Az Egyesült Államokban zajló tüntetésekkel kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy az amerikai rendőrség mennyiben rasszista, és állíthatunk-e szobrot rabszolgatartóknak. Miközben a valós sérelmek orvoslásért kiáltanak, napjaink leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköze, az identitáspolitika a szólás szabadságát és a társadalmat összetartó normákat veszélyezteti.
Három éve történt, hogy az amerikai Georgetown University vezetői ünnepélyesen bocsánatot kértek, amiért a jezsuita egyetem 1838-ban 272 rabszolga eladásával szabadult meg adósságától. Az intézmény bűnként vallotta meg emberek fizetés nélküli munkára kényszerítését, illetve áruba bocsátását, megkövette leszármazottaikat, és korábban a rabszolgakereskedelemben érintett vezetőjének nevét viselő két épületét átkeresztelte.
Ugyancsak 2017-ben Ferenc pápa kolumbiai látogatásán felkereste Claver Szent Péter sírját, és hosszasan imádkozott a XVI. század végén született jezsuita ereklyéi előtt. Bő három évszázaddal ezelőtti rendtársát ugyanis az egyház a rabszolgák védőszentjeként tiszteli, aki azért emelt szót, hogy nekik is kijár az emberi bánásmód, ezért megpróbáltatásaikon élelemmel, gyógyszerekkel, ruhaneművel igyekezett enyhíteni.
A rabszolgáktól a cselédekig
A fenti esetek ugyanazon érem két oldalát világítják meg, és a fekete-fehér gondolkodásnál árnyaltabb kép kialakításának nyitnak teret. A rabszolgatartó múlt és vele összefüggésben a jelen megítélése az után vált indulatokat felkorbácsoló témává, hogy az Egyesült Államokban májusban egy George Floyd nevű afroamerikai férfi rendőri intézkedés közben életét vesztette. A haláleset tüntetéssorozatot váltott ki, és újult erőt adott a feketék jogainak védelmét zászlóra tűző Black Lives Matter mozgalomnak.
A megmozdulások nem álltak meg a hátrányos megkülönböztetés elleni tiltakozásnál, hanem több esetben zavargásig, fosztogatásig, lövöldözésig fajultak. Külön vonulata a tettlegességnek a szobordöntési hullám, melynek során több olyan személyiség, köztük Thomas Jefferson, Abraham Lincoln vagy Winston Churchill emlékművének hadat üzentek, aki vagy rabszolgát tartott, vagy akinek rasszista megnyilvánulásai voltak. Egyes esetekben persze indokolt lehet a mai közfelfogás mérlegére helyezni az illető érdemeit és bűneit: az 1865-ben trónra került II. Lipót belga király például, akinek kongói gyarmatán vagy tízmillióan haltak meg az uralkodó embereinek kegyetlenkedései, illetve az éhínség és betegségek következtében, alighanem ebbe a körbe tartozik.
A mostani „népítélet” azonban nem ad alkalmat a tárgyilagos vitára és demokratikus – értsd: a nép uralmát tükröző – döntésre, s nincs tekintettel arra, hogy emberek jobbára nem utóbb vállalhatatlan árnyoldalaik miatt, inkább azok ellenére szoktak szobrot kapni. Jeffersont ma senki sem azért tekinti az Egyesült Államok meghatározó történelmi alakjának, mert számos kortársához hasonlóan rabszolgát tartott, hanem mert megalkotta az amerikai demokrácia alapkövének számító Függetlenségi nyilatkozatot. Churchillt sem azért öntötték bronzba a londoni parlament előtt, mert, ugyancsak sokakkal egyetemben, a fehér ember felsőbbrendűségét vallotta, hanem mert elévülhetetlen érdemeket szerzett a fajvédő Németország legyőzésében.
Sőt, a világon csupa olyan személyiségnek emeltek emlékművet, akik nem ütnék meg a mai Nyugat emberi jogi mércéjét. Vegyük példának az idehaza 1848-ban felszabadított jobbágyokat vagy a XX. század közepéig Magyarországon is alkalmazott cselédeket. Bár sorsuk jobb volt a rabszolgákénál, gazdáik, köztük történelmi nagyjaink, olyan mértékben tekintették őket a tulajdonuknak, hogy az nem állná ki a személy méltóságáról napjainkban vallott közfelfogás próbáját. Vagy nézzük két azonos nemű ember házasságát: néhány évtizeddel ezelőttig senki sem tekintette ezt alapjognak, így a köztereken csupa olyan személy szobrába botlunk, akire a mai LMBTQ-barát világban rá lehetne sütni a homofóbia bélyegét. Márpedig, amint a Mozilla Corporation internetes cég vezérigazgatójának esete mutatja, ez ma akár főbenjáró bűnnek számít. Brendan Eich ugyanis 2014-ben azért kényszerült lemondani, mert néhány évvel korábban Kaliforniában ezer dollárral támogatott egy kezdeményezést a homoszexuális párok frigyre lépésének engedélyezése ellen.
