A Szív ifjúsági rovatának főszerkesztőjeként és a Szentjánosbogár közösség alapítójaként is ismert, de eredeti hivatása szerint magyar-lengyel műfordító, és nem is akármilyen. Balassi, Márai, Krúdy, Kosztolányi és még sok más fontos magyar szerző szövegeinek megismertetését köszönhetjük neki mi is és a lengyel olvasók is. A világirodalom és a nemzetek közötti megértés munkásának tapasztalatairól beszélgettünk.
− Hogyan kezdődött a kapcsolata az irodalommal?
− Elég korán. Ugyanolyan voltam, mint a legtöbb humán érdeklődésű fiatal, a könyvek nagyon fontosak voltak számunkra, többen is olvastak akkor, mint ma. Verseket szerettem, ifjúsági regényeket, sokáig mindenevő voltam. Emlékszem például az Egri csillagokra, ami nekünk kötelező volt, és engem nagyon érdekelt. Kicsit előrébb is jártam az olvasmányokban, mint az osztálytársaim, mert minden nyáron elolvastam a néhány évvel idősebb nővérem irodalomkönyveit.
− Az Egri csillagok kötelező volt Lengyelországban?
− Igen, nagyon régóta szerepel az általános iskolai kötelezők között, ahogy A Pál utcai fiúk is. A világirodalom része, és a lengyel gyerekek általában ismerik is. Nem tudom, hogy ma is kötelező-e még, de nem lennék meglepődve, ha az lenne.
− Hogyan kezdett el a nyelvek és a fordítás iránt érdeklődni?
− Nagyon pozitív élményt jelentett számomra az első idegen nyelv megtanulása, ami nekem az orosz volt, mint abban az időben mindenkinek. Nálunk sokan ugyanúgy nem rajongtak érte, mint Magyarországon, de nekünk ezt a nyelvet tűrhető szinten megtanulni sokkal, de sokkal könnyebb. Nekem ezenkívül tetszett is, ezért úgy döntöttem, hogy orosz tagozatos gimnáziumba megyek. Már nyolcadikban oroszul olvastam el egy Turgenyev-regényt. Minden következő nyelvet, amelyet tanultam, azzal a magabiztossággal tudtam elkezdeni, hogy „fog ez nekem menni”. Ahogy külföldi szövegeket olvastam fordításban, egyre többször kezdtem el gondolkodni azon, hogyan is készül egy ilyen fordítás. Hogy lehet, hogy olyan jól hangzik?
Emlékszem Ivan Dracs egyik versére, amely Rettegett Iván cárról szólt, és annyira jól volt lefordítva − nagyon neves fordító készítette, akivel később volt módom együtt dolgozni −, hogy ízlelgetni kezdtem: hogy hangozhat úgy a szöveg, mintha eredetileg is lengyelül írták volna.
− Miért épp a magyar nyelvet választotta?
− Ennek elég gyakorlati oka volt. Demográfiai csúcs idején születtem, tehát nagyon sokan jelentkeztek egyetemre velem együtt. Az orosz tannyelvű gimi után egyszerű lett volna orosz szakra menni, csakhogy én már akkor konkrétan a műfordításon gondolkodtam, az orosz fordítóknak meg izmos hada van Lengyelországban, akik első osztályú munkát végeznek. Ennek nagyon komoly hagyománya is van, A Mester és Margaritának például több lengyel fordítása is létezik. Én pedig izgalmas, jó dolgokat akartam fordítani, nem azt, ami még megmaradt. Elgondolkodtam, hogy az úgynevezett szocialista tábor országaiban melyik kultúra vonzó számomra, melyikkel foglalkoznék szívesen. Mert azt már akkor tudtam: ahhoz, hogy egy nyelvvel foglalkozzam, pláne az irodalmát fordítsam, feltétlenül kell a teljes kultúra ismerete.
