Bácskai magyar főpásztor a szerb fővárosban

Német László SVD-vel, a Belgrádi Főegyházmegye érsekével beszélgettünk

A Belgrádi Főegyházmegye jövőre ünnepli fennállásának századik évfordulóját. Főpásztorával, Német László SVD érsekkel beszélgettünk az egyház helyzetéről a Délvidéken, a szerb–magyar kapcsolatokról, a megújulás forrásairól.

– Ön az első magyar származású fő­pásztora a szerb fővárosnak?

– Belgrádnak mint Szerbia fővá­rosának csakugyan. De ez egy nagy múltú város, már a római, sőt a kel­ta korban is létezett, és a keresztény­ség korán megjelent itt. A honfogla­láskor bolgárok uralták ezt a vidéket, tőlük származik a Belgrád név. Aztán a középkorban, majd a török hódolt­ság idején magyar származású főpász­torai is voltak az akkori Nándorfehér­várnak, címzetes püspöki titulusként pedig később is sokan viselték a belg­rádi püspöki címet. Amióta azonban Belgrád Szerbia fővárosa lett, és érseki székhellyé emelték, és ennek a száza­dik évfordulóját jövőre, október 24- én ünnepeljük, valóban én vagyok itt az első magyar származású főpásztor. Az elődeim között volt két horvát, egy rutén, három szlovén, én a hetedik va­gyok a sorban, bácskai magyar szár­mazásúként viszont az első, aki a mai Szerbia területén született.

– Bácskai magyarként hogyan jel­lemezné a szerbeket? Hogyan tekin­tenek ránk, magyarokra, és az itteni magyarok hogyan viszonyulnak ál­talában a többségi nemzethez?

– Őszintén megvallom, én szemé­lyesen egészen jól kijövök a szerbek­kel. A családomban valahogy ez min­dig is így volt. Öten vagyunk testvérek, két nővérem szerbhez ment férjhez, és velük élték le az életüket. Hódságon születtünk, ahol a magyarok száma sosem volt nagyobb néhány száz fő­nél. A magyar osztályba a gyerekek csak negyedikig járhattak, aztán min­denki szerbül tanult, mert nem volt ki a létszám a külön magyar osztály­hoz.

Hódság eredetileg sváb telepü­lés volt, de a németeknek a második világháború után el kellett hagyniuk ezt a vidéket. Főleg szerbeket telepí­tettek a helyükre, de a gyerekkoromra, a hetvenes évekre már ők is valahogy akklimatizálódtak a mi közép-euró­pai kultúránkhoz és mentalitásunk­hoz.

Nem emlékszem, hogy akkori­ban lett volna bármiféle nemzetiségi villongás errefelé. Ekkor a Vajdaság a különböző népek együttélésének tényleg az egyik legjobb példája volt. A népek közötti feszültségek Tito ha­lála után kezdődtek el, de én akkorra már külföldön voltam; a verbita szer­zetesi képzésem 1977-ben kezdődött Lengyelországban, mivel erre csak külföldön volt lehetőség. Jugoszlávia széthullásának borzalmait tehát már nem éltem meg személyesen, ponto­sabban nem a helyszínen. Mire 2008- ban visszajöttem, már nem Jugoszlá­via, hanem Szerbia várt rám.

– Nagybecskerek főpásztorává 2008-ban nevezték ki. Tapasztalt-e ekkor valami különbséget a bácskai élményeihez képest?

