„Erősségem a reziliencia”

Molnár-Bánffy Kata vállalkozásról, médiáról, családról

Molnár-Bánffy Katával, a Képmás Kiadó és a Salt Communications kommunikációs ügynökség vezetőjével lapkiadásról, erős nőkről, a vállalkozói hozzáállásról, az arisztokrácia hozományáról, Szent Márton köpenyéről és nem utolsósorban Ferenc pápáról beszélgettünk.

– A lapkiadás nem új dolog az éle­tedben.

– Már egyetemista koromban is egy újság kiadójánál dolgoztam, a Zász­lónknál, a Regnum Marianum közös­ség diáklapjánál. Ifjúsági főszerkesztő volt a titulusom, az olvasói célcsopor­tot képviseltem a lap készítői között. Újságírótáborokat szerveztem gimna­zistáknak, és én is sokat írtam. Szeret­tem ott dolgozni.

– A Képmás magazin egyik tulaj­donosa vagy, ezenkívül azt a céget is vezeted, ami kiadja a lapot.

– Tizenkét évvel ezelőtt kerültünk kapcsolatba a Képmással, Nagy Ist­ván dizájner kollégámmal közösen. Kívülről támogattuk a márkaépítési folyamatot, aminek eredményekép­pen új arculatot, új energiákat kapott a kiadvány, amit még 2002-ben Illésy Matyi atya alapított, és addig egy lel­kes amatőrök által készített plébáni­ai újság volt. Később Istvánnal közös cégünk, a SaltComm többségi tulaj­donossá vált a kiadóban, amit azóta én vezetek. Profi, a piaci igényeknek megfelelő lapot csináltunk a Képmás­ból, ami ma, nyugodtan mondhatjuk, fölfele lóg ki a standokon lévő újságkí­nálatból. Büszkék vagyunk rá.

– Van-e még létjogosultsága a nyomtatott sajtónak? Mik a tapasz­talataid? Hiszel benne?

– Amit szeretnek, az tovább él. A na­pilapok létjogosultságában kételke­dem, azt kiváltotta a gyorsabb online tér – de a tematikus magazinoknak mindig lesznek hűséges törzsolvasóik, akik szeretik a papír illatát, meg hát­radőlni a fotelben és lapozgatni. A mű­ködéshez ideális példányszámot nem tudjuk elérni, de igyekszünk más mó­don forrásokat teremteni.

– Végül nem újságíró lettél, hanem üzletasszony. Mi vitt ebbe az irányba?

– Az újságíráshoz olyan típusú em­ber kell, aki alkotni vágyik. Én inkább szervezni, koordinálni, vezetni tudok jól másokat. Hétgyerekes családban nőttem fel legidősebbként – akkor is nekem kellett elvinnem a balhét a test­véreim között, ha nem én voltam a fő­kolompos. „Legalább neked lehetett volna több eszed” – hallottam mindig. Megtanultam felelősséget vállalni, és korán kiderült, hogy a vezetői szerepek nem idegenek tőlem. De nem is baj, szükség van női vezetőkre. Közhelye­sen hangzik, de a vezetők világa férfiak által dominált terület. Az a néhány nő, akinek van kedve, ambíciója, adottsága ahhoz, hogy beszálljon a vezetésbe, jót tesz ennek a ligának.

„Hétgyerekes családban nőttem fel legidősebbként – akkor is nekem kellett elvinnem a balhét a test­véreim között, ha nem én voltam a fő­kolompos.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– Szerinted létezik a híres „üveg­plafon”?

– Persze. Kár lenne tagadni. De rész­ben kétségkívül mi magunk építjük magunk fölé. A saját keresztény-kon­zervatív köreinkben valójában arra tanítjuk a gyerekeinket – nemcsak a lányainkat, hanem a fiúkat is –, hogy fogják vissza magukat. Ilyen monda­tokat mondunk nekik: „Túl sok vagy, nem kell mindig neked szerepelni. Nem kell mindig a legokosabbnak len­ned. Nem kell mindig fővezérnek len­ni, hagyd a többieket érvényesülni, ne legyél önző.” Én is ezt hallottam egész gyerekkoromban. Most tizennégy éves a lányom. Négy évvel ezelőtt felvéte­lizett egy közismert, közszeretetnek örvendő katolikus iskolába. Egy kitű­nő tanuló, ambiciózus kislányról van szó, aki kétségkívül hozzám hasonló­an határozott, kis „vezérhangya” típu­sú egyéniség. Volt hely az osztályban, a próbanapon is megfelelt, de meg­mondták, hogy nem veszik fel, mert az osztályban már sok „dudás” van, és könnyebb a tanító néni dolga, ha szeré­nyebb és visszafogottabb gyerekek ke­rülnek be, nem a nagyszájúak és ha­tározottak.

