Molnár-Bánffy Katával, a Képmás Kiadó és a Salt Communications kommunikációs ügynökség vezetőjével lapkiadásról, erős nőkről, a vállalkozói hozzáállásról, az arisztokrácia hozományáról, Szent Márton köpenyéről és nem utolsósorban Ferenc pápáról beszélgettünk.
– A lapkiadás nem új dolog az életedben.
– Már egyetemista koromban is egy újság kiadójánál dolgoztam, a Zászlónknál, a Regnum Marianum közösség diáklapjánál. Ifjúsági főszerkesztő volt a titulusom, az olvasói célcsoportot képviseltem a lap készítői között. Újságírótáborokat szerveztem gimnazistáknak, és én is sokat írtam. Szerettem ott dolgozni.
– A Képmás magazin egyik tulajdonosa vagy, ezenkívül azt a céget is vezeted, ami kiadja a lapot.
– Tizenkét évvel ezelőtt kerültünk kapcsolatba a Képmással, Nagy István dizájner kollégámmal közösen. Kívülről támogattuk a márkaépítési folyamatot, aminek eredményeképpen új arculatot, új energiákat kapott a kiadvány, amit még 2002-ben Illésy Matyi atya alapított, és addig egy lelkes amatőrök által készített plébániai újság volt. Később Istvánnal közös cégünk, a SaltComm többségi tulajdonossá vált a kiadóban, amit azóta én vezetek. Profi, a piaci igényeknek megfelelő lapot csináltunk a Képmásból, ami ma, nyugodtan mondhatjuk, fölfele lóg ki a standokon lévő újságkínálatból. Büszkék vagyunk rá.
– Van-e még létjogosultsága a nyomtatott sajtónak? Mik a tapasztalataid? Hiszel benne?
– Amit szeretnek, az tovább él. A napilapok létjogosultságában kételkedem, azt kiváltotta a gyorsabb online tér – de a tematikus magazinoknak mindig lesznek hűséges törzsolvasóik, akik szeretik a papír illatát, meg hátradőlni a fotelben és lapozgatni. A működéshez ideális példányszámot nem tudjuk elérni, de igyekszünk más módon forrásokat teremteni.
– Végül nem újságíró lettél, hanem üzletasszony. Mi vitt ebbe az irányba?
– Az újságíráshoz olyan típusú ember kell, aki alkotni vágyik. Én inkább szervezni, koordinálni, vezetni tudok jól másokat. Hétgyerekes családban nőttem fel legidősebbként – akkor is nekem kellett elvinnem a balhét a testvéreim között, ha nem én voltam a főkolompos. „Legalább neked lehetett volna több eszed” – hallottam mindig. Megtanultam felelősséget vállalni, és korán kiderült, hogy a vezetői szerepek nem idegenek tőlem. De nem is baj, szükség van női vezetőkre. Közhelyesen hangzik, de a vezetők világa férfiak által dominált terület. Az a néhány nő, akinek van kedve, ambíciója, adottsága ahhoz, hogy beszálljon a vezetésbe, jót tesz ennek a ligának.
„Hétgyerekes családban nőttem fel legidősebbként – akkor is nekem kellett elvinnem a balhét a testvéreim között, ha nem én voltam a főkolompos.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Szerinted létezik a híres „üvegplafon”?
– Persze. Kár lenne tagadni. De részben kétségkívül mi magunk építjük magunk fölé. A saját keresztény-konzervatív köreinkben valójában arra tanítjuk a gyerekeinket – nemcsak a lányainkat, hanem a fiúkat is –, hogy fogják vissza magukat. Ilyen mondatokat mondunk nekik: „Túl sok vagy, nem kell mindig neked szerepelni. Nem kell mindig a legokosabbnak lenned. Nem kell mindig fővezérnek lenni, hagyd a többieket érvényesülni, ne legyél önző.” Én is ezt hallottam egész gyerekkoromban. Most tizennégy éves a lányom. Négy évvel ezelőtt felvételizett egy közismert, közszeretetnek örvendő katolikus iskolába. Egy kitűnő tanuló, ambiciózus kislányról van szó, aki kétségkívül hozzám hasonlóan határozott, kis „vezérhangya” típusú egyéniség. Volt hely az osztályban, a próbanapon is megfelelt, de megmondták, hogy nem veszik fel, mert az osztályban már sok „dudás” van, és könnyebb a tanító néni dolga, ha szerényebb és visszafogottabb gyerekek kerülnek be, nem a nagyszájúak és határozottak.