Bánátban valahogy másmilyen a kisebbségi sors, mint a Bácskában, falvak betelepítése sokkal később in­dult el. Először a szerbek voltak ott az új lakosok, utána a németek, és csak később jöttek a magyarok, mert a Habsburgok sokáig egyszerűen nem engedték a magyarok letelepedését. Az itteni svábok rövid idő alatt nagyon jómódúak lettek, Bécs támogatásá­val hatalmas templomokat építettek. A második világháború alatt a nácik a helyi német lakosságra támaszkod­va sajátos német közigazgatást ve­zettek be a Bánátban, amit a háború után a partizánok és az új politikai elit a kommunisták vezetésével szörnyen megtoroltak. A templomokon kívül gyakorlatilag nem is maradt semmi az itteni svábok kultúrájából. Attól tartok, a helyi szerbeket ezek a hatalmas ka­tolikus templomok a megszállás alatti gonosztettekre emlékeztették, ezért az­tán a németek távozása után többet le is döntöttek, majd a romosakat később le is bontották, amire a Bácskában vagy a Szerémségben csak elvétve akadt pél­da. A magyarok itt főleg szórványban élnek, de nem is annyira magyarként volt nehéz a sorsuk, mint inkább kato­likusként. Idővel azonban itt is enyhült a nemzetek közötti feszültség.

„Hidakat kell építeni, de nemcsak magyarok és hor­vátok, hanem magyarok és magyarok, horvátok és horvátok között is.”

– Mit tekint a legfontosabb ered­ménynek a nagybecskereki püspök­ként végzett szolgálata idejéből?

Mindenképpen az egyházme­gyénk első szinódusát. Ez a püspök­ség ugyanis jelenlegi keretei között na­gyon fiatal, 1986-ban alapította Szent II. János Pál pápa. Jung Tamás volt az első bánáti apostoli kormányzó, az­tán Huzsvár László újvidéki plébá­nost nevezték ki első püspöknek, én pedig 2008-ban a második főpászto­ra lettem az egyházmegyének. Az elő­döm 1988-ban vette át a kormányzást, és utána roppant nehéz idők következ­tek. Ekkor már repedezni kezdett az akkori ország, és eléggé kilátástalan volt a helyzet. Háború volt, gazdasá­gi szankciók az állam ellen, ami nagy szegénységgel járt. A kilátástalan­ság elől nagyon sokan elvándoroltak. Még a NATO is bombázott bennün­ket. A papjaim azt mondták, hogy Hu­zsvár László püspök atya is szeretett volna egyházmegyei szinódust össze­hívni, de ez akkoriban egyszerűen le­hetetlen volt. Az emberek a gazdasági embargó miatt műanyag flakonokban szerezték be az üzemanyagot a feke­tepiacon, hogy egyáltalán el tudjanak jutni egyik faluból a másikba. Nagyon rosszak voltak az utak, rosszak voltak a kommunikációs lehetőségek. Ami­kor kineveztek a Nagybecskereki Egy­házmegye élére, a politikai és gazdasá­gi helyzet már kezdett normalizálódni egész Szerbia területén.

– Miben mozgatta meg a szinódus az egyházmegyét?

Először is azt jegyezném meg, hogy nem siettük el. Egy folyamat volt, rengeteg találkozással. 2017-ben kezdtük el konkrétan, és 2021-ben fe­jeztük be. A Covid-helyzet majdnem megakadályozott bennünket ebben. Tíz csoportot alakítottunk, a szinó­dusi folyamatba sikerült tényleg sok embert bevonnunk, és így valós képet kaptunk az egyházmegyéről, az em­berek életéről. Bár ez a kép sok szem­pontból eléggé lehangoló, főleg, ami a statisztikai adatokat illeti − az el­vándorlás miatt, a gazdasági stabilitás kérdésének szempontjából −, azonban sikerült az egyházmegyét megmozdí­tani, és a megújulás útját felismerni.

A pasztorális tervekkel párhuzamo­san ütemeztük a templomok és a plé­bániák felújítását is. Ma már minden papnak biztosított, hogy méltó ottho­na legyen és jó pasztorális munkát vé­gezhessen.

A szinódusi folyamatnak az egyházmegyében az egyik legfon­tosabb hozadéka talán az volt, hogy őszintén rá mertünk tekinteni a valós helyzetünkre, egyházunk és közössé­geink, a lelkipásztori munka fény- és árnyoldalaira, ezeket tudomásul véve azonban mégis elkezdtünk jövőt ter­vezni és bátran, reálisan, hitben meg­újulva előretekinteni.

