Három méter magasban állok egy rozoga létra tetején, fejlámpával a homlokomon, ágvágóval a kezemben, és egy évek óta nem gondozott barackfával viaskodom. Kedd este tizenegy óra van, és még nem vacsoráztam, nem tisztálkodtam, legalább egy óra, míg ágyba kerülök, pedig holnap kora reggel csörög az ébresztőórám, vár egy újabb munkanap, napokon belül nyomdába kell adni A Szív magazint. Nem ez volt a szabadidőm hasznos eltöltéséről alkotott vízióm, amikor nem is oly rég nagykörúti lakásunkban terveket szövögettünk feleségemmel a közös jövőnkről.
A megváltozott családi helyzetnek köszönhető, hogy a házvásárlás mostoha, de kalandos útjára léptünk. Az nem igazán volt kérdés, hogy kertes házra van szükségünk, hiszen tehénméretű kutyánkkal a napi három-öt séta a belvárosban sem nekünk, sem szegény jószágnak nem volt különösebben kikapcsoló, nem is beszélve arról, hogy küszöbön a családalapítás, és mivel volt szerencsém kertes házban felnőni, tudtam, mennyit jelent, ha a tesókkal van hol rohangálni, és hogy az úttesten is focizhatunk a szomszéd gyerekekkel, mert autó csak elvétve zavarja meg a játékunkat.
Budapesten születtem, itt nőttem föl, a Feneketlen-tótól a Keleti pályaudvarig húzott képzeletbeli vonal mentén megannyi helyet tudnék említeni, melyhez kedves emlék fűz, a gimnáziumban talán még szerelmes levelet is írtam a Gellért-hegyhez. Így nem igazán volt ínyemre, amikor egy népszerű ingatlanos adok-veszek oldal keresőmezőjébe, a főváros általam preferált kerületei mellé elkezdtek bekerülni egyéb településnevek is: Budakeszi, Érd, Budaörs, Törökbálint, Biatorbágy, Üröm, Solymár, hogy a különböző Pilis kezdetű helységeket ne is említsem. Büszke lokálpatriótaként idegenül hatott, hogy az irányítószámom ne egyessel kezdődjön.
Nagyjából fél év és megannyi tüzetesen megszemlélt ingatlan után beletörődtem, hogy az igényeinknek és a pénztárcánknak is megfelelő házat kizárólag az agglomerációban találunk. Kissé gyerekes ragaszkodásom Budapesthez minden megnézett házzal enyhült, egy dologból azonban nem engedtem: a kertünk legyen nagy.
Amikor találtunk egy minden igényünknek megfelelő házat Biatorbágyon, mely ráadásul közel ezer négyzetméteres telken helyezkedett el, nem haboztunk ajánlatot tenni, és pár hónapon belül már egy gyümölcsfa árnyékában szürcsölgettem a reggeli kávémat.
A költözés előtti hónapban azonban sikerült összeszednem a koronavírust, és míg múlni nem akaró lázamat próbáltam a modern orvostudomány és a népi gyógyászat szinte összes eszközével kordában tartani, annyi kertészkedésről szóló videót néztem meg, hogy a mennyiséget csak félve merném bevallani.
Komoly tervek voltak hát a fejemben, amikor végre átvettük a házunk kulcsait, és egy szemétdombon strázsáló kiskakast is leiskolázó büszkeséggel tekintettem végig talpalatnyi birodalmunkon. Költözésünk április végére esett, így a telken található gyümölcsfák jó részén már nődögélt a termés. A ház előző tulajdonosa a fűnyírást leszámítva nem sok figyelmet szentelt a kertnek az elmúlt években, így a gondozatlan fák roskadoztak a gyümölcskezdeményektől. Később megtudtam, hogy ez nem feltétlenül jó dolog, akkor azonban dörzsöltem a tenyerem, hogy micsoda dőzsölés lesz itt: körte, kajszi, szilva, cseresznye, meggy és szőlő. „Csak győzzük befőzni a lekvárt, és kifőzni a pálinkát” – gondoltam naivan.
Egészen addig ringattam magam efféle ábrándokban, míg érthetetlen hirtelenséggel el nem kezdett hullani az érett körte a fáról. A gyümölcs íze finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Ezt a hiányt a kedves fa bőséges terméssel kompenzálta. Bár minden reggel és este több kiló körtét szedtünk össze, így is annyi gyümölcs jutott a földre, hogy torkos labradorunk az elfogyasztásuk után inkább hasonlított zeppelinre, mintsem házőrzőre. Ahogy a többi fa sorra kezdett termést hozni – vagy épp egyáltalán nem hozni –, úgy vált világossá, hogy az évek óta elmaradó metszés komolyabb gond, mint korábban gondoltam.
Beköltözésünk után egy régi szekrényből hügelkultúrás magaságyást csináltam, melynek lényege, hogy a termőföld alá korhadt fákat, ágakat és komposztot helyezünk, ami amellett, hogy táplálja a növényeket, jobban megtartja a nedvességet is, így nem gond, ha a nyári hőségben elmarad egy-egy locsolás. Ez az ágyás, pontosabban a belé ültetett, meglehetősen igénytelen paradicsom volt kertészművészetem első évének egyetlen sikeres vállalkozása. Be kellett látnom, hogy ha e cirka két négyzetméternél nagyobb területtel is meg akarok birkózni, segítségre van szükségem.
