„a fiú tömörítő. / tetszik tudni, / az, aki a szemetet összenyomja / kis térfogatra. / tehát / költő, írom a kartonra / a foglalkozás rovatba.” Hegedűs Gyöngyi fordított bábel című versének utolsó sorai kínálják, hogy a fiúba beleolvassuk fiát, az egyik legkeresettebb hazai könnyűzenei formáció, a Platon Karataev együttes énekes-gitáros-szövegíróját, akinek a zenekar legutóbbi, Partért kiáltó című albumához írt dalszövegei verseskötetként is megjelentek. Az idei ősz egyik utolsó napos, nyárias délelőttjén ültünk le beszélgetni egy budapesti parkban – életről, dalokról, inspirációról.
– Hogy indult a napod?
– Nagyon jól, mint szinte az összes. A gyerekek rám ugranak, az arcomba tenyerelnek vagy mászókaként használnak: talán a legszebb ébresztő, ami megadatik egy ember életében. Ma egész baráti, fél nyolcas indulás volt. Amikor hajnalban érek haza, vagy aznap koncert van, akkor a közös családi ébresztő után a feleségem foglalkozik velük, én pedig visszafekszem pihenni – kell az alvás, hogy újra színpadra tudjak állni.
Fotók: Orbán Gellért
– Tavaly százhúsz fellépésed volt, és idén sem lesz kevesebb. Emellett hogy van időd alkotni?
– Régebben sokkal jobban elváltak a folyamatok: volt alkotói időszak, utána stúdiózás, majd turné – ma mindez egybefolyik. Megy az iszonyatosan sűrű fesztiválszezon, közben kell az adott anyagot stúdiózni, de már jó lenne alkotóként úton lenni, és a következő lemez felé kacsintgatni. A hétköznapokban próbálok olyan intenzitással és fókuszáltan jelen lenni, hogy ha úgy adódik, legyen terem rátalálni azokra a sorokra-gondolatokra, amelyek igazán fontosak. Ez folyamatos alkotás. De sokszor évek kellenek, hogy publikussá váljon az, ami kifolyik belőlem. A következő lemezünkön például van olyan dal, amit öt éve írtam.
– Az együttes mellett Sebő (Czakó-Kuraly Sebestyén) zenésztársaddal van kamaraformációtok is, dolgozol Дevával (Takács Dorina zenész-énekesnő), Vecsei H. Miklós színésszel, októberben pedig Visky Andrással léptél fel. Hány labdával tudsz még zsonglőrködni?
– Csak olyan projektekben veszek részt, amelyekben nagyon hiszek, és amelyekből én is inspirálódom. A felsorolt emberek számomra nagyon fontosak; nagy öröm és megtiszteltetés, hogy velük alkothatok. Annyiban is könnyű a helyzetem, hogy mindenhol nagyjából ugyanazt kell becsatornáznom, tehát nem kell egyfajta alkotókaméleonként váltogatnom az irányt-stílust-mondanivalót, hanem a saját alkotói világom épül be a különböző projektekbe.
– Magadat elsősorban minek tartod? Költő, minnesänger, megmondóember, próféta vagy énekes?
– A lényeg nem az, hogy miként határozom meg magam, hanem az, hogy mi vagyok. Mondhatnám bármelyik szót, például hogy kereső vagyok, de ezt felszínes és nagyon általános válasznak tartanám.
– Keresőként nem feltétlenül osztja meg az ember másokkal azt, amit talál.
– Nem ambícióm, hogy hatást váltsak ki, hogy nyomot hagyjak. Nem hiszek ebben, különösen ha kozmikus perspektívából tekintünk az emberre. Harmincegy évesen a szent hétköznapokban hiszek. Emil Cioran írja, hogy „a vallásos élmény nem tartalom, hanem intenzitás kérdése”. Ha a tetejéig elcsavarjuk ezt az intenzitás-potmétert, akkor a hétköznapokban, a legbanálisabb dolognál is hihetetlen megtapasztalásban és élményben lehet részünk. Amikor hazamegyek egy koncertről, a gyerekek ott szuszognak a hálószobában, és belegondolok az apaságba, ennek a legmélyebb rétegeit átélve, az megrendítő tapasztalat. Az én utam az, hogy a hétköznapokat azzal a sűrűséggel és intenzitással éljem meg, amelyet kínálnak.
Fotó: Sinco
– Van, amikor a zenéhez íródik a szöveg, máskor a zenekar kész szöveget zenésít meg. Hogy született meg a Napkötöző albumnál az első dal?