– Mi lenne a legfontosabb tanács, amit a következő bánáti főpásztor­nak adna?

Attól függ, ki lesz az utódom, de egy biztos: a papi hivatásokkal fog­lalkozni kell, a már meglévőkkel és a jövőbeliekkel is. Szükség van aktív hivatásgondozásra. A laikusok fele­lősségérzetét az egyház iránt tovább kell erősíteni, az ő aktív részvételük nélkül nincs egyházi jövő a Bánátban. Szükség van közös programokra, kép­zésekre, lelkigyakorlatokra, táborokra a fiatalokkal, és nem csak egy-egy plé­bánia vagy szerzetesközösség szerve­zésében, ami eddig is volt, hanem egy­házmegyei szinten. A fiatalokkal való foglalkozás nagyon fontos része a jövő építésnek. Szajánban felújítottuk az egész plébániát, a templomot, az ud­var rendbe lett téve, hogy ott lehessen ifjúsági találkozókat vagy egyéb egy­házmegyei szintű programokat szer­vezni. Ezeknek a programoknak a fe­lelőse most Elias Ohoiledwarin atya, aki verbita szerzetes. Fantasztikusan ért a fiatalok nyelvén. Hetedik éve dol­gozik missziósként a Bánátban, és már van egy fiatalokból álló animátorcso­portja, akik segítenek neki a külön­böző programok megszervezésében és kivitelezésében.

Végre túl kellene már lépni azon az egyházmodellen, hogy mindent a plébános csinál. Be kell vonni a lelkipásztorkodásba a la­ikusokat is. Végső ideje, hogy magunk mögött hagyjuk azt a papi életformát, amikor is a plébános ül az irodában, és a munkája jó része abban merül ki, hogy várja a híveket, hogy jöjjenek be hozzá, aztán még „elmisézget”, temet, vagy a gyóntatásban feloldozza, eskü­vőkön összeadja az embereket, mint egy automata. Nagy öröm számomra, amikor látom, hogy a papjaim elve­gyülnek az emberek között, ott van­nak a fiatalokkal, a gyerekekkel. Jó az, ha a jövő nemzedéke nem tart attól, hogy megszólítsa a papot, elmondja neki az örömét, vagy éppen segítséget kérjen tőle. Erre viszont a papjainkat is képezni kell, hogy kilépjenek a ké­nyelemből, és menjenek oda, ahol az emberek vannak.

„Végre túl kellene már lépni azon az egyházmodellen, hogy mindent a plébános csinál. Be kell vonni a lelkipásztorkodásba a la­ikusokat is.”

– A Bácskában, ahonnan szár­mazik, most szintén új püspököt várnak. Milyen jó tanácsa lenne az ő küldetésére nézve?

Kellene egy főpásztor, aki tény­leg imádságos, jó szervezőképességű és bátor. Mondjuk az, hogy imádsá­gos lelkületű legyen, a minimum egy püspöknél, de a Szabadkai Egyház­megyében most nagy szükség van egy olyan imádságos lelkületű főpásztorra, aki nagyban gondolkodik, és beleáll a munkába. Az egyházmegyét nagyon megrázta az előző főpásztor, Slavko Večerin püspök atya nagyon korai és hirtelen halála. Alig két évig állt az egyházmegye élén, ezért érthető mó­don elmaradt a különböző struktúrák felfrissítése, amit a papság és persze a hívek is már nagyon várnak. Tudjuk, hogy nagyon sok pap van a Bácskában a nyugdíjkorhatár körül, közülük töb­ben a legjelentősebb plébániákon van­nak évtizedek óta. Az ő meghatározó lelkipásztori szolgálatuk méltó lezá­rásához és a folytatás elindításához nagy bölcsességre lesz szükség.