– Hogyan reagáltál?
– Nagyon mérges voltam, még sírtam is, mert úgy éreztem, hogy a tőlem ellesett természete miatt büntetik a gyereket. Ez is rossz reflex, hogy mindig magunkban keressük a hibát, ugye? A lányom végül is a Patrona általános iskolájában kötött ki, ahol a főigazgató asszony, Rubovszky Rita hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy igenis a keresztény-konzervatív körökből is kellenek olyan lányok, akiket hagyunk kiteljesedni. Nem muszáj minden nőnek háziasszonynak, óvó néninek vagy tanító néninek lennie, miért ne lehetne egy lányból cégvezető? Miért ne teljesedhetne ki abban, főleg ha van hozzá adottsága is, hogy vezet valakiket? Nemrégen volt pályaorientációs nap a Patronában, örömmel meséltem a lányoknak magáról a vezetésről.
„A saját keresztény-konzervatív köreinkben valójában arra tanítjuk a gyerekeinket – nemcsak a lányainkat, hanem a fiúkat is –, hogy fogják vissza magukat.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Azt tudni lehet rólad, hogy konzervatív feminista vagy. Nem hordoz ez a kifejezés némi önellentmondást?
– Épp elhatároztam, hogy ezentúl nem azt fogom mondani, hogy „konzervatív feminista” vagyok, hanem azt, hogy feminista, mert a konzervatív mintha valamiféle fosztóképző lenne. Szerintem a mi konzervatív társadalmi köreinkben a feminizmus még akut téma. A budapesti liberális értelmiségi körök ezt a kérdést már „lejátszották”. Természetesen már nem az a kérdés, hogy járjanak-e a nők egyetemre, van-e választójoguk, hanem az, hogy mi az oka, hogy inkább visszahúzódnak bizonyos szerepektől. Miért mondjuk a lányainknak, hogy „nem kell annyit szerepelni, ne nyüzsögj, fogd vissza magad”? Szerintem a feminizmus ma már átkerült a konzervatív térfélre: nem lehet egyszerre a nőknek is szurkolni, meg a magukat nőnek képzelő férfiaknak is. És bár vannak ijesztően radikális szárnyai a feministáknak, én nyilván nem velük azonosulok. A katolikus egyháznak is vannak olyan tagjai, akikkel nem tudunk közösséget vállalni, de attól még katolikusok vagyunk. Így vagyok a feminizmussal is.
Ezzel együtt nem szívesen veszek részt a feminista vitákban és kerekasztalokban, mert ezek elméleti síkon zajlanak, egyfajta akadémiai közegben, ezzel teljesen elszakítva a témát a hétköznapi valóságtól. Ehhez nincs kedvem, a tapasztalatokban hiszek.
A konzervatív nevelés a történelmi tapasztalatokon alapul, azt adjuk tovább, amiről évszázadokon át azt tapasztaltuk, hogy a túlélést segíti. Az összes hagyományos, konzervatív norma – ami ellen tiltakozni illik – erre vezethető vissza, tehát ez egyébként releváns tudás. Csak nyilván újra kell értelmezni a XXI. században, meg észre kell venni, ha valami fölött már tényleg eljárt az idő. De az nem megy olyan gyorsan.
– Részt veszel ebben az újraértelmezésben?
