„A prédikáció nem rólam szól”

Beszélgetés Bellovics Gábor jezsuitával

Mélyinterjú Bellovics Gábor jezsuita atyával, a budapesti Jézus Szíve-templom segédlelkészével szentbeszédről, lelki kísérésről, egyházi zenéről. Arról, mi ad életet, és hogyan válik felnőtté egy pap.

– Mikor volt utoljára olyan az éle­tedben, hogy teljesen átélted a pil­lanatot?

– Ha hirtelen kell válaszolnom, ak­kor azt mondom, hogy amikor a ke­zemben tartottam néhány napja a ke­resztlányomat. Ő a testvérem kislánya, még pici baba. Egyszerűen nem tudok nem arra figyelni, ami abban a pilla­natban történik, amikor ott van a ke­zemben. Minden kérdés másodlagossá válik, olyankor a problémák, fájdal­mak – amelyek mindig, mindenhol előfordulnak – lényegtelenné válnak. Nagyon ritka az, amikor az ember tényleg úgy érzi, mintha mindent lesö­pörnének az asztalról, és csak az adott pillanat létezik. Amikor nem kérdő­jeleződik meg az élet értelme. Azért is tudok ilyen felszabadultan érezni, amikor a kezemben van ez a kisba­ba, mert őszintén úgy tudom szeret­ni, hogy nem irigylem a testvéremtől.

– Nem pont az tetszik neked egy kisbabában, hogy őszinte? Nincse­nek játszmái, önmaga tud lenni, anélkül, hogy meg kellene felelnie bárkinek.

– Amikor sír, akkor azért annyi­ra nem tetszik. (Nevet.) A babákban van egy leplezetlen kiszolgáltatottság. Ő egyedül nem tud csinálni semmit, és mi is gyakran ennyire kiszolgálta­tottnak érezzük magunkat, csak meg­tanultuk leplezni.

– Bizonyos szempontból papként a liturgia közben is kiszolgáltatott vagy. Több száz ember figyel téged, hallgatja a prédikációdat, pedig korábban többször úgy fogalmaz­tál, hogy introvertált ember vagy. Istentől kaptál egy olyan hivatást, amelyben teljesen ki kell mozdul­nod a komfortzónádból. Ennek a kettősségét hogyan dolgozod fel?

– Az extrovertált onnan nyeri az energiáját, hogy sokan nézik és hall­gatják, ez tölti fel, míg az introvertált embert inkább egy-egy személyes be­szélgetés, lelki élmény viszi előre – én az utóbbiak közé tartozom. A lélek­tan egyébként a személyiségtípusokat ennél sokkal árnyaltabban határoz­za meg, nem használja ezt a két ki­fejezést. Mindenesetre fárasztó szá­momra, amikor sok ember előtt kell állnom, komoly kihívás és feladat. Gyerekként sem szerettem színpad­ra állni, a memoriter elmondása az osztály előtt sem volt a kedvenc mű­fajom. Kétségkívül kihívást jelent ez nekem a mai napig, amely bizonyos esetekben szorongást is ki tud válta­ni belőlem.

– Van, hogy felteszed Istennek a kérdést, hogy miért éppen te vagy az, akinek a prédikációi sokak szívé­hez elérnek? Akinek ez kihívás tud lenni, nem pedig magától értetődő rivaldafény.

– Ez volt az egyik legnagyobb kér­désem, amikor elindultam ezen az úton:

hogy képes leszek-e valaha egy normális prédikációt elmonda­ni? Ez nagyobb szorongást jelentett számomra, mint hogy képes leszek-e család nélkül élni. Pedig az a kérdés nyilván fajsúlyosabb.

– A siker, a visszajelzés ezt men­nyire változtatja meg?

– Nagyon jólesik, zavarba ejtően, de én sokkal kritikusabb vagyok ma­gammal szemben, mint mások. Sokat jelent az emberek visszajelzése, hiszen azért beszélünk. Amikor a szent litur­giában elhangzik a prédikáció, az az embereknek van. Ha csak az Istenre figyelnénk, akkor nem kellene prédi­kálni. Érdekes megfigyelni, hogyan formálódik a magamról alkotott kép attól, hogy mások hogyan látnak en­gem. Egészen biztos, hogy ezek a vis­szajelzések hatással vannak rám.

