Mélyinterjú Bellovics Gábor jezsuita atyával, a budapesti Jézus Szíve-templom segédlelkészével szentbeszédről, lelki kísérésről, egyházi zenéről. Arról, mi ad életet, és hogyan válik felnőtté egy pap.
– Mikor volt utoljára olyan az életedben, hogy teljesen átélted a pillanatot?
– Ha hirtelen kell válaszolnom, akkor azt mondom, hogy amikor a kezemben tartottam néhány napja a keresztlányomat. Ő a testvérem kislánya, még pici baba. Egyszerűen nem tudok nem arra figyelni, ami abban a pillanatban történik, amikor ott van a kezemben. Minden kérdés másodlagossá válik, olyankor a problémák, fájdalmak – amelyek mindig, mindenhol előfordulnak – lényegtelenné válnak. Nagyon ritka az, amikor az ember tényleg úgy érzi, mintha mindent lesöpörnének az asztalról, és csak az adott pillanat létezik. Amikor nem kérdőjeleződik meg az élet értelme. Azért is tudok ilyen felszabadultan érezni, amikor a kezemben van ez a kisbaba, mert őszintén úgy tudom szeretni, hogy nem irigylem a testvéremtől.
– Nem pont az tetszik neked egy kisbabában, hogy őszinte? Nincsenek játszmái, önmaga tud lenni, anélkül, hogy meg kellene felelnie bárkinek.
– Amikor sír, akkor azért annyira nem tetszik. (Nevet.) A babákban van egy leplezetlen kiszolgáltatottság. Ő egyedül nem tud csinálni semmit, és mi is gyakran ennyire kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, csak megtanultuk leplezni.
– Bizonyos szempontból papként a liturgia közben is kiszolgáltatott vagy. Több száz ember figyel téged, hallgatja a prédikációdat, pedig korábban többször úgy fogalmaztál, hogy introvertált ember vagy. Istentől kaptál egy olyan hivatást, amelyben teljesen ki kell mozdulnod a komfortzónádból. Ennek a kettősségét hogyan dolgozod fel?
– Az extrovertált onnan nyeri az energiáját, hogy sokan nézik és hallgatják, ez tölti fel, míg az introvertált embert inkább egy-egy személyes beszélgetés, lelki élmény viszi előre – én az utóbbiak közé tartozom. A lélektan egyébként a személyiségtípusokat ennél sokkal árnyaltabban határozza meg, nem használja ezt a két kifejezést. Mindenesetre fárasztó számomra, amikor sok ember előtt kell állnom, komoly kihívás és feladat. Gyerekként sem szerettem színpadra állni, a memoriter elmondása az osztály előtt sem volt a kedvenc műfajom. Kétségkívül kihívást jelent ez nekem a mai napig, amely bizonyos esetekben szorongást is ki tud váltani belőlem.
– Van, hogy felteszed Istennek a kérdést, hogy miért éppen te vagy az, akinek a prédikációi sokak szívéhez elérnek? Akinek ez kihívás tud lenni, nem pedig magától értetődő rivaldafény.
– Ez volt az egyik legnagyobb kérdésem, amikor elindultam ezen az úton:
hogy képes leszek-e valaha egy normális prédikációt elmondani? Ez nagyobb szorongást jelentett számomra, mint hogy képes leszek-e család nélkül élni. Pedig az a kérdés nyilván fajsúlyosabb.
– A siker, a visszajelzés ezt mennyire változtatja meg?
– Nagyon jólesik, zavarba ejtően, de én sokkal kritikusabb vagyok magammal szemben, mint mások. Sokat jelent az emberek visszajelzése, hiszen azért beszélünk. Amikor a szent liturgiában elhangzik a prédikáció, az az embereknek van. Ha csak az Istenre figyelnénk, akkor nem kellene prédikálni. Érdekes megfigyelni, hogyan formálódik a magamról alkotott kép attól, hogy mások hogyan látnak engem. Egészen biztos, hogy ezek a visszajelzések hatással vannak rám.
„Az extrovertált onnan nyeri az energiáját, hogy sokan nézik és hallgatják, ez tölti fel, míg az introvertált embert inkább egy-egy személyes beszélgetés, lelki élmény viszi előre – én az utóbbiak közé tartozom.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Megnőtt a magadba vetett hited és az önbizalmad ezeknek a visszajelzéseknek köszönhetően?