– Én élek, nem értelmezek. Még egyetemista, Szent Ignác-szakkollégista voltam, amikor először kimondtam, hogy nem vagyok értelmiségi, és most is fenntartom ezt a mondásomat. Pedig az Ignác pont egy ilyen katolikus értelmiségiképző hely. De tulajdonképpen ott jöttem rá, hogy van egyfajta teoretikus, elméleti tudományosság – különösen a társadalomtudományokra, bölcsészettudományok egy részére jellemző -, ami tőlem nagyon távol áll. Szerintem nem tesz jót az életnek, ha túlgondoljuk. Bizonyos értelemben földhözragadt vagyok: két lábbal a földön járok, és nem szeretek elméleti vitákba bocsátkozni, mert azok gyakran elterelik a figyelmet a lényegről, a valóságról. Mérges is vagyok néha, amikor pusztán elméleti alapon közelítünk valamihez, ahelyett, hogy a gyakorlatban figyelnénk meg, hogy a világnak a minket érdeklő részlete hogyan és miért úgy működik. Vállalkozó típus vagyok, a kis vállalkozások világában érzem jól magam, a dolgok építésében, gyarapításában, szeretek értéket, hasznos dolgokat létrehozni, megerősíteni. Egészséges „vidéki lány” vagyok, nagy veteményeskertem van, hétvégén igyekszem kirándulni, a természetben lenni, és most éppen szombatonként gombaszakellenőri tanfolyamra járok, mert az viszont hasznos tudás… Az ötfős családunkra négyfélét főzök, szóval ilyen szempontból nem vagyok tipikus feminista értelmiségi.
„Két lábbal a földön járok, és nem szeretek elméleti vitákba bocsátkozni, mert azok gyakran elterelik a figyelmet a lényegről, a valóságról.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– A közelmúltban elkészült, báró Szilvássy Caroláról szóló film, A maga természete szerint és szabadon, amelynek a producere vagy, ezt a konzervatív feminista értékrendet mutatja be?
– Lánykorom óta izgat Carola személyisége. Autonóm, nagyon intelligens, sokrétű, színes egyéniség volt. A két háború közti erdélyi, főleg kolozsvári életnek volt az egyik meghatározó alakja, nagy szalont vitt, és kiterjedt társas életet élt, de boldogtalan volt. Rosszul sikerült a házassága, korán meghalt a gyermeke, és a nagy szerelme, ami Bánffy Miklóshoz kötötte, beteljesületlen maradt. Ugyanakkor megpróbált nagyon sokat adni a társadalomnak. Az első világháború idején a fronton szolgált két évet, arisztokrata létére műtős nővérként, s az irodalmi szalonjában azon dolgozott, hogy a Trianon által érintett területeken a magyar kultúra tovább élhessen. A helikonos erdélyi magyar írók neki küldték el a műveiket kiadás előtt, hogy véleményt mondjon róluk. De ővolt az első magyar nő, aki repülőgépen ült. Egyszer elment Afrikába is, megkereste annak az unokatestvérének a sírját, aki a búr háborúban esett el. Azonkívül, hogy kórházakat és árvaházakat alapított, Bánffy Miklóssal és Bethlen Margittal a második világháború végén kimenekítettek százharminc árvaházi gyereket az égő Nagyszebenből. Ugron Zsolnával, Bertha Líviával és Szebeni Zsuzsával közösen készítettük ezt a filmet. Nagyon örülök neki, régi nagy álmom volt, hogy méltó emléket állítsunk Szilvássy Carolának.
– Azt mondod, önkéntelenül is azt adjuk tovább, amiről évszázadokon át azt tapasztaltuk, hogy segíti a túlélést. Híres erdélyi arisztokrata család tagja vagy, nagy szükségetek volt erre a tapasztalatra.
– A közelmúltban egy tekintélyes politikus úgy mutatott be a munkatársainak, hogy csak azt említette meg rólam, milyen családból jövök. Ez mindig feldühít. A család persze erős „márkajegy”, de adottság – egy munkamegbeszélésen nem lenne helye az ilyen megjegyzéseknek. Ezekkel a családi örökségekkel meg kell dolgoznunk. Ha csak a testvéreimet nézem, mindannyian máshogy kezeljük ezt a helyzetet.
Nekem az tűnt járható útnak, hogy tudatosítom, felelősséget vállalok érte, amire büszke lehetek, arra büszke vagyok, integrálom az életembe, de nem tulajdonítok neki a kelleténél nagyobb jelentőséget.