„Az extrovertált onnan nyeri az energiáját, hogy sokan nézik és hall­gatják, ez tölti fel, míg az introvertált embert inkább egy-egy személyes be­szélgetés, lelki élmény viszi előre – én az utóbbiak közé tartozom.” (Fotó: Orbán Gellért)

– Megnőtt a magadba vetett hited és az önbizalmad ezeknek a vissza­jelzéseknek köszönhetően?

– Biztosan, bár én inkább az önbe­csülés szót használnám. Úgy tűnik, tényleg vannak dolgok, amikben jó vagyok – illetve ami fontosabb, hogy tudok másoknak segíteni. Sokat ta­nulok erről, de amikor magamról van szó, akkor azért nehezebb ezt objek­tíven megítélni. Habár sokat adnak ezek a visszajelzések, a végső identi­tásom az Isten hozzám való jóságából származik. Emiatt merek egyáltalán kiállni az emberek elé.

Ha megkér­deznéd, melyik a kedvenc napom, ak­kor azt felelném, hogy a vasárnap. És mi az, amiben a legjobban elfáradok? Az is a vasárnap.

– Mennyire vagy más papként, li­turgia és prédikáció közben, minta magánéletben? Van különbség a „vasárnapi” Bellovics Gábor és a hétköznapi között?

– Van. Arra nagyon figyelek, hogy a prédikáció közben ugyanúgy be­széljek, mint ahogy most, ne legyen például más a hanghordozásom csak azért, mert egy templomban vagyok. De amíg a baráti beszélgetéseimnél elmondhatok mindent, ami eszem­be jut, a prédikációnál ez nincs így, ott sokkal tudatosabban végiggon­dolom a mondataimat és a súlyukat. Nem mintha az életemnek titkos ré­szei lennének, de a saját példákat tu­datosan háttérbe szorítom.

– Nem szeretnél kitárulkozni, vagy szerinted nem fér bele a pré­dikáció műfajába?

– Amikor még nem voltam pap, rengeteg olyan prédikációt halottam, ami közben azon gondolkodtam, hogy nem érdekel ennyire részlete­sen, hogy a pappal mi történt. Tuda­tosan elhatároztam, hogy erre oda fo­gok figyelni. A prédikáció nem rólam szól! Nagyon szép dolog, ha én ren­geteg mindenen keresztülmentem az életben, és ezeknek a tanulságait tu­dom integrálni a mondanivalómba, de az inkább mutatkozzon meg ab­ban, hogy amit én mondok, ahhoz kapcsolódni tudsz – anélkül, hogy közben magamról mesélnék. Mert nem rólam szól, hanem Isten igéjé­ről, az emberekről, és ha én valamit megemlítek az életemről, akkor an­nak annyiban – és csak annyiban – van ott helye, hogy az emberek úgy tudjanak viszonyulni hozzám, mint aki nem valahonnan felülről szól, ha­nem egy közülük.

„Nagyon szép dolog, ha én ren­geteg mindenen keresztülmentem az életben, és ezeknek a tanulságait tu­dom integrálni a mondanivalómba, de az inkább mutatkozzon meg ab­ban, hogy amit én mondok, ahhoz kapcsolódni tudsz…” (Fotó: Orbán Gellért)

– Ez azért is nagyon érdekes, mert amikor májusban felkértünk előadást tartani a 777 imaestjén (a szerző a 777blog.hu főszerkesztője − a szerk.), akkor te magad döntöttél úgy, hogy egy nagyon személyes tör­ténetet mesélsz el.

– Igen, mert azt kértétek, hogy ta­núságtétel legyen, ezért úgy dön­töttem, hogy akkor ott és most ma­gamról fogok beszélni. Könnyebb beszélnem Istenről, az embereket ál­talában egyesítő kérdésekről, mint magamról.

