Álomszerű történetbe csöppen az, aki megismeri a Benyus családot. Tíz testvér, akik gyermekkoruktól fogva együtt muzsikálnak, a nyolcvanas években végigjárják Európát, s felnőttként mind zenei pályára lépnek. Filmbe illő életük titka az az összetartás és a szeretet, amely a Gondviselésbe vetett hitükből forrásozik. Ettől lesz életük több, mint egy jó sztori: valódi tanúságtétel. A család két legifjabb tagjával beszélgettünk.
Válogatott fotóalbumokkal érkeznek a találkozónkra. Az elsők között mutatnak egy képet, amelyen két lovagnak öltözött kürtös fiú áll egy középkori várfal előtt. Az emlékek rögtön feltörnek, a testvérek lelkesen mesélni kezdenek.
János: Itt éppen a Vajdahunyad várában zenélünk. Jóban voltunk egy idegenvezetővel, aki beszervezte a családi kamarazenekart, hogy a vár egyes részein minikoncerttel fűszerezzük a turisták élményét. A jelmezünket persze mi készítettük: a ruhánkat krumpliszsákból, a sisakot kartonból, mindezt megfejelve egy cicanadrággal.
Péter: Testvéreinkkel különféle felállásokban bukkantunk fel, az egyes korstílusok szerinti öltözetben játszottuk az adott időszak zenéjét: a vár klasszicista épületszárnyánál vonósnégyes zenélt, a kápolnában gregoriánt énekeltünk, a bejárati kapunál pedig mi ketten fújtuk a fanfárt. A séta végén még közös koncertet is adtunk a vacsora alatt. Leginkább a pihenőidőt élveztük, amikor mi is kaphattunk az étkekből.
A szüleik hogyan vettek részt ezeken a fellépéseken?
János: A zenekarba nem ültek be, inkább koordináltak minket. Mi mind a tízen hivatásos zenészek lettünk, de szüleink amatőrök maradtak. Édesapám szíve vágya volt, hogy zenei pályára menjen, de a háború miatt ez nem adatott meg neki. Ettől függetlenül magas szinten tanult zeneszerzést, zongorát és karvezetést, eleinte ő hangszerelte a családi darabokat.
Péter: Nagyon ügyelt arra, hogy tudásunknak megfelelő színvonalú szólamunk legyen, ha csak egy hangot tudott valaki húzni-fújni, akkor olyan szólamot kapott. Mi Jánossal kisgyermekként még ütőztünk a zenekarban.
Vonósokból, fafúvósokból már volt elég a testvéreik között, de rézfúvós még egy sem. Kilencedik és tizedik gyermekként mennyire dönthettek szabadon? Véletlen, hogy mindketten éppen a kürtöt választották?
János: Valóban elhangzott anno, hogy a családi zenekarból hiányoznak a rezesek, de sosem éltem meg úgy, hogy irányítanának a hangszerválasztásban. Mint minden testvérünk, mi is zongorával kezdtünk (mind a tízen ugyanannál a tanárnál), a billentyűkön bejelölték nekünk, mit üssünk le a családi koncerten. Később trombitálni szerettem volna, de valaki azt javasolta, hogy kezdjem a kürttel, mert utána könnyebb lesz váltani. Végül nem cserétem hangszert.
Péter: Két utolsó fivérként mindig együtt mozogtunk, számomra kilencéves korom óta egyértelmű volt, hogy ha János kürtös, akkor én is az leszek.
Együtt nőttek fel, végigkísérték egymás pályafutását, a családi együttesen túl hosszabb-rövidebb ideig dolgoztak is egy zenekarban, például a Magyar Állami Operaházéban. Hogyan ápolják a testvéri és szakmai kapcsolatot?
János: Rengeteg időt töltöttünk együtt, de mára mindkettőnknek saját családja van, így ritkábban találkozunk. Péter tanítja a legidősebb fiamat, ez újabb kapocs köztünk. A zenekarban egyébként más szólamot játszunk, Péter mély-, én magaskürtre szakosodtam. A klasszikus zenében ugyanis két, illetve négy kürtre írnak szólamot, fele-fele arányban magasan és mélyen fújnak.
