Lapunk novemberi száma Budapestről szól, hiszen százötven éve ebben a hónapban egyesült Pest, Buda és Óbuda, így létrejött az a nagyváros, ami jelenleg is az ország központja. Érthető tehát, hogy sok szó esik mostanában Budapest érdemeiről, szépségéről, súlyáról vagy éppen túlsúlyáról az országban.
Mi igyekeztünk olyan témákat válogatni A Szív novemberi számába, amelyekkel mások a főváros jubileuma kapcsán talán kevésbé foglalkoznak. A szerkesztőségben azt a munkacímet adtuk e számnak, hogy Budapest behind the scenes. Ehhez kértünk interjút Schwarcz Ádámtól avagy Beton.Hofitól, a városnegyedünkből befutó hiphop előadótól, és nagyon hálásak vagyunk, hogy vállalta a beszélgetést. A találkozás mélysége mindannyiunkat jól meglepett.
Az interjúra készülve elég sok hiphop számot meghallgattam, és szövegeik alapján próbáltam az irodalmi irányzatok skáláján valahogy elhelyezni őket. Arra jutottam, hogy a rap szövegei a naturalizmus eddig talán legradikálisabb formáját hozzák, és nagyon komoly társadalomkritikát fogalmaznak meg. Mint ilyenek persze tükröznek is, a részleteket azonban a sokszorosára nagyítják. A klipek elsőre negatív vízióknak tűnhetnek, képileg általában gyengébbek, mint maga a szöveg, a zenei alap pedig szándékosan minimalista. Ha valaki nincs hozzászokva a raphez, de veszi a fáradságot, hogy mégis odafigyeljen rá, annak elsőre eléggé lemerevítheti az elméjét, talán a szívét is. Csakhamar rájövünk ugyanis, hogy amivel ez a zene szembesít, az nem lázálom, nem egy jól kidolgozott disztópia a szórakoztatásunkra; itt a valóságról van szó, a saját valóságunk legkínosabb burkairól és bugyrairól. A rap klipek által egyenesen a szívbe-lélekbe kapunk egy dózist az elviselhetetlenből, a mélyben, a sötétben hagyott dolgainkból, a peremre szorult nyomornegyedek világából, a saját belső nyomorunkból is. Ezek a számok visszavisznek bennünket a szociális és morális zéró vonalra, sőt még az alá is.
Schwarcz Ádám mondanivalójában nem mindennapi mélységek nyílnak meg, ami olvasóink közül lehet, hogy többeket meg fog lepni már a címlapinterjú olvasása közben is. Itt nincs semmi pongyolaság és kertelés, hanem a hiphopra egyébként is jellemző pallérozatlan őszinteség. Lesznek tehát, akiket meglep ez a beszélgetés, és biztosan bőven akadnak majd, akiket kimondottan megnyer a mondanivaló és a hangvétel is.
A könnyűzenében a hiphop eddig sosem volt a fősodor, ám mostanra mintha változás állt volna be ezen a téren. Hogy mi ennek az oka? Mintha egy ideje történne valami ebben a világban, aminek széleskörű és mélyreható következményei, úgy látszik, mostanában érnek össze. Mintha valami nagy társadalmi és erkölcsi összeroppanás készülne, és ennek kizárt, hogy ne lennének politikai kockázatai is. Ma már nem kérdés, hogy akarunk-e szembesülni azokkal a globális krízisekkel, amelyek mindannyiunkat fenyegetnek, sőt nyomasztanak. Ott érezzük a súlyát a nyakunkon, a szívünkben, a gyomrunkban, az álmainkban vagy épp az álmatlanságunkban. A hiphop évek óta kíméletlenül teszi szóvá ennek az átfogó krízisnek a különböző megnyilvánulási formáit, és szinte az arcunkba tolja az ebből származó mély frusztráltságot − és ha jobban odafigyelünk, talán észrevesszük, hogy némi reményt is.
Nyitókép: Dreamstime