Az­tán ott van a bácskai katolikusok két nagy csoportja nyelvi, illetve nemze­tiségi megoszlás szerint. Hidakat kell építeni, de nemcsak magyarok és hor­vátok, hanem magyarok és magyarok, horvátok és horvátok között is. A ma­gukat bunyevácnak valló bácskai ka­tolikusok kérdése nagyon érzékeny téma. Aztán persze nem szabad szem elől téveszteni a szerbekhez való vi­szony fontosságát sem. Mindenkép­pen olyan főpásztorra lenne szükség Szabadkán, aki mindezekre helyes vérmérséklettel tud ránézni, isme­ri a helyzetet, jó kommunikációs ké­pessége van horvátul is, magyarul is, de mindemellett a többségi közeget is meg tudja szólítani.

– 2022 decembere óta Belgrád ér­seke, itt mennyire más a hangulat, mint a Délvidék egyéb tájain?

Belgrád igazi metropolisz, ahol rengeteg ember él. Mint minden nagy­városban, az emberek többsége sokkal nyitottabb, mert már jóval több min­dent láttak, itt sokkal több a külföldi és más nyelvű ember, ezért van is itt egy­féle kozmopolita hangulat. Azt hiszem, a belgrádi ember alapvetően barátsá­gos. Engem nagy tisztelettel fogadnak mindenütt mint a katolikus egyház képviselőjét.

A Jugoszlávia szétesésé­vel járó háborúk óta eltelt harminc év, és akik akkor részt vettek a hábo­rúban, mára megidősödtek, nyugod­tabbak lettek, az új nemzedék pedig itt is éppen olyan, mint más nagyvá­rosokban.

Persze minden nemzetben akadnak soviniszták, nem csak a szer­bek között. Magyarnak lenni azonban szerintem most sokkal könnyebb Szer­biában, és nemcsak Belgrádban, ha­nem az egész Délvidéken. A nemze­tek együttléte egy folyamatnak a része, és ez egyszer jobb, másszor rosszabb irányba vezet. A szerb–magyar együtt­élés most mintha jó irányba tartana. A szerb elnök és a magyar miniszter­elnök szinte rendszeresen találkozik, és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egészen jó irányba változott meg a két nép kapcsolatának a légköre.

– A szerb ortodox egyház erősen nemzeti jellegű. A szerb fővárosnak most magyar származású a katolikus érseke. Hogy áll a kapcsolatépítés a két egyház között? Van-e valami, amit mi, katolikusok eltanulhatunk a szerb ortodoxoktól?

A kapcsolat a két egyház vezetői között most kimondottan jó. Porfirije szerb pátriárka részt vett az érseki be­iktatási szentmisén Belgrádban. Azóta is rendszeresen találkozunk. A híve­ink között is mind jobb és jobb a kap­csolat, nagyon sok a vegyes házasság, ez is segíti a jó együttélést. A szerb or­todox egyház most történelmi fejlődé­sének nagyon pozitív momentumát éli meg. Hihetetlen erős vallási ébredés­nek lehetünk tanúi. Mi, magyar katoli­kusok nemritkán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pravoszláv val­lásosság csupán ikoncsókolgatásból áll, gyertyát gyújtanak, hajlonganak hozzá egy kicsit, hányják a keresztet, aztán ezzel ki is merül a szerbek val­lásossága. Nagyon tévedünk. A vallás jelenléte a szerb társadalomban egyre erőteljesebbnek tűnik. Szépen és profi módon kommunikálnak, a társadal­mat pedig egyre jobban átjárja a hit világa, és ez nemcsak az idősebbek kö­zött figyelhető meg, hanem sok fiatalt is megérint az élő hit.

„A nemzetközi közösségben idén kilenc fiatalt bérmáltam…”

– Mi lehet a motorja a szerbek val­lási megújulásának?

