Elvallástalanodik a társadalom? Mi lesz a vége a vallások keveredésének? Az egyre atomizálódó társadalomban megmarad majd az egyház – s ha igen, hogyan? Az alábbiakban e három kérdésnek járok utána. Reményeim szerint az is bizonyítást nyer, hogy a Szent Ignác-i karizma hasznos javaslatokkal szolgálhat a mai társadalom és egyház számára. Az írás a Harvardon tanító Francis Clooney SJ amerikai vallásteológus gondolatainak felhasználásával készült.
Vajon mi lesz a vallásosság jövője? A statisztikai adatokat nézve úgy tűnik, van okuk az aggodalomra azoknak, akik féltik az intézményes egyházat: a nyugati világban (Észak-Amerika, Európa, Ausztrália) a hívek átlagéletkora mindenhol emelkedik, vallásgyakorlási hajlandóságuk csökken, papi és szerzetesi hivatásokból pedig drámainak mondható hiány mutatkozik. Okként három ma elterjedt jelenséget és ideológiát szokás megjelölni: a szekularizmust, a pluralizmust és az individualizmust.
Fotó: iStock
Három kortárs ideológia szorításában
A társadalom vallástól való megfosztásának átideologizált igényét szekularizmusnak nevezzük. A szekularisták meg vannak győződve arról, hogy a vallás a történelem során mindig is a haladásellenes erők eszköze volt, és lényegében ma is az. A vallástól ezért leghelyesebb lenne megszabadulni, vagy legalábbis ki kell szorítani a nyilvánosság teréből, hogy örökre száműzessék a magánélet szférájába.
A második befolyásos nézet a pluralizmus ideológiája. Eszerint a bennünket körülvevő sokszínűséget nem csupán tudomásul venni tartozunk, hanem egyenesen ünnepelnünk kell. Mindez óhatatlanul hat az életünkre és gondolkodásunkra is. De vajon maradéktalanul pozitív módon?
Bármit gondoljunk is a létező pluralizmusról, keresztényként aligha érthetünk egyet azzal, ha valaki ideológiát gyárt belőle, azaz korlátlan és fékevesztett pluralizmust propagál, amelyben minden mérce megszűnik annak megkülönböztetéséhez, hogy mi helyes és mi helytelen (például a viselkedésben), mi igaz és mi hamis (például a vallásban).
A harmadik meghatározó mai nézetrendszert individualizmusnak szokás nevezni. Ideológiaként ez az álláspont – mely a fékevesztett, fogyasztásra felszólító konzumizmussal együtt viharosan hódít – az egyént úgymond egyszemélyes csoportként fogja fel, és arra biztat, hogy hárítsunk el magunktól minden vallási elkötelezettséget. Mi tehát a teendő?
A posztmodern megoldás
A posztmodern ember válasza a fenti dilemmára egyszerű: Ha így áll a dolog, akkor válogassunk! Ugyan mi akadálya, hogy összebarkácsoljunk a magunk számára egy nekünk tetsző vallást? Vegyük ki a szimpatikus (és mások számára is elfogadható) elemeket minél több vallási hagyományból, azután gyúrjuk őket össze egyetlen közös, „emészthető” masszába, és így „fogyasszuk” az elkészült egyveleget. Valójában lépten-nyomon találkozhatunk ezzel a stratégiával. Sokan érzik úgy, hogy nem képesek többé sorsközösséget vállalni azzal az egyházzal vagy vallási közösséggel, amelyhez a nagyszüleik és a szüleik tartoztak, és inkább a „valóban hiteles spiritualitást” keresik. A nyugati országokban ilyen gondolkodású fiatalok népesítik be az iskolákat, tesznek érettségi vizsgát és nyernek felvételt az egyetemekre. Velük van dolgunk a templomokban is – már ha éppen betévednek.