– Biztosan, bár én inkább az önbecsülés szót használnám. Úgy tűnik, tényleg vannak dolgok, amikben jó vagyok – illetve ami fontosabb, hogy tudok másoknak segíteni. Sokat tanulok erről, de amikor magamról van szó, akkor azért nehezebb ezt objektíven megítélni. Habár sokat adnak ezek a visszajelzések, a végső identitásom az Isten hozzám való jóságából származik. Emiatt merek egyáltalán kiállni az emberek elé.
Ha megkérdeznéd, melyik a kedvenc napom, akkor azt felelném, hogy a vasárnap. És mi az, amiben a legjobban elfáradok? Az is a vasárnap.
– Mennyire vagy más papként, liturgia és prédikáció közben, minta magánéletben? Van különbség a „vasárnapi” Bellovics Gábor és a hétköznapi között?
– Van. Arra nagyon figyelek, hogy a prédikáció közben ugyanúgy beszéljek, mint ahogy most, ne legyen például más a hanghordozásom csak azért, mert egy templomban vagyok. De amíg a baráti beszélgetéseimnél elmondhatok mindent, ami eszembe jut, a prédikációnál ez nincs így, ott sokkal tudatosabban végiggondolom a mondataimat és a súlyukat. Nem mintha az életemnek titkos részei lennének, de a saját példákat tudatosan háttérbe szorítom.
– Nem szeretnél kitárulkozni, vagy szerinted nem fér bele a prédikáció műfajába?
– Amikor még nem voltam pap, rengeteg olyan prédikációt halottam, ami közben azon gondolkodtam, hogy nem érdekel ennyire részletesen, hogy a pappal mi történt. Tudatosan elhatároztam, hogy erre oda fogok figyelni. A prédikáció nem rólam szól! Nagyon szép dolog, ha én rengeteg mindenen keresztülmentem az életben, és ezeknek a tanulságait tudom integrálni a mondanivalómba, de az inkább mutatkozzon meg abban, hogy amit én mondok, ahhoz kapcsolódni tudsz – anélkül, hogy közben magamról mesélnék. Mert nem rólam szól, hanem Isten igéjéről, az emberekről, és ha én valamit megemlítek az életemről, akkor annak annyiban – és csak annyiban – van ott helye, hogy az emberek úgy tudjanak viszonyulni hozzám, mint aki nem valahonnan felülről szól, hanem egy közülük.
„Nagyon szép dolog, ha én rengeteg mindenen keresztülmentem az életben, és ezeknek a tanulságait tudom integrálni a mondanivalómba, de az inkább mutatkozzon meg abban, hogy amit én mondok, ahhoz kapcsolódni tudsz…” (Fotó: Orbán Gellért)
– Ez azért is nagyon érdekes, mert amikor májusban felkértünk előadást tartani a 777 imaestjén (a szerző a 777blog.hu főszerkesztője − a szerk.), akkor te magad döntöttél úgy, hogy egy nagyon személyes történetet mesélsz el.
– Igen, mert azt kértétek, hogy tanúságtétel legyen, ezért úgy döntöttem, hogy akkor ott és most magamról fogok beszélni. Könnyebb beszélnem Istenről, az embereket általában egyesítő kérdésekről, mint magamról.
– Egyszerre vagy az a pap, aki rengeteg fiatalt meg tud szólítani, hitelesen tud tömegeket elérni, miközben még a „sztárpap” jelzőtől is kiráz a hideg. Szinte feloldhatatlan konfliktusban áll egymással ez a kettő.
– Pontosan, talán még Pál Feri is azt mondaná rá, hogy ez feloldhatatlan konfliktus. (Nevet.) Soha nem vonzott a szereplés, sem a jezsuita sem a papi életben, de tudom, hogy van egy ilyen része is, ezt elfogadtam, és igyekszem arra használni, hogy másoknak segítsek.
– A jezsuita létben mi vonzott?
– Rómában ismertem meg a rendet, amikor már egyházmegyés papnövendék voltam.
Az vonzott, hogy a jezsuiták tanult, világlátott emberek, akik ki tudnak mozdulni a saját kultúrkörükből, tudják, hogy nem csak az az egy vonatkoztatási pont van, ahonnan ők szemlélik a világot.
Nagyon erős lelkiségi alapjuk van, amelynek köszönhetően máshogy tudnak megszólalni, mint akiket addig hallottam. Láttam őket közösségben együtt élni: nem versenytársként tekintettek egymásra. Univerzálisan – ha tetszik katolikusabban, azaz egyetemesebben – gondolkodtak, és szellemi frissesség jellemezte őket, ami megfogott.
– Hogyan játszódott le benned az a folyamat, hogy nem egyházmegyés papként szeretnéd szolgálni Istent, hanem jezsuita szerzetesként?