– Egyszerre vagy az a pap, aki ren­geteg fiatalt meg tud szólítani, hi­telesen tud tömegeket elérni, mi­közben még a „sztárpap” jelzőtől is kiráz a hideg. Szinte feloldhatat­lan konfliktusban áll egymással ez a kettő.

– Pontosan, talán még Pál Feri is azt mondaná rá, hogy ez feloldha­tatlan konfliktus. (Nevet.) Soha nem vonzott a szereplés, sem a jezsuita sem a papi életben, de tudom, hogy van egy ilyen része is, ezt elfogadtam, és igyek­szem arra használni, hogy másoknak segítsek.

– A jezsuita létben mi vonzott?

– Rómában ismertem meg a rendet, amikor már egyházmegyés papnöven­dék voltam.

Az vonzott, hogy a jezsui­ták tanult, világlátott emberek, akik ki tudnak mozdulni a saját kultúrkörük­ből, tudják, hogy nem csak az az egy vonatkoztatási pont van, ahonnan ők szemlélik a világot.

Nagyon erős lel­kiségi alapjuk van, amelynek köszön­hetően máshogy tudnak megszólalni, mint akiket addig hallottam. Láttam őket közösségben együtt élni: nem versenytársként tekintettek egymásra. Univerzálisan – ha tetszik katolikusab­ban, azaz egyetemesebben – gondol­kodtak, és szellemi frissesség jellemez­te őket, ami megfogott.

– Hogyan játszódott le benned az a folyamat, hogy nem egyházmegyés papként szeretnéd szolgálni Istent, hanem jezsuita szerzetesként?

– Egyszerre volt valami, ami von­zott, és valami, ami megijesztett, a negatív motivációt sem szeretném eltagadni. Azt éreztem, hogy ha szer­zetesség és közösség, akkor a jezsuiták, őket ismertem. Egyre egyértelműbbé vált számomra, hogy nemcsak nehe­zen tudom elképzelni, hogy az élete­met közösség nélkül éljem le, hanem egész egyszerűen nem tudom úgy el­képzelni. De nem azt nem tudtam el­képzelni, hogy cölibátusban éljek, ha­nem az egyedüllétet. A jezsuitáknál láttam azt a lelkiségi alapot, amelynél éreztem, hogy én nem csak azért sze­retnék hozzájuk tartozni, mert me­nekülök a későbbi magány elől. Az még kevés lenne, hogy azért költöz­zünk össze más szerzetesekkel, hogy ne legyünk egyedül: kell egy olyan lel­ki-szellemi alap, amelybe mindegyi­künk tud kapaszkodni, amely minden­kinek fontos. Ez az alap nagyon erősen megvolt mindenkiben.

„A jezsuitáknál láttam azt a lelkiségi alapot, amelynél éreztem, hogy én nem csak azért sze­retnék hozzájuk tartozni, mert me­nekülök a későbbi magány elől.” (Fotó: Orbán Gellért)

– És most is megvan? Volt egy el­képzelésed, milyen lehet e közösség tagjának lenni, de tényleg olyan, vagy mást kaptál?

– Hat év papképzés után léptem be, nekem nagyon nagy elvárásaim nem voltak… Pozitívan lepődtem meg, hogy már novíciusként is olyan idő­sebb szerzetesekkel laktunk együtt, mint Nemeshegyi Péter vagy Ne­messzeghy Ervin, Szabó Ferenc atya. Nagy tisztelettel és szeretettel köze­ledtek hozzánk, pedig hatvan év volt a korkülönbség. Ugyanannál az asztal­nál ettünk, tegeződtünk, mintha nem tartottak volna igényt a látszólagos hierarchiára. Szintén pozitív csalódás volt, hogy mennyire nem pletykáltak egymásról, nem beszélték ki a másikat a háta mögött.

Bárkit be mernék hívni ebédre a szerzetesi közösségbe, mert nem kellene attól tartanom, hogy csa­lódna bárkiben vagy magában a szer­zetesrendben.