A hitelesség követelménye persze egyáltalán nem elvetendő. Nagyon is üdvös dolog számonkérni az egyes közösségeken és vallási vezetőkön az emberségességet, azokat az erkölcsi elveket és a szent könyvek tanításait, amelyekről oly előszeretettel prédikálnak nekünk. Ez a kritikus attitűd ugyanis a vallási hagyomány megtisztulásához vezet, s még a megszokott beszélgetési sémáinkból is kimozdíthat. A régi kommunikációs modell szerint, például amikor egy családi találkozón spontán beszélgetésbe kezdtem valamelyik unokatestvéremmel, papként alkalmasint ilyen ügyetlenül próbáltam közeledni: „Te vallásos vagy? Gyakorlod a hitedet?” Erre a kérdésre az illető adott esetben zavartan reagált, magyarázkodásba kezdett, s válaszában összekeveredett a mentegetőző szégyenkezés és az önérzetes lázadás. Ezen az úton aligha lehet kölcsönös megértésre jutni. Lehet azonban, hogy egyszerűen másként érdemes kérdezni. Ha az előző, számonkérőn hangzó kérdés helyett inkább így fogalmazok: „Te hogy állsz a spiritualitással?”, könnyen lehet, hogy egészen másféle válasz érkezik, és a beszélgetés végeztével mélyebb megértés alakul ki köztünk. Ha képes vagyok meghallgatni a másik gondolatait és indítékait, ha valódi érdeklődéssel fordulok felé, és személyesen is kapcsolódni próbálok az érzelmeihez, talán lehull a szerepszemélyiség, és jó eséllyel mindketten tanulunk egymástól valamit. Nem csupán „kommunikációs stratégiaváltásról” van szó. Új típusú hozzáállásra van szükség, amely mögött új, spirituális hangsúlyok húzódnak meg.
A berlini House of One (zsidó-keresztény-muszlim imaház) látványterve. Képek: Kuehn Malvezzi / house-of-one.org
Megváltozott mentalitás és teológiai szemlélet
Az egészséges spiritualitáshoz az is hozzátartozik, hogy őszintén számot vetnünk a világgal, amelyben élünk. Az egyik ilyen lényeges változás, hogy – különösen a fiatalok körében – megváltozott a „hovatartozás” jelentése, és mint fentebb láttuk, a vallással kapcsolatban is előtérbe kerül a személyes hitelesség követelménye. A dolognak súlyos következményei vannak. Minden jel arra mutat, hogy a globalizált világban egyszerűen nem beszélhetünk többé úgy, mint az első jezsuita misszionáriusok, akik meg voltak győződve arról, hogy a keresztény hit mellett a civilizációt és a valódi emberséget is ők viszik el a többi kontinensre, az ott élő „barbár népekhez”.
A nagy misszionáriusi éra mára véget ért, s ezzel együtt a teológiai szemlélet is megváltozott. Az új feladat az, hogy megtanuljunk a többi vallás képviselőivel bizalommal együttműködni,
párbeszédkész, harmonikus kapcsolatra lépni, és nyitott, tiszteletteljes együttműködést kialakítani. Magyarán: meg kell tanulnunk együtt élni a nem megszüntethető különbségekkel.
Ez nehéz, ám korántsem lehetetlen vállalkozás. A vallásközi párbeszédben részt vevő katolikusok közös tapasztalata, hogy más vallások követői a saját hitük és vallásgyakorlataik által képesek a mi szemünket is megnyitni Isten szeretetére és olyan vallási-spirituális igazságokra, amelyekre korábban egyszerűen nem figyeltünk fel. Nem az elveink feladásáról és nem is a meggyőződéseink időleges felfüggesztéséről van tehát szó, mint a szekularisták gondolnák, akik szerint leghelyesebb, ha elfelejtjük a vallásunkat, és mindannyian szekuláris humanistákká változunk át. Az sem megoldás, hogy megkülönböztetés nélkül ajtót-kaput nyitunk mindenkinek, ahogy azt a pluralisták javasolják. És a „vagy én térítelek meg téged, vagy te engem” is hamis alternatíva, bár egyfajta szűkkeblű individualizmusnak nagyon is megfelelne. A hit- és vallásközi találkozás során sokkal inkább az a feladat, hogy fenntartsuk a feszültséget a két vagy több különböző vallási hagyomány között, jó lelkiismerettel megmaradjunk a saját hagyományunkban, egyúttal azonban elismerjük egymás vallásának igazságait is. Magyarán: tanulhatunk egymástól, barátságokat köthetünk, és – minden különbség ellenére – törekedhetünk a lelki-spirituális egységre. Ez a helyes alternatíva, a „szűk ösvény”, amelyre ma minden hívő ember meg van hívva.