A szocialista tábort pedig azért céloztam meg, mert abban az időben a külföldi utazások meglehetősen korlátozottak voltak, ezekbe az országokba viszont aránylag könnyen lehetett elutazni. Fontosnak tartottam, hogy minél előbb odamenjek, hogy mindent elsajátítsak, amit csak lehet. A kultúra mindenre kiterjed. Tudni kell például, kicsoda volt Fedák Sári, de azt is, hogy mi köze a kártyajátékhoz. A magyar volt tehát a legszimpatikusabb, a közös történelmi múlt miatt is, ami egyre izgalmasabbnak tűnt, ahogy kezdtem mélyebben megismerni. Tizenegyszeres volt a túljelentkezés, de mivel a felvételihez idegennyelv-tudást mértek, én az orosz tagozatnak köszönhetően a legjobban szerepeltem az oroszból vizsgázó csoportban.
„A kultúra mindenre kiterjed. Tudni kell például, kicsoda volt Fedák Sári, de azt is, hogy mi köze a kártyajátékhoz. A magyar volt tehát a legszimpatikusabb, a közös történelmi múlt miatt is, ami egyre izgalmasabbnak tűnt, ahogy kezdtem mélyebben megismerni.”
− Mit fordított először?
− Először csak próbálkozásaim voltak, például Juhász Gyula Anna-verseiből, de később már bátrabb lettem, és lefordítottam Balassi Bálint néhány versét. Amikor lediplomáztam, szerettem volna kiadni a verseiből egy kötetet, de nehezen találtam hozzá kiadót, mert nem nagyon láttak benne fantáziát. Végül egy magyar származású szerkesztőnek megtetszett. Azt mondta, nehéz úgy kiadni, hogy sem Balassi nevét, sem az enyémet nem ismerik, kellene valami húzónév. Felvetettem, hogy mi lenne, ha Jerzy Litwiniuk is közreműködne, aki nagyon elismert fordító volt. Ő volt az, akit úgy csodáltam gyerekkoromban. „Hát az nagyszerű lenne!” Így hát felkerestem én, a pályakezdő fordító az ötletemmel, és csodák csodájára érdekelte a dolog! Még egy Balassi-kutató professzort is megkértem, hogy írjon hozzá nagyobb utószót. Igen szép könyv lett belőle, azóta még két kiadása jelent meg.
− Említette, hogy a kultúra ismerete mennyire fontos a fordítás során. Mi történik, ha egy szöveg kontextusa nem érthető a másik nyelv olvasói számára?
− Mondok egy példát. Esterházy Péter Harmonia caelestisének második részében szerepel egy jelenet, amiben a grófi palotában Sterk biztos lefoglalja a könyvtárat: a polcok oldalához rögzített takarókkal elfedik a könyveket, és lepecsételik, hogy a gróf ne férjen hozzá, és naponta ellenőrzi valaki, hogy sértetlenek-e a pecsétek, mert az innentől kezdve a nép tulajdona. A magyar olvasó rögtön érti, hogy itt mi történik. Lengyelországban viszont a Tanácsköztársaság jelensége nem annyira ismert, a lengyel olvasó valószínűleg nem fogja érteni a kontextust. Így egy hosszabb bekezdést kellett erről írnom az utószóban.
” Ha Isten még éltet, és ha tudok dolgozni, én már valószínűleg csak Hamvast fogok fordítani, ameddig élek. Olyan ez, mint amikor valaki egy nagyon jó bort kóstolt, és azután már nem szívesen iszik mást.”
− Esterházy fordítása után egy másik hatalmas munka volt a Márai-naplók lengyel kiadása. Ez a saját választása volt?
− Igen, két éve jelent meg a Napló utolsó kötete, és talán nincs is a világon ilyen nagy válogatás belőle, ez öt darab öt-hatszáz oldal terjedelmű kötet. Akkor már Magyarországon éltem, és Balassi után elég sokáig nem fordítottam semmi nagyobb irodalmi művet, mert ebben az időben főleg a négy gyerekünk nevelésével és a Szentjánosbogár közösséggel foglalkoztam. Amikor a legkisebb fiaim tizenegy évesek voltak, egyszer csak kaptam egy levelet egy kiadótól, hogy hallottak Márai Sándorról, és kíváncsiak rá; volnék-e olyan kedves, hogy lefordítok nekik egy általam választott műből tíz flekket. Így kezdődött.