Az identitás politikája
Ezzel el is érkeztünk a mostani megmozdulások közös mozgatórugójához: az úgynevezett identitáspolitikához. Ahhoz a jelenséghez, hogy míg korábban a társadalom egyes, akár a közélet színpadára lépő csoportjai leginkább a közös gazdasági érdek vagy világnézet, illetve hasonló léptékű tényezők alapján rendeződtek, napjainkban fontosabbak az olyan egzisztenciális ismérvek, mint a származás, a nemi vagy épp vallási hovatartozás. Ezek a kötelékek felülírnak egyéb sajátosságokat, így többé nem az a fő szempont, hogy ki mit gondol a világról, hanem hogy ki vagy mi ő, és kikkel alkothat egy identitáscsoportot.
Beszédes, hogy ma már „közösségként” illik emlegetni olyan, azonos megkülönböztető jegyekkel bíró embereket, akiknek az élet nagy kérdéseiről alkotott véleményét máskülönben lehet, hogy egy világ választja el egymástól.
Mindebben szerepet játszik a tény, hogy napjaink globalizált valósága egyre kevesebb fogódzót kínál. A régi nagy eszmék érdeklődés híján vagy a tömegbázisukként szolgáló csoportok – például a szocialista/szociáldemokrata típusú politika esetében a szervezett munkásság – eltűnése miatt kiüresedtek, s a nemzetből, osztályból, munkahelyből viszonylagos és könnyen cserélődő vonatkoztatási pont lett. Az ilyen módon gyökértelenné vált ember azonban a jelek szerint nem tud élni a valahová tartozás tudata nélkül. A posztmodern korban ezért váltak csoportképző, sőt büszkeségre okot adó tényezővé az olyan attribútumok, mint a bőrszín, a nemi hovatartozás vagy a szexuális szokások, és az egyes csoportok tagjai elnyomott kisebbségként jelennek meg. Persze a többség is érezheti úgy, hogy a kisebbségek fellépése veszélyezteti a létét, a kultúráját, s ezért igyekszik megerősíteni alapértékeit. Ennek az önvédelemnek létezik egészséges mértéke, de vadhajtása is – amint arról a nacionalista, soviniszta tendenciák tanúskodnak, vagy az identitáriusnak nevezett szélsőjobboldali mozgalom, mely a második világháború utáni bevándorlási hullámra adott válaszként jelent meg elsősorban Franciaországban, a „fehér Európa” védelmében.
A hetvenes évek óta használt identitáspolitika kifejezés egyébként először amerikai fekete feminista körökben vert gyökeret. És éppen a nőjogi mozgalmak története jó példa arra, hogy az áldozatként azonosított csoportok érdekét hirdető fellépés meddig érthető törekvés, és honnantól csap át túlzásokba. A XX. század nagy részében a feminizmus a nők és férfiak egyenlőségének megteremtését – választójog, továbbtanulás, önálló kereset – tűzte ki célul, nagyon helyesen. A mai genderideológia aztán már nem csupán a hagyományos nemi szerepekből fakadó diszkriminációnak üzent hadat, hanem a férfi és a nő rendeltetését is megkérdőjelezi, mondván, az nem biológiai meghatározottság, hanem választás kérdése.
Ami összeköt, vagy ami elválaszt?