A Szív magazin szeptemberi száma az önállóságra nevelést állít­ja a középpontba. A szerzetesi élet mennyire képes önállóságra nevel­ni, a hierarchia és maga a rendszer mennyire engedi meg az önállósá­got?

– Nálunk hatalmas szükség van az önállóságra, mert nem nagyon szoros a struktúra. Találkozunk persze meg­határozott időnként közös imára és étkezésre, valamint a konyhában összefutunk, de mindenkinek megvan a napi rutinja, a feladataidat egyedül kell megoldanod. Amikor kapsz száz jegyespárt egy évben, akkor neked kell kitalálni, milyen módon készíted fel őket a házasságra. Segítséget kapsz persze, de a jezsuita lét nagyon távol áll a kézivezérléstől.

– Tömegével mennek vasárnapon­ként a Jézus Szíve-templomba a fiata­lok. Mit szeretnének ott kapni? Miért jönnek el ilyen sokan?

– Nagyon bízom benne, hogy látják, igyekszünk őszintén beszélni hozzá­juk. Nem nagyon mondtam az elmúlt hat évben olyan dolgot, amivel mé­lyen ne értettem volna egyet. Inkább nem beszélek arról, amit még nem ér­tettem meg, vagy amivel problémám van, mert hiszen nem vagyok még al­kalmas arra, hogy erre másokat tanít­sak. De igazából azt gondolom, hogy valójában nem én vagyok fontos ne­kik. Ez nagyon csalóka, mert kön­nyű elhinni, hogy miattunk jönnek ennyien, miközben engem nem is is­mernek. Honnan is ismernének? Ho­gyan alakulhatna ki személyes kapcso­lat anélkül, hogy egyszer is leülnénk így beszélgetni, mint mi most? Sokan azt gondolják, hogy az alapján, amit mondunk, megismernek minket, hi­szen ahhoz érzelmileg közel kerülnek. Nekem nagy felismerés volt, hogy so­kan azt hallják ki egy prédikációból, amit szeretnének hallani, amit viszont nem szeretnének, azt meg sem hallják. De a leglényegesebb, amiben mélyen hiszek, hogy az emberek ebbe a temp­lomba is a szentségek megünneplése miatt jönnek el.

„Nem nagyon mondtam az elmúlt hat évben olyan dolgot, amivel mé­lyen ne értettem volna egyet. Inkább nem beszélek arról, amit még nem ér­tettem meg, vagy amivel problémám van, mert hiszen nem vagyok még al­kalmas arra, hogy erre másokat tanít­sak.” (Fotó: Orbán Gellért)

– Melyik áll hozzád közelebb, amikor lehetőséged van hosszabb tanítást átadni a híveknek, vagy amikor egy személyes lelkivezetés során sokkal inkább csak hallgat­nod kell, esetleg egy-egy jól eltalált szóval segíteni?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Szemé­lyesen beszélgetni egy másik dimen­zió, hiszen valaki beenged az életének a nagyon szent részébe, olyan szint­re, ahova talán még a házastársát sem, mert mondjuk éppen azt a szorongását mondja el nekem, hogy nem tud ott­hon mindig őszinte lenni. A személyes beszélgetés az a hely, ahol nem izgu­lok, és nincsen bennem drukk. Nem nagyon tudok elképzelni olyan mon­datot vagy témát, ami szorongást vál­tana ki belőlem.

– Annak a felelőssége sem, hogy te mit mondasz majd?

– Én nem fogom tudni megmonda­ni, hogy neki mi lesz jó az életében, de nem is ez a feladatom, hiszen ezt mindenki más elmondja. Pontosan et­től szenved, hogy megmondják a szü­lei, a felesége, a barátai. Csak ő nem tudja, hogy mit szeretne. Ezért nekem azt kell megtennem, amit mások talán nem tettek, türelmesen végighallgat­ni, és időt adni neki, hogy végigmond­hassa nyugodtan, és ha negyedszerre fut neki, akkor negyedszerre hallga­tom meg türelemmel. Ahhoz kell hoz­zásegítenem, hogy ő maga egyre job­ban lássa és felismerje, hogy mi zajlik benne.

