amikor jellemzően közadakozásból, külföldi adományokból és sok esetben a hívek kétkezi munkájával, de sokkal megfontoltabban és persze jóval szerényebb kivitelben emeltek idehaza templomokat, s a közös munka a helyi közösség lelki épülésére is szolgált. „A nagyvonalúbb anyagi feltételek, a gazdagabb építészeti eszközök (szép anyagok, szerkezetek, formák, képzőművészet) veszélyt is hordoznak magukban. A templomok sokszor lépték nélküli belső terei a hívők száma és (művészi) igényei viszonylatában eltúlzottak. Mennyivel felemelőbb lenne a későbbi időkben megtapasztalni, hogy a hívek sokasága miatt a templom bővítésre szorul!” A tavaly nyáron részlegesen megújult Mária utcai jezsuita templommal épp ez a helyzet: az ide járók bő száz éve álmodnak róla, milyen jó is lenne, ha tágasabb volna a főhajó, s ha nem a kert vagy a közösségi terek szűkössége határozná meg, hányan vehetnek részt egy-egy programon.
„Ma a beruházások nagy részben állami támogatással valósulnak meg. Ez, ha nem is jelent feltétlenül politikai függést, de megoszthatja az érdekelteket: miért épp ide, miért ennyi pénzből, kell-e ilyen nagyot építeni?” – figyelmeztet az építész. A válaszokat a pasaréti beruházás kapcsán már a koronavírus első hulláma utáni időszak érveivel alátámasztva kaptuk meg: honatyáink a bejelentéskor arra hivatkoztak, hogy a járványhelyzet felértékelte a tágabb egyházi közösségek megtartóerejét, másrészt rámutatott arra, milyen fontos, hogy a közösségi és liturgikus terek valóban tágasak legyenek.
Nehéz is megtalálni a harmóniát az ezer év és tucatnyi építészeti korszak nyomait őrző, sokszorosan bővített és átépített templombelsőben. S bár az évszázadokon át épülő katedrálisok, háborúkban romba döntött, majd újjáépült főtemplomok esetében a stílusok egymásra rétegződését természetesnek vesszük, Török Ferenc szerint a fő falszerkezeteket érintő átépítés ma már nem járható út. „Az építészet nem barátja az olyan felújításoknak, amelyek meglévő épületeket »kortársra« alakítanak. Ez elsősorban a barokk építészet merészsége volt, sok történeti érték lerombolásával.” A templom belső terének átalakítását azonban ma is érvényes lehetőségnek tartja, különösen akkor, ha ezáltal helyreáll egy eredetibb állapot. S máris jön az újabb példa a közelmúltból: „Számomra nagyon kedves a pannonhalmi bazilika felújítása, amelynek kezdeti fázisában jómagam is dolgoztam. Merészen »elővarázsolták« a történeti értékeket a későbbi korokban született, túlzott mértékű díszítés alól, lebontották a szükségtelen, a tér egységét megbontó építészeti elemeket, és ezáltal szép belsőépítészeti tér született, amely egyként történelmi és korszerű.”
Pannonhalmát dicséri Dragonits Márta is, és rögtön utal John Pawson augsburgi Moritzkirche-felújítására. A zivataros történelmű bazilikát a sztárépítész kívül-belül fehérre festette, és ezzel a magyar szakértő szerint egészen új építészeti minőséget hozott létre. (Tegyük hozzá, a radikális német elképzelés egy fokkal kézenfekvőbb, mint Pannonhalma minimalizálása, hiszen Augsburgban a barokk és későbbi történeti értékeket elpusztította a második világháború.) Pawson hatására vagy sem: a mi templomaink is világosodnak, legalábbis kívülről: ahogyan korábban a fertődi Esterházy-hajlék vagy a tihanyi bencés apátság, a korábban kastélysárga (és még korábban okkervörös) józsefvárosi plébániatemplom is világos krémszínű lett, a Villányi úti Szent Imre-templom halványsárgából citromszínűvé változott (ezzel nem kevés budai polgárt és hívőt megbotránkoztatva), a Fő utcai Szent Ferenc sebei pedig sötétrózsaszínből világoskék lett, pedig valamennyi barokk stílusú. Hogy melyik szín tekinthető hitelesnek? A barokk gazdagságának megfelelően akár valamennyi. Műemlék templomok esetében jelenleg is kötelező falkutatást végezni a felújítás előtt, annak ismeretében azonban a tervező szinte szabadon dönthet a színről, s arról, hogy kívánja-e sötétebb vagy éppen világosabb tónusokkal hangsúlyozni az architektonikus elemeket. Egy dolog mindenesetre bizonyosnak látszik: a fiatalabbak számára lassan már csak fényképekről ismerős „barokk = kastélysárga” képlet a rendszerváltás előtti évtizedek leegyszerűsítő megoldásaként a feledés homályába merülhet.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. szeptemberi számában olvasható el, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
(Fotó: Mohai Balázs, MTI)