Hasonlóképpen, ha arról van szó, hogy senkit se érjen hátrány a bőrszíne vagy identitásának más jellemzője miatt, minden jóérzésű ember csak egyetérthet. Ez ügyben a rabszolgaság 1865-ös teljes felszámolása és a feketéket sújtó korlátozások 1968-as eltörlése után is valószínűleg van még mit tenni az Egyesült Államokban. A Black Lives Matter nevében fellépők azonban ennél többet követelnek, nevezetesen a történelem újraírását és vele együtt a szólás szabadságának korlátozását. Az aktivisták így vetnének szemétre minden olyan múltbeli személyiséget, műalkotást, aki vagy amely fennakad a politikai korrektség mai szűrőjén. S immár nem csupán nyugati egyetemeken alakítanának ki „safe place”-eket, hogy ott a marginális sorban lévő emberek ne kényszerüljenek esetleg bántó kijelentéseket hallani, hanem az egész világot „biztonságos hellyé” tennék. A helyzet abszurd következményeként júliusban százötven, jellemzően nem jobboldali vagy konzervatív értelmiségi, köztük írók, történészek és tudósok, például Noam Chomsky, J. K. Rowling, Garri Kaszparov, Salman Rushdie és Margaret Atwood nyílt levélben emelt szót olyan evidenciák érvényesüléséért, mint a szabad és nyílt vita lehetősége, a különböző vélemények eltűrése és a cenzúramentesség megőrzése.
Az iméntiek mögött valójában eltérő társadalomfilozófiai szempontok húzódnak meg, melyek lényege:
Miből kell fakadnia a mindenkire kiterjedő egyenlőségnek? Közös emberlétünkből, a valamennyiünknek kijáró személyes méltóságból vagy a különbözőségeink megéléséhez fűződő jogunkból? Másként szólva: azt erősítsük és ünnepeljük, ami összeköt, vagy azt, ami elválaszt?
A közösségelvű ember az elsőre voksol, a radikális jogvédők viszont azt mondják: míg korábban talán elég volt azt követelni, hogy valaki megélje a másságát, mostantól már arról sem szabad beszélni, hogy volnának társadalmi normák, amelyekhez képest valaki másnak, ne adj’ Isten deviánsnak számít. Sokatmondó, hogy a fejlemények láttán ma már baloldali, liberális személyiségek is – élükön Francis Fukuyama amerikai politikatudóssal – attól tartanak, hogy a kisebbségeket pajzsra emelő „törzsi mentalitás” külön identitással rendelkező kis csoportokra szakítja a társadalmat, miáltal az emberek egyre kevésbé tudnak nagy közös célokért fellépni, s ez hosszú távon az állam összeomlásához vezethet.
Privilegizált fehér férfiak?
Kérdés továbbá, hogy miközben a Black Lives Matter mozgalom Amerika minden baját a „privilegizált” fehér, jellemzően idős férfiakban látja, aközben egy ország mennyire köteles többségi kultúráját teljes mértékben a kisebbségekhez igazítani. A feketék még a népek legnagyobb olvasztótégelyének tartott Egyesült Államokban is mindössze 12,6 százalékot tesznek ki a 72,4 százalékos fehér többség (ebből 16,3 százaléknyi hispán) mellett. És ami a rasszizmust illeti, a statisztika ezen a téren is szolgál zavarba ejtő adatokkal. Szociológusi közhely, hogy egy társadalom nyitottságát a legjobban azzal lehet tesztelni, ha megkérdezzük az emberektől, mit szólnának, ha valamely családtagjuk más bőrszínű párt választana. Nos, az Egyesült Államokban a Pew Research Center 2017-es felmérése szerint a fehérek bő kilencven százaléka jó vagy semleges dolognak mondta, és mindössze kilenc százalékuk ellenezte a vegyes házasságot. Ezzel szemben a fekete népesség körében utóbbiak aránya a fehéreknél mértnek épp a duplája, tizennyolc százalék. De említhetjük azt a jelenséget is, melynek bizonysága szerint a társkereső honlapokat felkeresők gyakran úgy állítják be a szűrőt, hogy a találatok között más bőrszínű emberek ne jelenjenek meg, és ebben bizony a kisebbségek tagjai is hajlamosak azt a mintát követni, mint a fehér többség.
Amint Lawrence Otis Graham korábbi, I Never Dated a White Girl (Sosem randiztam fehér lánnyal) című tanulmányából kiderül, a jelenség mögött a következő jellemző indítékok állnak: félelem a család reakciójától; az illető abba a hírbe keveredne, hogy neki nem olyan fontos a feketék ügye; esetleg azt sugallná, hogy egy fehér ember többet ér. Mint látjuk, nem feltétlenül kell zsigeri rasszizmus ahhoz, hogy valaki idegenkedjék az idegentől – ez olyan természetes reakció is lehet, bármelyik oldalon, amelyen jó példákkal, személyes kapcsolatokkal, szelíd szóval bizonyára hamarabb felül lehet kerekedni, mint a világot elnyomókra és elnyomottakra felosztó mentalitással. Utóbbi viszont ha valamit, a jobboldali szélsőségek megerősödését biztosan eléri – erre példa az Egyesült Államokban Donald Trump győzelme is. Igaz, az elnök sok tekintetben vállalhatatlan személyiség, de mivel a maga faragatlan módján szembe mer menni a politikailag korrekt baloldali, liberális világ tabuival, sokan, ha befogott orral is, de neki szavaznak bizalmat.