Istennel is akkor fogunk iga­zán találkozni, ha annyira közel ju­tottunk saját magunkhoz, hogy már nem konkrét válaszokat várunk. Kí­sérőként a jó szimat az igazán fontos, hogy megérezzük, milyen érzések van­nak a másikban, és segítsünk felszínre hozni őket.

– A lelkivezetés a lelkivezetőt ho­gyan formálja? Van, hogy azon ka­pod magadat, te magad változol egy-egy beszélgetés hatására?

– Számomra is pontosan abban se­gít, amitől a legtöbben szoronganak: hogy az adott problémájukkal egye­dül vannak, és senki más nem értheti ezt meg. Az elmúlt öt-hat év gyóntatá­sának és lelkivezetésének egyik érde­kes tanulsága számomra, hogy közel­ről láthatom, az emberek nagyon nagy többségének nagyon hasonló jellegű problémái, elakadásai vannak. De pont ez a nehézség is, hogy mivel megtart­ják maguknak ezeket, azt gondolják, hogy csak nekik van ilyen gondjuk. A traumának is ez a definíciója: nem az az igazi trauma, hogy történik veled valami rossz, hanem hogy egyedül kell átélned. Mindig kérdezik, hogy kisgye­reket lehet-e vinni a temetésre. Igen, el kell vinni, és fogni kell a kezét. Az a szülő nem viszi el a gyermekét a te­metésre, aki maga sem tud mit kezde­ni azzal, hogy egy közeli hozzátarto­zója meghalt.

„Az elmúlt öt-hat év gyóntatá­sának és lelkivezetésének egyik érde­kes tanulsága számomra, hogy közel­ről láthatom, az emberek nagyon nagy többségének nagyon hasonló jellegű problémái, elakadásai vannak.” (Fotó: Orbán Gellért)

– Ebben sokat segítettek azok a képzések, amelyeket elvégeztél? Mentálhigiénés és lelkigondozói ta­nulmányokat is folytattál, nagyon tu­datosan képzed magadat.

– Nagyon sokat segített. Óriási fele­lősség az emberekkel foglalkozni, pap­ként hatalmas megelőlegezett bizalom­mal találkozunk, de senki nem mérte fel, hogy vannak-e alapvető kompeten­ciáink. Hogy tudjuk-e, hogyan műkö­dik az emberi lélek.

– Mi jellemzi a jó segítséget?

– Az a jó segítség, amikor, amennyi­re csak lehet, a másik előrehaladását tartom a legfontosabb ügynek. Fonto­sabbnak, mint a saját elképzeléseimet és sémáimat arról, hogy ez nálam ho­gyan működik. Szerintem ez a segít­ség. Amikor te leszel fontos, és hogy a te életedben ez hogyan lehetséges.

Mert nekem is van egy történetem, de segíteni akkor tudok, ha odamegyek melléd, és megnézem, hogy onnan ho­gyan néz ki ez a világ. Akkor már tu­dunk együtt mankókat keresni. Azt hi­szem, Ferenc pápa erre érti azt, hogy ilyen Isten stílusa is: melléd szegődik.

– A jezsuita szemlélet mennyiben segíti ezt a gondolkodást?

– Nagyon segíti, mivel Szent Ignác a XVI. században olyan felismerése­ket tett, amelyeket a modern pszicho­lógia több száz éves lemaradásokkal fogalmazott meg. A lelkigyakorlatok, a személyes törődés mind-mind eze­ket a segítéseket helyezik előtérbe. Ha van valami, ami a jezsuitáknak nagy kincsük, akkor az ez a fajta lelki út és hozzáállás.

„Szent Ignác a XVI. században olyan felismerése­ket tett, amelyeket a modern pszicho­lógia több száz éves lemaradásokkal fogalmazott meg.” (Fotók: Orbán Gellért)

– Van egy másik nagy kincs, amire rátaláltál, mégpedig az egyházi zene, amit Németországban kutattál. Sok pappal beszélgettem, de nagyon ke­veseknek annyira kardinális kérdés ez, mint neked. Ez a téma miért en­nyire meghatározó számodra?