Szerintem én rendben vagyok most a származási történetemmel, tudok belőle erőt meríteni, ha kell, és látom az ajándékait. Erdélyi családból jövök, nem dunántúliból, az én őseim élete jellegzetesen nem nagy kastélyokról, pompás ruhákról meg bécsi bálokról szólt, hanem a gazdálkodásról, a munkáról meg azokról a vidéki közösségekről, amelyeknek az élére kellett állni gazdasági és kulturális értelemben is. A családom ezekben a feladatokban messzemenően helytállt. Szerintem innen hozom a közéleti felelősségemet. A felmenőim között nagyon sok politikus van, miniszterelnök és számos miniszter is. Köztük néhány komoly reformer is, akik odaadással szolgálták a nemzetüket. Ilyen például szépapám, Trefort Ágoston, aki a közoktatás ma ismert formáját – például az érettségit – bevezette. Mi ilyen családi történeteken, példákon nevelkedtünk, ami a tekintetünket magasabbra helyezi el a horizonton. De mindenkinek elsősorban a saját életével kell elszámolnia, és nem az őseivel.
Sokáig nem voltam benne biztos, de ma már tudom, hogy igenis kell a vízen járnunk, ha arra kaptunk meghívást. Nem igaz a közismert nóta, hogy „Nem kell, hogy járj / Tó vizén, a kereszten megfeszülj / Nem kell a vízből bort csinálj!” – elringathatjuk magunkat ezzel, de a katolicizmus elképesztő bátorságot igényel tőlünk, és ebbe az is beletartozik, hogy meg kell találnunk a magunk vizét, és ha kell, hát járnunk kell rajta. És talán nem olyan nagy baj, ha az előttünk járók között vannak ilyen kiemelkedő példaképek, mert akkor könnyebben elhisszük magunkról, hogy ez nekünk is menni fog.
– Köztudottan jó kapcsolatokat ápolsz a kormányzattal, egyetem után bekerültél a miniszterelnökség kommunikációs csapatába.
– Tulajdonképpen ez volt az első valódi állásom, 1998 és 2002 között. Nagy megtiszteltetés volt ennyire fiatalon bekerülni ebbe a stábba, ahol nagyon sokat tanultam, mindenekelőtt Wermer Andrástól. Valóban számos vezető politikust, intézményvezetőt még ezekből az időkből ismerek, amikor mindannyian pályakezdők voltunk. Később a MOL-nál folytattam a pályafutásomat. A közigazgatási tapasztalatot kiegészítette egy nagyvállalatnál töltött idő. Hasznos volt, hogy e két teljesen más világot megismerhettem. A harmadik gyerekem megszületése után határoztam el, hogy megpróbálok önállóan, vállalkozóként boldogulni. Van bennem egy erős autonómiaigény és kellő bátorság is. Azóta egész kis cégcsoport nőtt ki körülöttem, ma már összesen majdnem ötven munkatárssal dolgozunk. Úgyhogy amikor jött a Covid, aztán meg a háború, akkor mindig azért forgolódtam álmatlanul, mert úgy éreztem, ötven család egzisztenciája nyomja a vállamat. De szerencsére eddig minden akadályt jól vettünk.
– Mintha a krízisekből megerősödve kerülnél ki. Mennyire érzed magad lelkileg ellenállónak?
– Ráéreztél, szerintem ez az én igazi erősségem, a reziliencia. Ehhez például nagyon jók a családunk történelmi tapasztalatai, nem mindegy, milyen történeteken nő fel az ember. Az, hogy az erdélyi birtokainkat vagy a tatárok, a törökök, vagy a Habsburgok, vagy a románok fenyegették, hogy mindig fel kellett kelni, mindig újra kellett építkezni – ez engem, késői utódot is ellenállóvá, kitartóvá tesz. A kommunizmus alatt mindkét nagymamámnak nagyon nehéz sors jutott: a férjeik börtönben, ők maguk mindenüktől megfosztva, kitelepítve, több kicsi gyerekkel próbáltak túlélni egy ellenséges politikai közegben. Összeszorították a fogukat, hittek a Gondviselésben, erős értékrendjük volt, és túléltek, felnevelték a gyerekeiket, rengeteg unokájuk és dédunokájuk született. Nekem ilyenek a női előképeim, hát milyen legyek, ha nem reziliens?
„Az, hogy az erdélyi birtokainkat vagy a tatárok, a törökök, vagy a Habsburgok, vagy a románok fenyegették, hogy mindig fel kellett kelni, mindig újra kellett építkezni – ez engem, késői utódot is ellenállóvá, kitartóvá tesz.” (Fotó: Hegedüs Márton)
– Van olyan transzgenerációs történelmi tapasztalatotok, ami megnehezíti az életet?