Először lefordítottam az Egy polgár vallomásait, és a kiadó megkérdezte tőlem, mi lenne az a másik Márai-könyv, amit szeretnék fordítani. Azt mondtam, hogy a Naplót lenne érdemes lefordítani.
Abban az időben magyarul is csak az a hat kötet volt ismert, amit maga Márai válogatott és jelentetett meg a saját pénzén külföldön, és amit a rendszerváltás után a Helikon adott ki. Ennek ismeretében mondtam, hogy meg kellene jelentetni belőle egy válogatást, de a kiadó bizonytalan volt. A 43-as évet kivonatoltam, lefordítottam, és elküldtem. Elolvasták, és azt mondták, ez tényleg szenzációs, kezdjem el. 2004-ben jelent meg, akkor még csak egy vastag kötetként. Háromezer példányban adták ki először, és még nyolcszor nyomták újra, nagy hatású könyv volt Lengyelországban. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ez a könyv vezette be Márait a Lengyelországban számontartott XX. századi irodalmi kánonba. Utána pedig, ahogy magyarul is kiadták tizennyolc kötetben A teljes naplót, évente készítettem egy újabb kötetet, öt éven keresztül. Körülbelül a felét válogattam ki és fordítottam le. Azóta is vannak új kiadások, folyamatosan keresik. Lengyelországban, aki olvas, tudja, ki az a Márai, és ez önmagában is nagy eredmény.
− Ebben az esetben a fordító döntése sokat számított abban, hogy mi az, ami bekerül az irodalmi köztudatba.
− A harmadik könyv után leültetett a Czytelnik kiadó főszerkesztője, és azt mondta: „Legyen szíves írni nekem egy listát azokról a könyvekről, amiket szeretne lefordítani.” Ez nem mindennapi lehetőség egy fordítónak. Így kezdődött, és aztán több mint egy évtizeden keresztül fordítottam Máraijobbnál jobb könyveit. Tehát van hatása a fordítónak, igen. Engem meg is lep ez a helyzet.
− Min dolgozik most?
− Hamvas Béla esszéit fordítom. Már meg is jelent az első kötet, ami mint tárgy is nagyon szép lett, babérlevélszínű a borítója. Ez a kiadó – a Próby – olyan gyakorlatot folytat, hogy feltünteti a fordító nevét is a borítón, ami rendkívül jó dolog.
− Ez is felkérésre született?
− Így is mondhatjuk. Mindig is olvastam Hamvast, de azt sosem gondoltam, hogy kész lennék az ő fordítására, mert az ő szövegei olyan műveltségi fokon szólalnak meg, amelyhez én sehol nem vagyok. Volt egy negyedéves irodalmi folyóirat, amely szívesen publikált magyar irodalmat, és sokszor dolgoztam velük. Válogatást közöltek például Budapest 1920-as éveinek publicisztikájából, Molnár Ferenc, Zsolt Béla, Szép Ernő és mások szövegeivel. Készült egy szám Szerb Antalról, amihez lefordítottam A harmadik torony című írását, volt Márai-szám és még sok minden. Nagyon jó szerkesztőm volt ott, akivel könnyen működtünk együtt, sokat beszélgettünk irodalomról, erről-arról, ő tudott Hamvasról, és mondtam neki, hogy nem tudom elképzelni, ki fordíthatná, mert nagyon nehéz. Ő, miután a folyóiratának a krízis időszakában egyszer csak megszűnt a finanszírozása, alapított egy kiadót, és azt mondta nekem: „Eljött az idő, hogy kiadjuk Hamvast.” Engem ez váratlanul ért. „Csak kezdjen gondolkodni rajta…” És én elkezdtem gondolkodni. A Márai-tapasztalatból valamelyest megtanultam, hogyan kell egy ismeretlen írót bevezetni a könyvpiacra, és ezt figyelembe véve nemcsak az első könyvet találtam ki, hanem az első négyet. Ebben a megjelent kötetben A babérligetkönyv esszéi közül van sok, és még más esszék, de a Babérligetből néhányat kihagytam.