– Egyszerre volt valami, ami vonzott, és valami, ami megijesztett, a negatív motivációt sem szeretném eltagadni. Azt éreztem, hogy ha szerzetesség és közösség, akkor a jezsuiták, őket ismertem. Egyre egyértelműbbé vált számomra, hogy nemcsak nehezen tudom elképzelni, hogy az életemet közösség nélkül éljem le, hanem egész egyszerűen nem tudom úgy elképzelni. De nem azt nem tudtam elképzelni, hogy cölibátusban éljek, hanem az egyedüllétet. A jezsuitáknál láttam azt a lelkiségi alapot, amelynél éreztem, hogy én nem csak azért szeretnék hozzájuk tartozni, mert menekülök a későbbi magány elől. Az még kevés lenne, hogy azért költözzünk össze más szerzetesekkel, hogy ne legyünk egyedül: kell egy olyan lelki-szellemi alap, amelybe mindegyikünk tud kapaszkodni, amely mindenkinek fontos. Ez az alap nagyon erősen megvolt mindenkiben.
„A jezsuitáknál láttam azt a lelkiségi alapot, amelynél éreztem, hogy én nem csak azért szeretnék hozzájuk tartozni, mert menekülök a későbbi magány elől.” (Fotó: Orbán Gellért)
– És most is megvan? Volt egy elképzelésed, milyen lehet e közösség tagjának lenni, de tényleg olyan, vagy mást kaptál?
– Hat év papképzés után léptem be, nekem nagyon nagy elvárásaim nem voltak… Pozitívan lepődtem meg, hogy már novíciusként is olyan idősebb szerzetesekkel laktunk együtt, mint Nemeshegyi Péter vagy Nemesszeghy Ervin, Szabó Ferenc atya. Nagy tisztelettel és szeretettel közeledtek hozzánk, pedig hatvan év volt a korkülönbség. Ugyanannál az asztalnál ettünk, tegeződtünk, mintha nem tartottak volna igényt a látszólagos hierarchiára. Szintén pozitív csalódás volt, hogy mennyire nem pletykáltak egymásról, nem beszélték ki a másikat a háta mögött.
Bárkit be mernék hívni ebédre a szerzetesi közösségbe, mert nem kellene attól tartanom, hogy csalódna bárkiben vagy magában a szerzetesrendben.
– A Szív magazin szeptemberi száma az önállóságra nevelést állítja a középpontba. A szerzetesi élet mennyire képes önállóságra nevelni, a hierarchia és maga a rendszer mennyire engedi meg az önállóságot?
– Nálunk hatalmas szükség van az önállóságra, mert nem nagyon szoros a struktúra. Találkozunk persze meghatározott időnként közös imára és étkezésre, valamint a konyhában összefutunk, de mindenkinek megvan a napi rutinja, a feladataidat egyedül kell megoldanod. Amikor kapsz száz jegyespárt egy évben, akkor neked kell kitalálni, milyen módon készíted fel őket a házasságra. Segítséget kapsz persze, de a jezsuita lét nagyon távol áll a kézivezérléstől.
– Tömegével mennek vasárnaponként a Jézus Szíve-templomba a fiatalok. Mit szeretnének ott kapni? Miért jönnek el ilyen sokan?
– Nagyon bízom benne, hogy látják, igyekszünk őszintén beszélni hozzájuk. Nem nagyon mondtam az elmúlt hat évben olyan dolgot, amivel mélyen ne értettem volna egyet. Inkább nem beszélek arról, amit még nem értettem meg, vagy amivel problémám van, mert hiszen nem vagyok még alkalmas arra, hogy erre másokat tanítsak. De igazából azt gondolom, hogy valójában nem én vagyok fontos nekik. Ez nagyon csalóka, mert könnyű elhinni, hogy miattunk jönnek ennyien, miközben engem nem is ismernek. Honnan is ismernének? Hogyan alakulhatna ki személyes kapcsolat anélkül, hogy egyszer is leülnénk így beszélgetni, mint mi most? Sokan azt gondolják, hogy az alapján, amit mondunk, megismernek minket, hiszen ahhoz érzelmileg közel kerülnek. Nekem nagy felismerés volt, hogy sokan azt hallják ki egy prédikációból, amit szeretnének hallani, amit viszont nem szeretnének, azt meg sem hallják. De a leglényegesebb, amiben mélyen hiszek, hogy az emberek ebbe a templomba is a szentségek megünneplése miatt jönnek el.