Nagymamáim gyerekkoromban az unalomig ismételgették, hogy tanuljak, mert a megszerzett tudást senki nem veheti el tőlem. Úgy döntöttem, hogy a felnőttképzés keretein belül foglalkozom kertészettel, be is iratkoztam egy tanfolyamra, és fél évvel később hivatalosan is zöldség- és gyümölcstermesztővé váltam. Legalábbis papíron. Nem állítom, hogy nem szereztem sok hasznos tudást ez idő alatt, de mivel a képzés őszre és télre esett, a növények pedig történetesen tavasszal és nyáron hajlandók bármiféle aktivitásra, az elmélet mellől kínosan hiányzott a gyakorlat.
Az idei tavasznak viszont már úgy futhattam neki, hogy fél éven keresztül minden hétvégén növényekről beszélgettem hozzám hasonló érdeklődésű emberekkel, a zsebemben pedig ott lapult egy jegyzetfüzet, amelyben összegyűjtöttem rengeteg hasznos praktikát olyan kertészektől, akik évtizedek óta űzik szakmájukat. Ez megfelelő motivációt adott ahhoz, hogy a kusza fáimra, elburjánzott szőlőtőkéimre és pamlagon heverő területeimre ne egy nyűgös feladat tárgyaiként tekintsek, melynek elvégzéséhez sem kedvem, sem megfelelő tudásom nincs, hanem játszótérként, melyen megvalósíthatom azokat a terveket, amelyeket hónapok óta dédelgettem.
Egy jól termő, könnyen gondozható, finom termést adó kert kialakítása a tervezéssel kezdődik. Ehhez megfelelő egy „kockás” füzet is, én a millenniumi generáció tagjaként mégis inkább egy weblapot használtam, amelyen pillanatok alatt megadtam a telkem méretét, hogy milyen gyümölcsfáim vannak, illetve hogy hol és milyen zöldségeket szeretnék termeszteni.
Átgondoltam, hogy a hétvégi bevásárlások során általában mi landol a kosarunkban, és mivel hely van bőven, úgy döntöttem, hogy minden zöldséggel megpróbálkozom, amelyért egyébként súlyos pénzeket hagyunk a boltok pénztárainál. Miután a tervek elkészültek, a képernyőn a paradicsom mellett uborka, répa, cukkini, borsó, bab, burgonya és különféle hagymák virítottak. A GrowVeg.com weboldal hatalmas segítséget jelentett, ugyanis kerttervező funkciója arra is felhívja a figyelmet, hogy mely zöldség mellé mit érdemes ültetnem a jobb termés reményében. Hagymát, fokhagymát például minden ágyás mentén érdemes elhelyezni, hiszen ezek illóanyagai távol tartanak bizonyos kártevőket, de ugyanez elmondható a bársonyvirágról – népiesebb nevén büdöskéről – is. Ha a zöldségeink mellé sarkantyúkát ültetünk, ízletes virágai magukhoz vonzanak bizonyos rovarokat, így azok nem a haszonnövényeink között tobzódnak. A gyümölcsfák alá érdemes mustárt vetni, mert megöli a fák tövében fejlődő lárvákat. Az interneten számos cikk foglalkozik a növénytársítással – ha veteményest tervezünk, előtte mindenképp érdemes egy kis kutatómunkát végezni.
A tervek elkészülte után következett a gyakorlati megvalósítás. Világos volt számomra, hogy elsőként az elhanyagolt gyümölcsfákat kellett rendbe tennem. Igen ám, de hogy érdemes nekilátni a metszésnek? Az iskolában megtanultam, hogy az alma, a körte, a cseresznye és a szilva inkább a sudaras, orsós koronaformákat szereti. Ez azt jelenti, hogy a fa közepén, a törzs folytatásaként meg kell hagyni egy felfelé törő ágat (ezt nevezzük sudárnak), és ennek mentén kell kialakítani a koronát. A kajszi és az őszi ezzel szemben a katlan és tölcsér koronaformát szereti, melynek lényege az, hogy a lombkorona közepéről minden ágat eltávolítunk, ezzel szellős, a napsütést remekül beengedő formát hozva létre.
Mindez könnyen megoldható, ha az ember maga kezdi el a fácskák nevelését, és évről évre egy kicsit alakítgat a formájukon. Amikor azonban a több mint hat méter magas, beláthatatlanul kusza, legalább húszéves körtefámra tekintettem, nehezen véltem felfedezni benne azt a fát, amit a tankönyveimben már annyit tanulmányoztam. Végül a drasztikus megoldás mellett döntöttem, és a legtöbb elburjánzott résztől megszabadultam, s bár mostanra néhány fám elég lelombozó látványt nyújt, azt remélem, hogy öreg ágaiktól megszabadulva hamarosan friss hajtásokkal örvendeztetnek meg.
Cserkészként gyorsan megfigyeltem, hogy a természetben érzem magam legközelebb a Jóistenhez, és ugyanez az érzés fogott el, amikor a fáim lombkoronájában hajlongtam, nemegyszer éjszakába nyúlóan. A kertemben az Úr kezembe adta a teremtés egy apró szikráját. Sokszor már a munkaidő végén, az irodában ránézek a kerttervemre, és mire hazaérek, alig várom, hogy újra kint lehessek, metszhessek, permetezhessek, áshassak, palántázhassak. Hosszú évek óta nem tudom magam rávenni a mozgásra, mostanában viszont mindennap izomlázam van, de ezt egy cseppet sem bánom. Sokszor át sem öltözöm, és már azon kapom magam, hogy ösztönösen végigsétálok a kertemen, átnézem a fáimat, babusgatom a palántáimat, és várom a májust, amikor végre mindent elültethetek. Egyelőre sajnos nem tudok számot adni arról, hogy mindez a törődés milyen termést eredményez, de ha csak arra gondolok, a kertészkedés milyen folyamatokat indított el bennem, már tudom, hogy megérte belevágni.
Illusztrációk: Meszleny Anna
Nyitókép: iStock