Péter: Már kezdettől fogva kialakult, hogy más szólamot játszunk, és a pályánk is különböző irányba ment: engem a tanítás érdekelt, János versenyekre járt. Számos megmérettetését szurkoltam végig, kedves emlékem az olaszországi Bariban rendezett kürtverseny, ahonnan hangszernyereménnyel tért haza. Még előtte megfogadta, hogy ha győz, a kürtöt nekem adja. Betartotta az ígéretét.
A koronavírus-járvány időszaka bizonyára próbára tette a szűkebb és tágabb családot. Hogyan élték meg a hónapokig tartó bezártságot és távolságtartást?
János: Szüleink aktív életet élnek, templomba, piacra járnak nap mint nap. Aggódtunk, vajon meg tudnak-e békélni a szigorú körülményekkel. Családi rábeszélésre végül elfogadták, hogy néhányan a testvérek közül gondoskodunk róluk, felváltva vittük nekik az élelmiszert. A karantén másik kihívása hat gyermekünk figyelmének a lekötése volt. A három iskolással tanulni kellett, a pihenőidőben sokszor kirándultunk, máskor akadálypályát építettünk nekik a lakásban, akárcsak gyerekkorunkban Péterrel.
Péter: A mindennapok elfogadásában az esti családi beszélgetés, közös ima segített mindannyiunknak. Minden este fél nyolckor összegyűltünk a Viberen, elmondtunk egy rózsafüzért, majd meséltünk magunkról. A szokást a mai napig megtartottuk, bár a rengeteg elfoglaltság miatt nem tud mind a tíz család csatlakozni. A napi közös imádság hagyománya még gyermekkorunkból származik, most, mondhatni, újraéledt.
Rátérve a tágabb Benyus családra: milyen volt egy nagycsalád két legkisebbjeként felnőni? Mi az, amiért a leginkább hálásak, és mivel kellett megküzdeniük?
János: Jó dolgunk volt, elkényeztettek minket. Bármilyen helyzetben fordulhattunk a nagyobbakhoz. Például a legidősebb bátyánkkal együtt mentünk úszni minden reggel hatra, később pedig futni is. Sokat játszottunk és sportoltunk. Sosem kezeltek le minket, együtt építettek velünk homokvárat, közösen találtuk ki a katonás játék szabályait…
Péter: A nővéreink meg vitték a két kisöcsit a randikra. Kellemes szerepbe „születtünk bele”, de számomra nehézséget okozott, hogy ritkán lehettem egyedül, hiszen Jánossal általában egy kalap alá vontak minket.
A fotókról kiderül, hogy számtalan helyszínen adtak már koncertet a családi együttessel, a Louvre-tól a Régi Zeneakadémiáig. Végigturnézták Európát a nyolcvanas–kilencvenes években. Felidéznének néhány emlékezetes fellépést, utazást?
Péter: Hatalmas élmények voltak a mikrobuszos külföldi útjaink, szüleink szerint akkor szoktunk rá a közös rózsafüzér-imádkozásra.
János: A kilencven kilométeres maximálsebességű Skoda mikrobusz hozta össze a családot. Nem volt olyan utunk, amelyen le ne robbant volna. Reggel tizenketten bezsúfolódtunk a buszba, majd este az oldalához rögzíthető sátorponyva alatt aludtunk. Nagynénénk Párizsban élt apácaként, az ő meglátogatásával kezdődtek a külföldi utak. Több hétre mentünk, hangszerekkel és étellel felszerelkezve. Párizsba érve utcazenéltünk, s a bejövő pénzből tartottuk fenn magunkat. Később, egy olaszországi út alkalmával a mikrobusz megadta magát. Miközben tehetetlenül álltunk az autóúton, megállt egy kocsi, amelyből egy magyar nő szállt ki, és segített rajtunk. Férjével megvendégeltek, majd elszállásoltak minket egy zárda kertjében, néhány méterre a tengerparttól. Két hetet ott nyaraltunk, rengeteg koncertet adtunk, ők pedig cserébe étterembe vittek minket, a búcsúestén pedig Magyar- és Olaszország alakú tortákat sütöttek nekünk. A kapcsolat a mai napig megmaradt velük, többször vissza is mentünk hozzájuk.