Nyilván számolni lehet az­zal a ténnyel, hogy egy szláv nép­ről beszélünk. A cseheket meg talán a szlovéneket kivéve a szláv népek mindennapjaiban valahogy magá­tól értetődően van jelen a vallásos­ság. A kommunizmus természetesen a szerbek között is igyekezett vissza­fogni a vallásosságot, aztán jött a ki­lencvenes évek szörnyű háborúja, de most mindezek után itt van a vallá­si élet megújulásának az új hulláma. A szerb egyháznak nagyon fontos szerepe van a politikában, és fordít­va. A politikum Szerbiában nem le­het ellenséges az egyházzal szemben. Épülnek a templomaik, újulnak a ko­lostoraik. És ezek a kolostorok nem konganak az ürességtől. Van egy ki­mondottan spirituális erő körülöttük, amit az emberek éreznek. Rengetegen járnak ki a nagyvárosokból a termé­szetközeli kolostorokhoz. Aztán itt van a megoldatlan Koszovó-problé­ma. Koszovó a szerbek számára nem­csak politikai meg történelmi kérdés, hanem szakrális is. Sok szerb imád­kozik Koszovóért, hogy legyen már ott valami megoldás, lehetőleg békés.

– A 2022-es népszámlálás szerint a szerb fővárosban ezerháromszáz magyar él. A város főpásztoraként esetleg tervez-e velük valamit? Illetve mondana pár szót arról, hogy a belgrádi érsekség lelkipásztori feladat­ként mit jelenthet az ön számára?

Ami a pasztorális lehetőségeket il­leti, hát azok itt eléggé szűkösek. Egy­szerűen kevés a hívő. Az én itteni kül­detésem nyilván nem arról szól, hogy akkor most elkezdem katolikussá té­ríteni az ortodox szerbeket. Ez totá­lis félreértése lenne a belgrádi érsek szerepének. Az itteni magyarokkal, remélem, lesz majd kapcsolat, akár­csak más katolikus szórványban élők­kel. Amíg voltak Belgrádban magyar származású jezsuiták, addig rend­szeresen voltak magyar misék.

Nagy öröm most nekem például a nem­zetközi közösséggel a munka, öröm velük ünnepelni, igazi világegyház hangulat jellemzi őket, és ennek van egy nagyon erős és szép dinamikája. A nemzetközi közösségben idén pél­dául tizenegy fiatalt bérmáltam, akik nyolc különböző nemzetből vannak.

Ma nincs semmilyen magyar paszto­rális tevékenység Belgrádban, persze jó lenne, ha idővel kialakulna körük­ben is a lelkipásztori munka. Ezt én nem vállalhatom magamra, hiszen ez gátolna az egyéb feladataimban, de gondoskodni fogok nyilván erről is. Rengeteg a kapcsolattartási tennivaló az ökumenizmus jegyében, az orto­doxiával való párbeszéd terén, a dip­lomáciai képviseletekkel, a CCEE (az Európai Püspöki Konferenciák Taná­csa – a szerk.) alelnökeként pedig a vi­lágegyházzal és az európai katoliciz­mus helyzetével is foglalkoznom kell.

– Mikor látogat Ferenc pápa Belgrádba?

Ó, hát a nyáron voltam nála, és meghívtam Szerbiába. Azt mond­ta, nagyon szívesen, de akkor jön, amikor kellően megérik rá a helyzet. Hogy ez konkrétan mit jelent, illetve lesz-e olyan a helyzet a közeljövőben, hogy a pápa Szerbiába látogasson, azt most még nem tudom megmonda­ni. A szerb politikai vezetőség már rég meghívta, most a vallási vezetők beleegyezésére várunk. Egyébként Horvátországot kivéve a pápa már mindegyik környező országban volt, Magyarországon kétszer is.

„Az én itteni kül­detésem nyilván nem arról szól, hogy akkor most elkezdem katolikussá té­ríteni az ortodox szerbeket. Ez totá­lis félreértése lenne a belgrádi érsek szerepének.”

– A horvátokat említette. A hor­vát–szerb kapcsolatok egyik meg­oldatlan kérdése a Bácskában élő bunyevácok helyzete: közöttük so­kan bunyevácnak és horvátnak is tartják magukat, mások viszont azt állítják, hogy a bunyevácok nem horvátok, hanem egy külön szláv nép, vagy inkább a szerbekhez áll­nak közelebb, csak éppen katoliku­sok. A pápa nyilván erről nem tud­hat túl sokat, de ön hogy látja, az ország metropolitájaként tud-e ten­ni valamit e kérdésben, hogy az el­lentétek enyhüljenek?