Viszont az is igaz, hogy aligha lehetséges vallási szempontból mindig újra „kitalálni magunkat”. A vallási életben ugyanis a legkevésbé sem lehet mindent előfeltevés nélkül, „tiszta lappal” elölről elkezdeni. Fontos a hagyomány és a mellette való tartós elköteleződés is. Aligha számíthat példaértékűnek az ultrakonzervatív nézeteiről ismert amerikai sztárújságíró, Rod Dreher, aki a „hiteles” (értsd: makulátlan, feddhetetlen) közösség keresésének útján előbb metodistából római katolikus lett, majd – a papok által elkövetett szexuális visszaélési botrányok hatására – 2006-ban keleti ortodox vallásra váltott. Vajon most mihez kezd, miután az orosz ortodox egyházi és politikai vezetők „összeborulása” olyan mértékig lejáratta az ortodoxia tekintélyét, hogy globális szinten lehetetlenné vált, hogy valaki – ha mások véleményére hallgat – „erkölcsileg koherens módon” hűséges legyen hozzá.
Intellektuális igényességgel
Lehetetlen önmagunkhoz hűségesnek lenni anélkül, hogy bizonyos fokig ne maradnánk hűségesek a hagyományhoz is, amely hordoz minket. Ezért nem szabad, hogy döntéseinket a társadalmi megítélés változó széljárása függvényének tegyük ki. Ehelyett arra vagyunk meghívva, hogy kapcsolatban maradjunk mind saját bensőnk, mind vallási hagyományunk legmélyebb (misztikus) rétegeivel. Ehhez közösségre van szükség. Ám – Rod Dreher könyvének eredeti címét idézve – nem a „benedeki választás” (Benedict option) értelmében vett apró és elszigetelt közösségekre, amelyek a folytonos védekezés és támadás alapállásából (ellenálló, zárt és a kultúrától hermetikusan elszigetelt szigetként) remélik megóvni az „örök erkölcsi értékeket”, és „átmenteni” a hitet a következő nemzedékeknek. Inkább olyan vallási közösségekre és terekre, amelyek intellektuálisan igényes teológiára (a kor színvonalán megfogalmazott egyháztanra és vallásteológiára) épülnek, nyitottak a más vallási hagyományokkal való párbeszédre és együttműködésre (vö. a II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű nyilatkozatával az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról, 2), valamint személyes és közösségi szinten is képesek elmélyült imaéletre vezetni.