A családjukon kívül más közösségbe is beépültek?
János: Gyermekkorunkban az Egyetemi templomba jártunk, az ottani kórusban énekeltünk, és a kórushoz tartozó korosztályos közösségekbe tartoztunk. Feleségemet is itt ismertem meg tizenhét évesen, és máig oda járunk.
Péter: János az eggyel idősebb kisközibe járt, és mivel látták, hogy érettebb vagyok a korcsoportomnál, próbáltak rábeszélni, hogy menjek át hozzájuk, de ellenálltam, kitartottam a közösségem mellett. Gimnazistaként elkezdtem a saját utamat járni, más közösségekbe is beléptem, mára pedig már eltávolodtam a régi kórustól. Zenészként azt is kerestem, hogyan adhatom át másoknak zenei tudásomat, ezért néhány hónapot Nagyszalontán, Böjte Csaba atya egyik házában töltöttem, ahol kürtölni, furulyázni tanítottam az árva gyerekeket. Jelenleg a jezsuitákhoz kötődöm szorosabban, a taizéi imaesteken és miséken szolgálok.
Hogyan képviselik a hazulról hozott hitbeli értékeket a munkahelyükön, a zenészvilágban?
János: Ritkán szoktam a kollégáimmal, szekularizált környezetben ilyen témákról beszélgetni. Azt látom célravezetőbbnek, ha a viselkedésemmel, jelenlétemmel keltem fel az érdeklődésüket, szeretnék példává válni a környezetem, a rám bízottak számára.
Péter: Szüleim egész életét mély vallásos meggyőződés hatja át. Jelmondatukat: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére”, édesapám minden koncert elején el szokta mondani, és az előadások alatt tanúságot tesz. Belénk is azt nevelte, hogy a fellépések lehetőségek arra, hogy beszéljünk Istenről másoknak.
János: Édesapa megelőzte a korát, régebben a fellépők nem beszéltek magukról. Véleményem szerint az evangelizáción túl a közönség számára személyesebbé válik az előadás, ha közelebbről megismerheti a muzsikusokat.
Péter: A kvartettünkben szerencsére érték a hit, én a többi kürtössel meg tudom osztani a tapasztalataimat. Zenésztársaim tudják rólam, hogy hívő vagyok, de szívesebben beszélek a meggyőződésemről, ha kérdeznek, kerülöm a „direkt evangelizálást”. Személyes hivatásom a tanítás, feladatomnak érzem, hogy a gyerekek felé is kommunikáljam az értékrendemet, de ezt sem erőltetve.
A mindennapok során, családi körben hogyan gyakorolják a hitüket?
Péter: Mint már említettem, a jezsuita lelkiség áll hozzám a legközelebb. Szüleink hagyományos katolikus nevelésben részesítettek minket, ehhez képest újdonságként hatott rám a szabadabb ignáci ima. Igazán az Útkeresés Évében mélyedtem el a szemlélődő imamódban, később részt vettem az Iránytű Programban, és a Chemin Neuf közösség révén külföldön töltöttem egy időszakot. Ma minden este elvégezzük feleségemmel az exament, fontosnak tartjuk hitünk napi szintű ápolását, megélését.
János: Számunkra az esti ima a hit gyakorlásának színtere: énekelünk, mindenki megfogalmazza az imaszándékát, és hálát ad valamiért, aztán közösen elmondunk egy tized rózsafüzért. A karantén alatt a gyerekek izgatottan várták a közös Viber-imákat, ahol minden családnak egy tized jutott. Ekkor kapcsoltuk be a számítógép mikrofonját. Verseny folyt azért, ki nyomja meg az „on” gombot…
(Fotók: Orbán Gellért)