– Pszichésen a „túlélésre” vagyunk kódolva, ami ebben a posztkapitalista korban, ami a fogyasztásra van berendezkedve, nem lenne indokolt. Ez megnehezíti mondjuk azt, hogy csak úgy, simán jól érezd magad a világban. Azt éled meg, hogy mindig résen kell lenned.
– A két fiad Pannonhalmán volt gimnazista. Kialakult valamilyen kötődésetek a bencésekhez vagy Szent Mártonhoz?
– A családunk életében nagyon meghatározó volt az a nyolc év, amíg a fiaink Pannonhalmára jártak, akkor kéthetente ilyen-olyan okból megjelentünk ott.
Nagyon szeretjük a bencéseket, és azt gondoljuk, hogy a fiainknak irtó nagy szerencséjük van, hogy náluk tanulhattak. Főleg azért vagyok hálása bencéseknek, mert azt éreztem, a fiaink személyre szabott törődést kaptak náluk.
– Akkor különösen nagy dolog volt számodra a novemberi beszéded a Szent Márton-díj átadásakor.
– Nagy megtiszteltetés volt, meglepetésként ért valóban. A díjat Áder János volt köztársasági elnöknek és hitvesének, Herczegh Anitának, a Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért alapítóinak ítélték. A korábbi években mindig egy tekintélyes pap mondta ezt a beszédet, Cirill főapát úr hangsúlyozta is nekem, amikor megkért a feladatra, hogy én leszek az első nő ebben a szerepben, és javasolta, hogy hozzam be a női szempontokat. Sokat gondolkodtam, miről beszéljek. Végül eszembe jutott a mamám, hogy vajon ő mit szólhat Szent Márton közismert történetéhez? Ó, hát ezt pontosan el tudtam képzelni! Azt mondaná, hogy miért kellett azt a jó köpenyt kettévágni? Adta volna oda neki egészben! Vagy tartotta volna meg az egészet, de miért kellett tönkretenni a jót? Ez tényleg nehezen megmagyarázható momentum Szent Márton történetében. Akkor jöttem rá, mennyire erősen jelképezi az életünket ez a kettéhasítottság. Ennek az elviselése a szentté válásunk útja valamilyen módon. És a fájdalom, ami ezzel jár, alkalmas a gyógyításra, ez meg a kegyelem. A beszéd után odajött hozzám Asztrik atya gratulálni, és azt mondta: „Ehhez kellett egy nő, hogy lerángasson minket a felhőkből a földre.”
– Lapunk megjelenése idejére várjuk Ferenc pápát Magyarországra. Vannak emlékeid a korábbi pápalátogatásokról?
– Nem előzmények nélkül, de azért váratlanul és nagyon izgalmas kontextusban történik ez a látogatás, amit valahol Magyarország komoly elismerésének élek meg. Még gimnazista voltam a kilencvenes évek elején, akkor volt az első pápalátogatás, II. János Pál pápával találkozhattunk. Ott voltunk ezeken az eseményeken, miséken, készültünk rájuk, és tényleg szuper volt, nagyon sokat jelentett spirituálisan. A gimnazista életkor nyilván érzékeny időszak, s akkor nekem fontos és jó élményként épültek be az életembe ezek az alkalmak. Nagyon örültem akkor is, amikor az eucharisztikus kongresszusra jött el Budapestre Ferenc pápa. Felemelő volt a szentmise a Hősök terén. Nagyon örülök, hogy alkalmunk volt a gyerekeinkkel együtt részt venni rajta. Remélem, számukra is fontos eseményként marad meg. Őszintén szólva annak is nagy jelentőségét látom, hogy ez a pápa szerzetes, jezsuita. A gyerekeink és mi magunk is szerzetesi iskolába jártunk, most is sok szerzetessel van kapcsolatunk, és úgy látom, „tudnak valamit”. Azokban a vitákban pedig nem kívánok részt venni, hogy Ferenc pápa liberális-e vagy nem. Ez csak médiafelhajtás körülötte. Azt látom, hogy a katolikus hit szempontjából lényeges dolgokhoz nagyon is ragaszkodik. Biztos vagyok benne, hogy áldásos lesz a magyarországi látogatása.
Fotók: Hegedüs Márton