– Szerintem nem mérjük fel en­nek a fontosságát és a benne rejlő erőt. Nem azt mondom, hogy a zene a legfontosabb a liturgiában, de fon­tosabb, mint ahogyan kezeljük. Pró­bálj meg megnézni egy filmet, amiben nincs zene, tíz perc után otthagynád, nem is vennéd észre, hogy mi hiány­zik. Ott lenne a romantikus jelenet, néma csöndben. Zeneszerzők Os­car-díjat kapnak azért, mert olyan zenét írnak, amelyre lehet, hogy fel sem figyelsz a film közben, még­is nélkülözhetetlen. Hevesebben ver tőle a szíved, ezzel tudod igazán átérezni az egészet.

Ha Isten minden érzékünkre hatni szeretne, akkor ho­gyan spórolhatnánk ki a liturgiából azt, ami elképesztő mélyen, esszen­ciálisan hozzátartozik az embernek a valóságához? Nem attól lesz zene a zene, hogy valami szól, ehhez hoz­záértő emberek kellenek.

Akkor tud hatni a zene, ha szép, igényes, és nem elvonja a figyelmet a liturgiától, ha­nem hozzásegít, hogy minél inkább benne tudjál lenni. A liturgikus zene akkor jó, ha úgy visz közelebb a tör­ténethez, amit az egyház el akar mon­dani, hogy észre sem veszed.

– A Jézus Szíve-templomban egy átlagos vasárnap nagyon széles a ze­nei felhozatal a szentmiséknél: az or­gonás misétől kezdve a gitároson át egészen a minden hangszert nélkülö­ző csendes miséig. A határ számodra a már említett igényesség, vagy a mű­fajok tekintetében is húzol vonalat?

– Nyilván van olyan, amit jobban szeretek, nem titok, hogy a klasszikus zenét közelebb érzem magamhoz. De azt hiszem, az igényesség kérdése is na­gyon fontos. A Magyar Katolikus Püs­pöki Konferencia megengedte, hogy lehessen könnyűzene a templomok­ban, ezzel nincsen semmi gond. Sze­rintem ez generációs kérdés, bár biz­tos van olyan, aki hatvan-hetven éves korában is nagyon szereti a legegy­szerűbb, négyakkordos gitáréneke­ket. Mondjuk az én meglátásom sze­rint ebben a korban már törekedhet az ember egy kicsit igényesebb zenei elvárásra.

Nem gondolom, hogy a fia­talokat csak a keresztény könnyűzene tudja megfogni, azt viszont gondolom, hogy az alacsonyabb minőségű könny­űzene emelkedettebb érzelmeket tud előhozni, mint egy igazán rossz kán­tor.

Én olyat még nem hallottam, hogy egy kiváló orgonista és egy jól beállí­tott hangszer találkozására valaki azt mondta volna, hogy az nem szép.

– Ha már fiatalok: sokan kifejezet­ten a te miséidre járnak, mert sokat kapnak a tanításaidtól. De ha meg­fordítom, akkor Bellovics Gábor mit tanult ezektől a fiataloktól?

– Én nagyon válogatott réteggel találkozom, olyan egyetemistákkal, akik eleve keresztény közegből ér­keznek. Mégis azt látom, hogy sokkal bátrabban tudnak rákérdezni azokra a dolgokra, amelyek valóban foglal­koztatják őket. Ez nagy dolog. Őszin­tén tudnak érdeklődni a saját életük­kel kapcsolatban, és többen közülük tiszteletre méltóan foglalkoznak a sa­ját életükkel, kérdéseikkel. Szerintem ez nagyon jó fiatal egyetemistaként. Nagyon sok mindent tanulok tőlük, ami tiszteletet ébreszt bennem irán­tuk.

Fotók: Orbán Gellért


Megosztás