– Hogyan reagáltál?

– Nagyon mérges voltam, még sír­tam is, mert úgy éreztem, hogy a tő­lem ellesett természete miatt bünte­tik a gyereket. Ez is rossz reflex, hogy mindig magunkban keressük a hibát, ugye? A lányom végül is a Patrona általános iskolájában kötött ki, ahol a főigazgató asszony, Rubovszky Rita hozzám hasonlóan azt gondolja, hogy igenis a keresztény-konzervatív kö­rökből is kellenek olyan lányok, aki­ket hagyunk kiteljesedni. Nem muszáj minden nőnek háziasszonynak, óvó néninek vagy tanító néninek lennie, miért ne lehetne egy lányból cégve­zető? Miért ne teljesedhetne ki abban, főleg ha van hozzá adottsága is, hogy vezet valakiket? Nemrégen volt pálya­orientációs nap a Patronában, öröm­mel meséltem a lányoknak magáról a vezetésről.

 „A saját keresztény-kon­zervatív köreinkben valójában arra tanítjuk a gyerekeinket – nemcsak a lányainkat, hanem a fiúkat is –, hogy fogják vissza magukat.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– Azt tudni lehet rólad, hogy kon­zervatív feminista vagy. Nem hordoz ez a kifejezés némi önellentmondást?

– Épp elhatároztam, hogy ezentúl nem azt fogom mondani, hogy „kon­zervatív feminista” vagyok, hanem azt, hogy feminista, mert a konzervatív mintha valamiféle fosztóképző lenne. Szerintem a mi konzervatív társadal­mi köreinkben a feminizmus még akut téma. A budapesti liberális értelmisé­gi körök ezt a kérdést már „lejátszot­ták”. Természetesen már nem az a kér­dés, hogy járjanak-e a nők egyetemre, van-e választójoguk, hanem az, hogy mi az oka, hogy inkább visszahúzód­nak bizonyos szerepektől. Miért mond­juk a lányainknak, hogy „nem kell annyit szerepelni, ne nyüzsögj, fogd vissza magad”? Szerintem a feminiz­mus ma már átkerült a konzervatív tér­félre: nem lehet egyszerre a nőknek is szurkolni, meg a magukat nőnek kép­zelő férfiaknak is. És bár vannak ijesz­tően radikális szárnyai a feministák­nak, én nyilván nem velük azonosulok. A katolikus egyháznak is vannak olyan tagjai, akikkel nem tudunk közösséget vállalni, de attól még katolikusok va­gyunk. Így vagyok a feminizmussal is.

Ezzel együtt nem szívesen veszek részt a feminista vitákban és kerekasz­talokban, mert ezek elméleti síkon zaj­lanak, egyfajta akadémiai közegben, ezzel teljesen elszakítva a témát a hét­köznapi valóságtól. Ehhez nincs ked­vem, a tapasztalatokban hiszek.

A konzervatív nevelés a történelmi tapasztalatokon alapul, azt adjuk to­vább, amiről évszázadokon át azt ta­pasztaltuk, hogy a túlélést segíti. Az összes hagyományos, konzervatív nor­ma – ami ellen tiltakozni illik – erre vezethető vissza, tehát ez egyébként re­leváns tudás. Csak nyilván újra kell ér­telmezni a XXI. században, meg észre kell venni, ha valami fölött már tény­leg eljárt az idő. De az nem megy olyan gyorsan.

– Részt veszel ebben az újraértel­mezésben?