„Nem nagyon mondtam az elmúlt hat évben olyan dolgot, amivel mélyen ne értettem volna egyet. Inkább nem beszélek arról, amit még nem értettem meg, vagy amivel problémám van, mert hiszen nem vagyok még alkalmas arra, hogy erre másokat tanítsak.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Melyik áll hozzád közelebb, amikor lehetőséged van hosszabb tanítást átadni a híveknek, vagy amikor egy személyes lelkivezetés során sokkal inkább csak hallgatnod kell, esetleg egy-egy jól eltalált szóval segíteni?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Személyesen beszélgetni egy másik dimenzió, hiszen valaki beenged az életének a nagyon szent részébe, olyan szintre, ahova talán még a házastársát sem, mert mondjuk éppen azt a szorongását mondja el nekem, hogy nem tud otthon mindig őszinte lenni. A személyes beszélgetés az a hely, ahol nem izgulok, és nincsen bennem drukk. Nem nagyon tudok elképzelni olyan mondatot vagy témát, ami szorongást váltana ki belőlem.
– Annak a felelőssége sem, hogy te mit mondasz majd?
– Én nem fogom tudni megmondani, hogy neki mi lesz jó az életében, de nem is ez a feladatom, hiszen ezt mindenki más elmondja. Pontosan ettől szenved, hogy megmondják a szülei, a felesége, a barátai. Csak ő nem tudja, hogy mit szeretne. Ezért nekem azt kell megtennem, amit mások talán nem tettek, türelmesen végighallgatni, és időt adni neki, hogy végigmondhassa nyugodtan, és ha negyedszerre fut neki, akkor negyedszerre hallgatom meg türelemmel. Ahhoz kell hozzásegítenem, hogy ő maga egyre jobban lássa és felismerje, hogy mi zajlik benne.
Istennel is akkor fogunk igazán találkozni, ha annyira közel jutottunk saját magunkhoz, hogy már nem konkrét válaszokat várunk. Kísérőként a jó szimat az igazán fontos, hogy megérezzük, milyen érzések vannak a másikban, és segítsünk felszínre hozni őket.
– A lelkivezetés a lelkivezetőt hogyan formálja? Van, hogy azon kapod magadat, te magad változol egy-egy beszélgetés hatására?
– Számomra is pontosan abban segít, amitől a legtöbben szoronganak: hogy az adott problémájukkal egyedül vannak, és senki más nem értheti ezt meg. Az elmúlt öt-hat év gyóntatásának és lelkivezetésének egyik érdekes tanulsága számomra, hogy közelről láthatom, az emberek nagyon nagy többségének nagyon hasonló jellegű problémái, elakadásai vannak. De pont ez a nehézség is, hogy mivel megtartják maguknak ezeket, azt gondolják, hogy csak nekik van ilyen gondjuk. A traumának is ez a definíciója: nem az az igazi trauma, hogy történik veled valami rossz, hanem hogy egyedül kell átélned. Mindig kérdezik, hogy kisgyereket lehet-e vinni a temetésre. Igen, el kell vinni, és fogni kell a kezét. Az a szülő nem viszi el a gyermekét a temetésre, aki maga sem tud mit kezdeni azzal, hogy egy közeli hozzátartozója meghalt.
„Az elmúlt öt-hat év gyóntatásának és lelkivezetésének egyik érdekes tanulsága számomra, hogy közelről láthatom, az emberek nagyon nagy többségének nagyon hasonló jellegű problémái, elakadásai vannak.” (Fotó: Orbán Gellért)
– Ebben sokat segítettek azok a képzések, amelyeket elvégeztél? Mentálhigiénés és lelkigondozói tanulmányokat is folytattál, nagyon tudatosan képzed magadat.
– Nagyon sokat segített. Óriási felelősség az emberekkel foglalkozni, papként hatalmas megelőlegezett bizalommal találkozunk, de senki nem mérte fel, hogy vannak-e alapvető kompetenciáink. Hogy tudjuk-e, hogyan működik az emberi lélek.
– Mi jellemzi a jó segítséget?
– Az a jó segítség, amikor, amennyire csak lehet, a másik előrehaladását tartom a legfontosabb ügynek. Fontosabbnak, mint a saját elképzeléseimet és sémáimat arról, hogy ez nálam hogyan működik. Szerintem ez a segítség. Amikor te leszel fontos, és hogy a te életedben ez hogyan lehetséges.
Mert nekem is van egy történetem, de segíteni akkor tudok, ha odamegyek melléd, és megnézem, hogy onnan hogyan néz ki ez a világ. Akkor már tudunk együtt mankókat keresni. Azt hiszem, Ferenc pápa erre érti azt, hogy ilyen Isten stílusa is: melléd szegődik.