− Hamvas és Márai esetében is válogatás jelent meg. Miért?
− Vannak olyan szövegek, amikről úgy gondolom, hogy nem fognak működni Lengyelországban. Ezért csak a legjobbakat kell válogatni.
Itt József Attilának minden fecnijét ki kell adni, de amikor külföldre visszük, akkor csak a legjavát kell megmutatni: ez József Attila, ez a legjobb, amit ő tudott. A külföldi kiadásnak más szempontjai vannak.
Hamvas esetében is nagyon izgultam, hogyan fogadják. Nagyon különleges alkotó, nekünk nincs is olyan írónk, akit hozzá lehetne hasonlítani. Tavaly májusra jelent meg a könyv, óvatosan kétezer példányt nyomtak belőle, és októberben már újra kellett nyomni, és nemrég megint. Én a második könyvet is befejeztem, most szerkesztik. Ha Isten még éltet, és ha tudok dolgozni, én már valószínűleg csak Hamvast fogok fordítani, ameddig élek. Olyan ez, mint amikor valaki egy nagyon jó bort kóstolt, és azután már nem szívesen iszik mást.
− Fiatal műfordítók képzésével is foglalkozik. Milyen elveket szeretne átadni a következő nemzedéknek?
− A Magyar Diplomáciai Akadémián – az egykori Balassi Intézetben – olyan fiatal külföldiek, akik Magyarországgal foglalkoznak, egyéves kurzusokon tanulnak, ezek közt van műfordítói kurzus is. Ez már tizenkilenc éve fut, én a második évtől veszek részt benne. Ez idő alatt több olyan fiatallal foglalkoztam, akik ma aktívan fordítanak magyar irodalmat lengyelre. Ez az egyik legokosabb kultúrdiplomáciai beruházás az állam részéről. A legfontosabb, amit meg akarok nekik tanítani, hogy a műfordítói szerepben sokkal több lehetőség van, mint hogy csak „be a szövegbe, ki a szövegből”. A fordító nyelvi és kulturális területen mindig hidat képez, és azáltal, hogy közvetíti ezeket az ismereteket, segédkezik egy olyan folyamatban, ami általában az emberek között is megtörténik.
Először megismerkedünk, utána könnyebb egymást megérteni, és ha megvan a megértés, akkor jön létre az elfogadás.
Ha valakinek például valami fárasztó tulajdonsága van, de megismerem, és megtudom, hogy az miből ered, sokkal jobban el tudom fogadni, mint ha ezt nem tudnám. Ugyanígy van a nemzetekkel. Amikor valamilyen nehézség, félreértés van közöttük, az általában abból származik, hogy nincs elég tudásuk egymásról. Tehát a fordító sokkal többet tehet, mint hogy csak pusztán lefordít egy szöveget. Ez egyfajta révészszerep, az értékeket oda és vissza szállítani a két part között. Egész embert kívánó feladat és hivatás lehet, nem csak szakmai tevékenység. Azt látom, hogy egyre többen kezdik ezt érteni, és írnak is valamit a fordításhoz: recenziót, utószót, ismertetést. Ezt nagyon támogatom.
A másik fontos kérdés, hogy kinek a szóvivője vagyok én. Mi a lengyel olvasó érdeke, és mi lehetne a szerző érdeke? Az író szószólójaként arra vagyok kötelezve, hogy a lehető legmagasabb minőségben fordítsam, hogy a stílusjegyeit megteremtsem, próbáljam érzékeltetni, hogy miféle személyiség van a szöveg mögött, mi lehetne az ő lengyel hangja. Ez az író érdeke. Mi az olvasó érdeke? A könyv bizonyos értelemben információáradat is. Nemcsak esztétikai értéke van, amely nagyon fontos, hanem nagyon sok mindent közöl a másik világról, és az a cél, hogy az olvasó ezt hibátlanul kapja meg. A fordító egyensúlyoz, és igyekszik, hogy az író és az olvasó közötti találkozás a lehető legnagyobb felületen és a legjobb minőségben történjen meg.