– Én élek, nem értelmezek. Még egyetemista, Szent Ignác-szakkollégis­ta voltam, amikor először kimondtam, hogy nem vagyok értelmiségi, és most is fenntartom ezt a mondásomat. Pedig az Ignác pont egy ilyen katolikus értel­miségiképző hely. De tulajdonképpen ott jöttem rá, hogy van egyfajta teoreti­kus, elméleti tudományosság – különö­sen a társadalomtudományokra, bölcsé­szettudományok egy részére jellemző -, ami tőlem nagyon távol áll. Szerintem nem tesz jót az életnek, ha túlgondoljuk. Bizonyos értelemben földhözragadt va­gyok: két lábbal a földön járok, és nem szeretek elméleti vitákba bocsátkozni, mert azok gyakran elterelik a figyel­met a lényegről, a valóságról. Mérges is vagyok néha, amikor pusztán elméleti alapon közelítünk valamihez, ahelyett, hogy a gyakorlatban figyelnénk meg, hogy a világnak a minket érdeklő rész­lete hogyan és miért úgy működik. Vál­lalkozó típus vagyok, a kis vállalkozások világában érzem jól magam, a dolgok építésében, gyarapításában, szeretek értéket, hasznos dolgokat létrehozni, megerősíteni. Egészséges „vidéki lány” vagyok, nagy veteményeskertem van, hétvégén igyekszem kirándulni, a ter­mészetben lenni, és most éppen szom­batonként gombaszakellenőri tanfo­lyamra járok, mert az viszont hasznos tudás… Az ötfős családunkra négyfé­lét főzök, szóval ilyen szempontból nem vagyok tipikus feminista értelmiségi.

„Két lábbal a földön járok, és nem szeretek elméleti vitákba bocsátkozni, mert azok gyakran elterelik a figyel­met a lényegről, a valóságról.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– A közelmúltban elkészült, báró Szilvássy Caroláról szóló film, A maga természete szerint és szaba­don, amelynek a producere vagy, ezt a konzervatív feminista értékrendet mutatja be?

– Lánykorom óta izgat Carola szemé­lyisége. Autonóm, nagyon intelligens, sokrétű, színes egyéniség volt. A két há­ború közti erdélyi, főleg kolozsvári élet­nek volt az egyik meghatározó alakja, nagy szalont vitt, és kiterjedt társas éle­tet élt, de boldogtalan volt. Rosszul sike­rült a házassága, korán meghalt a gyer­meke, és a nagy szerelme, ami Bánffy Miklóshoz kötötte, beteljesületlen ma­radt. Ugyanakkor megpróbált nagyon sokat adni a társadalomnak. Az első vi­lágháború idején a fronton szolgált két évet, arisztokrata létére műtős nővér­ként, s az irodalmi szalonjában azon dolgozott, hogy a Trianon által érintett területeken a magyar kultúra tovább él­hessen. A helikonos erdélyi magyar írók neki küldték el a műveiket kiadás előtt, hogy véleményt mondjon róluk. De ővolt az első magyar nő, aki repülőgépen ült. Egyszer elment Afrikába is, megke­reste annak az unokatestvérének a sír­ját, aki a búr háborúban esett el. Azon­kívül, hogy kórházakat és árvaházakat alapított, Bánffy Miklóssal és Bethlen Margittal a második világháború végén kimenekítettek százharminc árvaházi gyereket az égő Nagyszebenből. Ugron Zsolnával, Bertha Líviával és Szebeni Zsuzsával közösen készítettük ezt a fil­met. Nagyon örülök neki, régi nagy ál­mom volt, hogy méltó emléket állítsunk Szilvássy Carolának.

– Azt mondod, önkéntelenül is azt adjuk tovább, amiről évszázadokon át azt tapasztaltuk, hogy segíti a túl­élést. Híres erdélyi arisztokrata csa­lád tagja vagy, nagy szükségetek volt erre a tapasztalatra.

– A közelmúltban egy tekintélyes po­litikus úgy mutatott be a munkatársa­inak, hogy csak azt említette meg ró­lam, milyen családból jövök. Ez mindig feldühít. A család persze erős „márka­jegy”, de adottság – egy munkameg­beszélésen nem lenne helye az ilyen megjegyzéseknek. Ezekkel a családi örökségekkel meg kell dolgoznunk. Ha csak a testvéreimet nézem, mind­annyian máshogy kezeljük ezt a hely­zetet.

Nekem az tűnt járható útnak, hogy tudatosítom, felelősséget vállalok érte, amire büszke lehetek, arra büsz­ke vagyok, integrálom az életembe, de nem tulajdonítok neki a kelleténél na­gyobb jelentőséget.