– A jezsuita szemlélet mennyiben segíti ezt a gondolkodást?
– Nagyon segíti, mivel Szent Ignác a XVI. században olyan felismeréseket tett, amelyeket a modern pszichológia több száz éves lemaradásokkal fogalmazott meg. A lelkigyakorlatok, a személyes törődés mind-mind ezeket a segítéseket helyezik előtérbe. Ha van valami, ami a jezsuitáknak nagy kincsük, akkor az ez a fajta lelki út és hozzáállás.
„Szent Ignác a XVI. században olyan felismeréseket tett, amelyeket a modern pszichológia több száz éves lemaradásokkal fogalmazott meg.” (Fotók: Orbán Gellért)
– Van egy másik nagy kincs, amire rátaláltál, mégpedig az egyházi zene, amit Németországban kutattál. Sok pappal beszélgettem, de nagyon keveseknek annyira kardinális kérdés ez, mint neked. Ez a téma miért ennyire meghatározó számodra?
– Szerintem nem mérjük fel ennek a fontosságát és a benne rejlő erőt. Nem azt mondom, hogy a zene a legfontosabb a liturgiában, de fontosabb, mint ahogyan kezeljük. Próbálj meg megnézni egy filmet, amiben nincs zene, tíz perc után otthagynád, nem is vennéd észre, hogy mi hiányzik. Ott lenne a romantikus jelenet, néma csöndben. Zeneszerzők Oscar-díjat kapnak azért, mert olyan zenét írnak, amelyre lehet, hogy fel sem figyelsz a film közben, mégis nélkülözhetetlen. Hevesebben ver tőle a szíved, ezzel tudod igazán átérezni az egészet.
Ha Isten minden érzékünkre hatni szeretne, akkor hogyan spórolhatnánk ki a liturgiából azt, ami elképesztő mélyen, esszenciálisan hozzátartozik az embernek a valóságához? Nem attól lesz zene a zene, hogy valami szól, ehhez hozzáértő emberek kellenek.
Akkor tud hatni a zene, ha szép, igényes, és nem elvonja a figyelmet a liturgiától, hanem hozzásegít, hogy minél inkább benne tudjál lenni. A liturgikus zene akkor jó, ha úgy visz közelebb a történethez, amit az egyház el akar mondani, hogy észre sem veszed.
– A Jézus Szíve-templomban egy átlagos vasárnap nagyon széles a zenei felhozatal a szentmiséknél: az orgonás misétől kezdve a gitároson át egészen a minden hangszert nélkülöző csendes miséig. A határ számodra a már említett igényesség, vagy a műfajok tekintetében is húzol vonalat?
– Nyilván van olyan, amit jobban szeretek, nem titok, hogy a klasszikus zenét közelebb érzem magamhoz. De azt hiszem, az igényesség kérdése is nagyon fontos. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megengedte, hogy lehessen könnyűzene a templomokban, ezzel nincsen semmi gond. Szerintem ez generációs kérdés, bár biztos van olyan, aki hatvan-hetven éves korában is nagyon szereti a legegyszerűbb, négyakkordos gitárénekeket. Mondjuk az én meglátásom szerint ebben a korban már törekedhet az ember egy kicsit igényesebb zenei elvárásra.
Nem gondolom, hogy a fiatalokat csak a keresztény könnyűzene tudja megfogni, azt viszont gondolom, hogy az alacsonyabb minőségű könnyűzene emelkedettebb érzelmeket tud előhozni, mint egy igazán rossz kántor.
Én olyat még nem hallottam, hogy egy kiváló orgonista és egy jól beállított hangszer találkozására valaki azt mondta volna, hogy az nem szép.
– Ha már fiatalok: sokan kifejezetten a te miséidre járnak, mert sokat kapnak a tanításaidtól. De ha megfordítom, akkor Bellovics Gábor mit tanult ezektől a fiataloktól?
– Én nagyon válogatott réteggel találkozom, olyan egyetemistákkal, akik eleve keresztény közegből érkeznek. Mégis azt látom, hogy sokkal bátrabban tudnak rákérdezni azokra a dolgokra, amelyek valóban foglalkoztatják őket. Ez nagy dolog. Őszintén tudnak érdeklődni a saját életükkel kapcsolatban, és többen közülük tiszteletre méltóan foglalkoznak a saját életükkel, kérdéseikkel. Szerintem ez nagyon jó fiatal egyetemistaként. Nagyon sok mindent tanulok tőlük, ami tiszteletet ébreszt bennem irántuk.
Fotók: Orbán Gellért