– Nem tudom, melyik volt az első, de azt igen, hogy a címadó dal született meg utoljára. Annak az első felét megálmodtam. Ez egy különleges állapot, és pont az álomszerűségéből fakadóan nem is tudom leírni. Nyilván nem véletlen, hogy ezt álmodtam, hiszen nagyon sok ilyen témájú szöveget olvastam az utóbbi időben – ez zsilipelődik át az emberen, ebből bukkan elő valami. Jött a szöveg, a versszakok hömpölyögtek egymás után, ott volt az énekdallam is – ami, ha megvizsgálja az ember, a magyar folk-, de akár a református hagyományba is bele tud simulni, hiszen a fekete énekeskönyv dallamvezetése is megvan benne. Az álom és az ébrenlét között félúton, alvásból felébredve jöttek a szavak, a dallam, ami körbe-körbe jár. Amikor úgy éreztem, ez az állapot, folyamat lezárul, gyorsan felkeltem, és utána ehhez hozzátéve írtuk meg a dal másik felét. De minden szám esetében más a helyzet: van, hogy a szöveg születik meg először, máskor a dallam, az ének, van, amikor egy gitárdallam, és olyan is, hogy Sebő hozza az alap gitárdallamot, arra írok szöveget. Nincs két szám, ami ugyanazon recept alapján születne meg. Élvezem is, hogy nem akarunk Platon-dalt írni, hanem a dalok valahogy megtörténnek.
követ kötök köré,
az elme elmerül
nem beszélem nyelved, de
beszélek emberül
követ kötök köré,
az elme elmerül
most szembenézek azzal,
mit találok legbelül
(Elmerül, 2022, részlet)
– Az együttesetek tudatos építkezése mellett is egyértelműen érezhető a dalaitok, videóitok, koncertjeitek spiritualitása. Nem zárja ki vagy zavarja a kettő egymást?
– A zeneipari tudatosságunk mellett is bátran kimondhatom, hogy alkotóközösségként egyik dalnál sem kötünk kompromisszumot: csak azt írjuk meg, ami nekünk fontos, ami számít, és nem azt próbáljuk meg letapogatni, hogy mi az elváráshorizont. A Napkötözőben például emlőmeleg tengerről éneklünk, kvázi Naphimnuszként, mindezt gitárzenében megszólaltatva – 2024-ben nem ez a korszellem.
– Van-e olyan alkotói jelmondatod, mint mondjuk Bonónak, a U2 énekesének „brutálisan őszinték legyünk” megfogalmazása?
– Az őszinteség benne van, de nem ezt látom a lényegnek, mert a fősodorban és az undergroundban is széles közönséghez eljutnak olyan alkotók, akiknek brutálisan őszinték a dalaik. Ehhez képest mi – ugyanúgy nem egyedüliként – a mélység felé törekszünk, és az emberen túlmutató tartomány irányába tapogatózunk. Ha egy mondat kell, annyit tudok mondani, hogy a legszemélyesebben szeretnénk beszélni a legegyetemesebb kérdésekről.
– Milyen lelkiállapot kell a mélység felé induláshoz? Pszichológiát végzett emberként van saját módszertanod?
– A mélység mindenkiben ott van, mindenki számára elérhető. Az egyedüli különbség, hogy a mélységre rakódott rétegeket hogyan kezdjük visszabontani. Amikor igazán befelé forduló életszakaszom van, akkor a meditáció, imagináció, autogén tréning mind segítik ezt a befelé fordulást. Önmagában persze az alkotás, az alkotófolyamatban létezés is elősegítheti ezt. Szövegírásnál pedig ott az automatikus írás. Ezek a tudatállapot-változások a hétköznapokban is jelen vannak: ilyen az álmodás, a fáradtság vagy akár az imádkozás is. Az írás aktusa kiskapu ennek a módosult tudatállapotnak az eléréséhez, eljuttatni az embert a tudattalanjához. Van, hogy felnézek a papírból, és visszaolvasva nem tudom, mikor írtam ezeket – de azt igen, hogy dolgom van a leírtakkal.
– Makoto Fujimura amerikai művész fogalmaz úgy, hogy a festéshez pigment kell, a pigmenthez viszont a természetben megtalálható, akár önmagában is szép dolgot, például egy kagylót porrá kell törni, az alkotást ilyen állapotváltozások mentén képzelhetjük el. Van-e ilyenfajta porrá töretés az alkotói tapasztalatodban? A szövegek csak jönnek, vagy megszenveded őket?
– Van, hogy egy álomból kijön az egész szöveg, és vannak sorok, amelyekért víz nélkül el kell indulni a sivatagba; mindezt úgy, hogy nincs bizonyosság afelől, valamit is talál majd ott az ember. Magamra vonatkoztatva az én töretik meg, és az szeletelődik le, abból jön létre az egyetemesség. Egy idő után ellentétpárokról beszélünk, mert a nyelv nem eléggé kifejező ahhoz, amiről talán a legfontosabb, hogy beszéljünk. De hogy a személyesen túl keresem ezt az énen túli tartományt, az korántsem jelenti azt, hogy személytelen lenne, mert a személyesen túl lehet megtalálni azt az egyetemes személyességet, ami mindenhol, mindenben ott van.
csend ül a számban,
kérlek beszélj
ki minden számban első
személy
(Három idő, 2024, részlet)
– Ez elsősorban bátorság, szabadság vagy ajándék?