Szerintem én rend­ben vagyok most a származási törté­netemmel, tudok belőle erőt meríteni, ha kell, és látom az ajándékait. Erdélyi családból jövök, nem dunántúliból, az én őseim élete jellegzetesen nem nagy kastélyokról, pompás ruhákról meg bécsi bálokról szólt, hanem a gazdálko­dásról, a munkáról meg azokról a vidé­ki közösségekről, amelyeknek az élére kellett állni gazdasági és kulturális ér­telemben is. A családom ezekben a fel­adatokban messzemenően helytállt. Szerintem innen hozom a közéleti fe­lelősségemet. A felmenőim között na­gyon sok politikus van, miniszterelnök és számos miniszter is. Köztük néhány komoly reformer is, akik odaadással szolgálták a nemzetüket. Ilyen például szépapám, Trefort Ágoston, aki a köz­oktatás ma ismert formáját – például az érettségit – bevezette. Mi ilyen csa­ládi történeteken, példákon nevelked­tünk, ami a tekintetünket magasabbra helyezi el a horizonton. De mindenki­nek elsősorban a saját életével kell el­számolnia, és nem az őseivel.

Sokáig nem voltam benne biztos, de ma már tudom, hogy igenis kell a ví­zen járnunk, ha arra kaptunk meghí­vást. Nem igaz a közismert nóta, hogy „Nem kell, hogy járj / Tó vizén, a ke­reszten megfeszülj / Nem kell a vízből bort csinálj!” – elringathatjuk magun­kat ezzel, de a katolicizmus elképesz­tő bátorságot igényel tőlünk, és ebbe az is beletartozik, hogy meg kell talál­nunk a magunk vizét, és ha kell, hát járnunk kell rajta. És talán nem olyan nagy baj, ha az előttünk járók között vannak ilyen kiemelkedő példaképek, mert akkor könnyebben elhisszük ma­gunkról, hogy ez nekünk is menni fog.

– Köztudottan jó kapcsolatokat ápolsz a kormányzattal, egyetem után bekerültél a miniszterelnökség kommunikációs csapatába.

– Tulajdonképpen ez volt az első va­lódi állásom, 1998 és 2002 között. Nagy megtiszteltetés volt ennyire fiatalon be­kerülni ebbe a stábba, ahol nagyon so­kat tanultam, mindenekelőtt Wermer Andrástól. Valóban számos vezető po­litikust, intézményvezetőt még ezek­ből az időkből ismerek, amikor mind­annyian pályakezdők voltunk. Később a MOL-nál folytattam a pályafutáso­mat. A közigazgatási tapasztalatot ki­egészítette egy nagyvállalatnál töltött idő. Hasznos volt, hogy e két teljesen más világot megismerhettem. A har­madik gyerekem megszületése után határoztam el, hogy megpróbálok ön­állóan, vállalkozóként boldogulni. Van bennem egy erős autonómiaigény és kellő bátorság is. Azóta egész kis cég­csoport nőtt ki körülöttem, ma már összesen majdnem ötven munkatárssal dolgozunk. Úgyhogy amikor jött a Co­vid, aztán meg a háború, akkor min­dig azért forgolódtam álmatlanul, mert úgy éreztem, ötven család egzisztenci­ája nyomja a vállamat. De szerencsé­re eddig minden akadályt jól vettünk.

– Mintha a krízisekből megerősöd­ve kerülnél ki. Mennyire érzed magad lelkileg ellenállónak?

– Ráéreztél, szerintem ez az én iga­zi erősségem, a reziliencia. Ehhez pél­dául nagyon jók a családunk történel­mi tapasztalatai, nem mindegy, milyen történeteken nő fel az ember. Az, hogy az erdélyi birtokainkat vagy a tatárok, a törökök, vagy a Habsburgok, vagy a románok fenyegették, hogy mindig fel kellett kelni, mindig újra kellett építkezni – ez engem, késői utódot is ellenállóvá, kitartóvá tesz. A kommu­nizmus alatt mindkét nagymamám­nak nagyon nehéz sors jutott: a férje­ik börtönben, ők maguk mindenüktől megfosztva, kitelepítve, több kicsi gye­rekkel próbáltak túlélni egy ellenséges politikai közegben. Összeszorították a fogukat, hittek a Gondviselésben, erős értékrendjük volt, és túléltek, fel­nevelték a gyerekeiket, rengeteg uno­kájuk és dédunokájuk született. Nekem ilyenek a női előképeim, hát milyen le­gyek, ha nem reziliens?

„Az, hogy az erdélyi birtokainkat vagy a tatárok, a törökök, vagy a Habsburgok, vagy a románok fenyegették, hogy mindig fel kellett kelni, mindig újra kellett építkezni – ez engem, késői utódot is ellenállóvá, kitartóvá tesz.” (Fotó: Hegedüs Márton)

– Van olyan transzgenerációs tör­ténelmi tapasztalatotok, ami megne­hezíti az életet?