A toleranciavallás szentje
Az egyes emberekre kizárólag áldozatként tekintő gondolkodás azt is magában foglalja, hogy amikor valaki egy ilyen csoport nevében lép fel, identitása nagyobb súllyal nyom a latban, mint a mondandója; és akit elnyomnak, annak a világ hajlamos mérlegelés nélkül igazat adni. Nem csoda, hogy kis túlzással ma már mindenki áldozat akar lenni, hiszen ez a leghatékonyabb muníció a politikai érdekérvényesítéshez. Aki pedig áldozat, az nem lehet egyszersmind bűnös vagy felelős a sorsáért – diktálja a közfelfogás; így az egyén esetleges kudarca nem fakadhat a rátermettség vagy épp a szorgalom hiányából, hanem csakis a rasszizmus vagy szexizmus számlájára írható. E logika alapján magasztosul George Floyd a „toleranciavallás” valóságos szentjévé, elhomályosítva többszörösen börtönviselt múltját és azt a körülményt, hogy – bár életének kioltását ez természetesen nem menti – a rendőrök azért állították elő, mert hamis pénzzel vásárolt cigarettát, és letartóztatásakor kábítószer hatása alatt állt.
De mi történik, ha egy identitás nem a többséggel, hanem egy másik csoportidentitással keveredik konfliktusba? Ilyen esetben máris kiütközik, mennyire nem lehet a világot kizárólag a kisebbségi optikán keresztül szemlélni. Vegyük az Európában sokáig a leginkább védendő társadalmi csoportnak tekintett zsidóságot, melynek képviselői Amerikában ma már könnyen az elnyomók között találhatják magukat. Egyrészt ugyebár fehérek, másrészt ha támogatják Izrael területi politikáját, akkor a feltétel nélkül palesztinbarát baloldalon előszeretettel sütik rájuk a megszállóbarát bélyeget. Vagy nézzük annak a politikusnőnek az esetét, akit 2012-ben azért ünnepeltek, mert ő lett az amerikai kongresszus első hindu tagja. Miután azonban kiderült, hogy Tulsi Gabbard tizenévesen apja hagyományoscsalád-párti szervezetében tevékenykedett, máris búcsút inthetett népszerűségének.
Egy szó mint száz, a társadalmat fenntartó normákkal történő leszámolási kísérletekkel kapcsolatban jobb az óvatosság, a valós sérelmek ellenben csakugyan orvoslásért kiáltanak. Gyógyírnak látványos lehet mondjuk előírni, amint egyre több helyen szokás, hogy bizonyos testületekben vagy filmekben milyen arányban kapjanak helyet egyes csoportok képviselői. Ennél fáradságosabb, ám a Black Lives Matter baloldali kritikusai szerint is annál nagyobb sikerrel kecsegtet a probléma gyökeréig ásni, és megpróbálni lebontani az egyenlőtlenséghez vezető struktúrákat.
Itt van mindjárt a tény, hogy Új-Guinea mellett az Egyesült Államok az egyetlen ország, ahol szülés után egy nőnek nem jár fizetett munkahelyi távollét. Amerikában az anya az ötven főnél nagyobb létszámú cégekben tizenkét hétig mehet, de akkor is csak fizetés nélküli szabadságra, a kisebb vállalkozásokban viszont a törvény még ennyit sem garantál. Ez pedig elsősorban az alacsony jövedelmű, sok esetben színes bőrű családokat sújtja – ennek ellenére a téma nem szerepel a Black Lives Matter napirendjén. És miután az előző elnök, Barack Obama már kezdeményezte a változást, furcsa módon ki kellett ahhoz, hogy idén október 1-jétől legalább a szövetségi alkalmazásban lévő anyák tizenkét heti fizetett szabadságban részesüljenek? Bármennyire is nehéz elképzelni, de a világ talán leginkább privilegizált fehér idős férfija.