– Valahogy az összes. És ez nem rólam szól, hanem az ember útjáról, bárkiéről, aki befelé törekszik. Bátorság kell elhagyni a régit, és lépni az új, az ismeretlen felé. Először nagyon ijesztő az a szabadság, mert nincsenek kapaszkodók, viszonyítási pontok, és emiatt vég nélküli zuhanásként hathat. De artikulálhatatlanul nagy katarzis bújik meg abban, hogy ezt a vég nélküli zuhanást az ember átkeretezi lebegéssé – mert ha vég nélkül zuhan, akkor valójában lebeg. És ajándék, mert ezt kapja az ember – úgy, hogy akarni nem akarhatja. Nincs leírható cselekvéssorozat, aminek a végén itt kötünk ki. Hogy mindezt honnan, mitől, kitől, mikor, hogyan kapjuk, erre nem tudom a választ.
– Milyen könyvek lennének ott az örök polcodon?
– Pilinszky, Weöres, Hamvas, a Biblia, védikus és taoista írások, Rúmi…
– Ugyanakkor vannak személyes forrásvidékeid is: édesanyád, édesapád, anyai nagyapád.
– Nem tartok ott az életben, hogy ezt fel tudjam fejteni. Látom azt a hihetetlen szellemi gazdagságot, ahonnan jövök, sőt azt is, mennyi kanyart nem vettem még be – beszélve nagyapámról (Hegedűs Loránt református püspök) és szüleimről (Hegedűs Gyöngyi orvos-költő-fotográfus és Balla Péter teológus). Amikor egy alkotó szembesül egy másik minőséggel, akkor két érzés jelenik meg benne: egyrészt inspirálódik, másrészt megrendül saját alkotásainak hiábavalóságán és tökéletlenségén. Édesanyámmal valahogy így vagyok, amikor a verseit olvasom.
– Legutóbbi verseskötetében olvasható a szemetet tömörítő mint költőanalógia. Te is azt nyomkodod össze?
– Azért is jó ez a hasonlat, mert az én értelmezésemben benne van az is, hogy aki szavakkal dolgozik, az tényleg ezt csinálja. A szavak szintjén ugyanis nem fejezhető ki a Lényeg, az a szavakon, a nyelv struktúráján túl van. Minél nagyobb lendülettel futok neki, hogy a megtapasztaltaknak formát öntsek, annál nagyobb lendülettel pattanok le róla. Mindenki csak dadogni tud erről a tartományról. Ami eltérő, az a dadogás mértéke. Édesanyám, Pilinszky vagy Hamvas később kezdenek el dadogni, mint én. Azt szoktam mondani, hogy ahol én már fulladozom, ott nekik még mindig csak bokáig ér a víz. De egy idő után valahol az ő nyelvük is botladozni kezd, és elégtelenné válik. Keleten ott van szanszkritul a catuskoti, a görögöknél pedig a tetralemma, a négysarkú érvelési rendszer (állítás, tagadás, mindkettő igaz, sem az állítás, sem a tagadás nem igaz). Így jelzi a nyelv, hogy ezt eddig tudta elvinni, innentől fogva nincs miről beszélni, mert struktúraként a kifejező közeg nem elég a kifejezendőre.
– Akkor a lényeg titok?
– Részben az. Fontos és jó, ha az embernek vannak megtapasztalásai a mélységből, vannak merülésélményei, de végső soron mindaz, aminek értelme van, mégis talán a legközelebbi szeretetkapcsolatok. Három „e” betűben gondolkozom: ez az elég, az elfogadom és az egyensúly. Ami jó, arra tudjam azt mondani: elég. Ami nehézség, arra azt, hogy elfogadom. És ennek a szintéziséből teremtődik meg az egyensúly. Ami utána – ha kialakul az emberben – egy életen át el tudja kísérni.
PLATON KARATAEV
A Lev Tolsztoj Háború és békéjének regénykarakteréről elnevezett együttest 2016-ban alapította Balla Gergely, Czakó-Kuraly Sebestyén és Bradák Soma. A jelenlegi felállásban Balla és Czakó-Kuraly mellett az együttes tagjai Farkas Zsombor és Sallai László. Első lemezük For Her címmel 2017-ben jelent meg, 2020-ban következett az ugyancsak angol nyelvű Atoms. 2022-ben publikált magyar szövegű Partért kiáltó című albumukat Fonogram-díjjal jutalmazta a szakma. Napkötöző című új lemezük 2025 első felében várható – ennek címadó, valamint Nem felelhet című dalai már elérhetők videóklipként is, és az album anyagából idén még egy dalt ismerhetünk meg. Élőben legközelebb december 18- án, a budapesti Dürer Kertben ad koncertet az együttes.