– Pszichésen a „túlélésre” vagyunk kódolva, ami ebben a posztkapitalis­ta korban, ami a fogyasztásra van be­rendezkedve, nem lenne indokolt. Ez megnehezíti mondjuk azt, hogy csak úgy, simán jól érezd magad a világban. Azt éled meg, hogy mindig résen kell lenned.

– A két fiad Pannonhalmán volt gimnazista. Kialakult valamilyen kö­tődésetek a bencésekhez vagy Szent Mártonhoz?

– A családunk életében nagyon meghatározó volt az a nyolc év, amíg a fiaink Pannonhalmára jártak, akkor kéthetente ilyen-olyan okból megjelen­tünk ott.

Nagyon szeretjük a bencése­ket, és azt gondoljuk, hogy a fiainknak irtó nagy szerencséjük van, hogy náluk tanulhattak. Főleg azért vagyok hálása bencéseknek, mert azt éreztem, a fi­aink személyre szabott törődést kap­tak náluk.

– Akkor különösen nagy dolog volt számodra a novemberi beszé­ded a Szent Márton-díj átadásakor.

– Nagy megtiszteltetés volt, megle­petésként ért valóban. A díjat Áder Já­nos volt köztársasági elnöknek és hit­vesének, Herczegh Anitának, a Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Ár­váiért alapítóinak ítélték. A korábbi években mindig egy tekintélyes pap mondta ezt a beszédet, Cirill főapát úr hangsúlyozta is nekem, amikor meg­kért a feladatra, hogy én leszek az első nő ebben a szerepben, és javasolta, hogy hozzam be a női szempontokat. Sokat gondolkodtam, miről beszél­jek. Végül eszembe jutott a mamám, hogy vajon ő mit szólhat Szent Már­ton közismert történetéhez? Ó, hát ezt pontosan el tudtam képzelni! Azt mondaná, hogy miért kellett azt a jó köpenyt kettévágni? Adta volna oda neki egészben! Vagy tartotta volna meg az egészet, de miért kellett tönkreten­ni a jót? Ez tényleg nehezen megma­gyarázható momentum Szent Márton történetében. Akkor jöttem rá, men­nyire erősen jelképezi az életünket ez a kettéhasítottság. Ennek az elviselése a szentté válásunk útja valamilyen mó­don. És a fájdalom, ami ezzel jár, alkal­mas a gyógyításra, ez meg a kegyelem. A beszéd után odajött hozzám Asztrik atya gratulálni, és azt mondta: „Ehhez kellett egy nő, hogy lerángasson min­ket a felhőkből a földre.”

– Lapunk megjelenése idejére vár­juk Ferenc pápát Magyarországra. Vannak emlékeid a korábbi pápalátogatásokról?

– Nem előzmények nélkül, de azért váratlanul és nagyon izgalmas kontextusban történik ez a látogatás, amit valahol Magyarország komoly elisme­résének élek meg. Még gimnazista vol­tam a kilencvenes évek elején, akkor volt az első pápalátogatás, II. János Pál pápával találkozhattunk. Ott voltunk ezeken az eseményeken, miséken, ké­szültünk rájuk, és tényleg szuper volt, nagyon sokat jelentett spirituálisan. A gimnazista életkor nyilván érzékeny időszak, s akkor nekem fontos és jó él­ményként épültek be az életembe ezek az alkalmak. Nagyon örültem akkor is, amikor az eucharisztikus kongresszus­ra jött el Budapestre Ferenc pápa. Fel­emelő volt a szentmise a Hősök terén. Nagyon örülök, hogy alkalmunk volt a gyerekeinkkel együtt részt venni raj­ta. Remélem, számukra is fontos ese­ményként marad meg. Őszintén szólva annak is nagy jelentőségét látom, hogy ez a pápa szerzetes, jezsuita. A gyere­keink és mi magunk is szerzetesi isko­lába jártunk, most is sok szerzetessel van kapcsolatunk, és úgy látom, „tud­nak valamit”. Azokban a vitákban pe­dig nem kívánok részt venni, hogy Fe­renc pápa liberális-e vagy nem. Ez csak médiafelhajtás körülötte. Azt látom, hogy a katolikus hit szempontjából lé­nyeges dolgokhoz nagyon is ragaszko­dik. Biztos vagyok benne, hogy áldásos lesz a magyarországi látogatása.

Fotók: Hegedüs Márton


Megosztás