Ez nagyon bonyolult kérdés, amit kívülről nem egykönnyen lehet meg­oldani, hiszen az emberek identitásá­ról van szó. Egy érsek nem lehet csak a horvátoké, vagy csak a bunyeváco­ké, vagy a magyaroké, a nemzeti iden­titást az emberek kell hogy meghatá­rozzák és kialakítsák maguk számára, lehetőleg úgy, hogy az ne sértse senki más nemzeti érzékenységét. Ebben se­gíthetünk egyházként nekik. Nagy ér­zékenységgel és hozzáértéssel kell ke­zelni azokat a helyzeteket is, amikor már asszimilálódott családok tagjai­val találkozunk mondjuk egy temetési, keresztelési vagy házasságkötési szer­tartáson. Nemcsak bunyevác, horvát, hanem akár magyar származású csa­ládoknál is előfordul az, hogy a gye­rekek már csak szerbül beszélnek, de azért keresik a kapcsolatot a katolikus egyházzal. Ez komoly lehetőség szá­munkra, és megtiszteltetés, hogy kap­csolatban lehetünk velük. Ha ők már csak szerbül beszélnek, akkor mi nem kezdhetünk el tiszta horvátul beszél­ni hozzájuk.

Nyitottnak kell lenni erre az új va­lóságra, ahogy ezt a Nagybecskereki Egyházmegye szinódusa is felismerte, és ami bennem is gyakran visszhang­zik: ne féljünk attól, ami van, hanem vegyük tudomásul a helyzetünket, aszerint éljünk, és így tervezzük bát­ran a jövőt.

– Lesznek-e egyszer szerb nyelvű liturgikus könyvek, vagy a katolikus egyházban a szlávok között továbbra is inkább a horvát nyelvet használják még Belgrádban is?

Ez megint roppant érzékeny kér­dés, de részben már megválaszoltam az előbb, amikor a lelkipásztori érzé­kenységről beszéltem, és arról a böl­csességről, ami a küldetésünkhöz kell. Szerintem érdemes lenne először a horvát nyelvű liturgikus szövegeket, különösen pedig a Biblia nyelvezetét „modernizálni”. Tele van mindenféle aorisztosszal (az ógörögben is használt igealak – a szerk.), meg olyan kifejezé­sekkel, amelyeket a mindennapi élet­ben nem használnak már a horvátok sem.

Verbita szerzetesként is állítha­tom: nagyon fontos, hogy a nyelv ne legyen akadálya az evangélium terje­désének.

A mai horvát nép körében használt nyelv sokkal közelebb van ahhoz a szerbhez, amit mi itt hasz­nálunk. Másrészről, a nyelv mindig is élő valóság. Ahhoz, hogy kialakuljon egy szerb katolikus „szótár” vagy szó­kincs, használnunk kell azt a nyelvet, amelyet a híveink értenek, és a hét­köznapokban is használnak, ami az életük része. Idő kell ahhoz, hogy eb­ben a formában valami új kialakuljon, ezt nem szabad erőltetni, hanem egy­szerűen az élet íze szerint gyakorolni.

– Végül hadd kérdezzek rá, hogy ha azt mondom, ima, mi jut eszébe elsőre?

Az áldás. Az a kép, hogy valakire ráteszem a kezem, és érzem a szemé­lyes kapcsolatot, hogy azt az érintést megelőzi egy személyes isteni érintett­ség, és születik benne egy új, emberek közötti érintettség. Az áldás összetett erejének megéléséhez hitre, imára és bizalomra van szükség. Ha van egy mindent megelőző érintettség, hit, kapcsolat, akkor az áldás kétirányú lesz. Nemcsak adok, hanem legalább annyira vissza is száll rám az áldás. Így működik a kegyelem.


Megosztás