Szent Anzelm klasszikus definíciója szerint a teológia fides quaerens intellectum – „megértést kereső hit”. Ezt azt jelenti, hogy értelmem használatára – akár jelentős egyéni szellemi erőfeszítésekre is – szükség van, hogy a tőlünk telhető mértékben átvilágítsuk és megértsük a hitünket. Szabad tehát nehéz kérdéseket feltenni, és intellektuális becsületességgel megválaszolni őket. Minden hívő ember bizonyos mértékig teológus és filozófus is: olyan gondolkodó, aki a hit kiindulópontjából kérdez rá a világ jelentésére, hogy azután érettebb hitre tegyen szert, és onnan térhessen vissza saját kiinduló kérdéséhez. Kérdezni még annak kockázata árán is szabad, hogy a kérdéseinkre olyan válaszokat kaphatunk, amelyek minket is meglepnek, és nem férnek bele korábbi sémáinkba. Az értelem, ha helyt ad a spiritualitásnak, képes visszatalálni a hithez, nélküle azonban azt kockáztatja, hogy a merev, kazuisztikára épülő fanatizmus, fundamentalizmus és integrizmus zsákutcájába vezet. Csakhogy a teológia elsősorban nem igaz kijelentések logikai rendszere, hanem hűség egy személyhez: Krisztus-misztika is. Az Istennel való élet élő és éltető gyakorlatára adott reflexió pedig legvégül akár az Isten előtti szemlélődő elhallgatásba is elvezethet. Ezt a meredek utat mutatja be Francis Clooney jezsuita teológus és hinduizmusszakértő gyönyörű, His Hiding Place Is Darkness – A Hindu- Christian Theopoetics of Divine Absence [Rejtekhelye a sötétség – Az Isten hiányáról szóló hindu–keresztény istenes költészet] (2013) című könyve, amely a hindu és a katolikus poézist és misztikát hasonlítja össze.
Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy a hit- és vallásközi párbeszéd nem jelentheti a különbségek felszámolását. Senki sem mondhatja, hogy „felejtsük el a tanítást és a dogmákat, hiszen úgyis ugyanabban az Istenben hiszünk”. Egy ilyen relativista hozzáállás rövid távon ugyan csábító lehet – és nyilvánvalóan jobb is a másik lemészárlásánál –, hosszú távon azonban képtelen kielégíteni az értelmet, és frusztrációhoz vezet. A „bármi jöhet” (anything goes) posztmodern álláspontjával szemben a katolikus hagyomány kitüntetetten intellektuális természetű – s ez feltétlenül megőrzendő. A vallások közötti különbségek eltagadása vagy feladása elégtelen megoldás volna. Aki hisz a reinkarnációban, nem fog egyetérteni egy kereszténnyel, aki egyetlen életben hisz. Ám annyi ok van még, amely miatt érdemes figyelmesen meghallgatnunk egymást. Ha keresztényként hiszem, hogy Jézus Krisztus a keresztfán minden emberért meghalt, ezzel hindu ismerőseim aligha fognak egyetérteni. A különbséget kölcsönösen nyugtázhatjuk, azonban bízvást folytathatjuk a párbeszédet. A muszlimok azt állítják, hogy az utolsó próféta Mohamed volt, ami beleütközik az én hitem korlátaiba.
A feloldhatatlan ellentéteknek azonban korántsem kell azt jelenteniük, hogy semmi mondanivalónk sincs egymás számára. Hisz annyi mindenben közösen hiszünk
– s ez nemcsak a zsidókra, hindukra és muszlimokra vonatkozik, de a dzsainistákra, a zoroasztriánusokra, a parszikra (vagy éppen a New Age-esekre és a spirituálisan érzékeny ateistákra) is. Gyümölcsöző tehát hit- és vallásközi beszélgetést folytatnunk, hiszen ezáltal valami fontosat tanulhatunk egymásról – és önmagunkról is.
Még egyszer az ideológiákról
Írásom elején a vallásos embert foglalkoztató kortárs problémák közül három ideológiát emeltem ki, mivel meghatározzák a mai nyugati (és globális) kultúrát. Tézisem szerint arra van szükség, hogy ellenálljunk annak, ami radikális és romboló ezekben a nézetrendszerekben, ám vegyük komolyan a mérsékelt változatukban rejlő lehetőségeket, és lépjünk építő párbeszédbe képviselőikkel egy igazabb spiritualitás és élhetőbb világ kialakítása érdekében.
Visszautasításra érdemes mindenekelőtt a szekularizmus kísértése, amely végső soron civil vallássá (polgári keresztény erkölccsé) próbálja nivellálni a kereszténységet, és ezáltal elsekélyesíti valódi jelentését. Egyszerűen nem igaz az a szekuláris tézis, miszerint a vallás a békés egymás mellett élés legfőbb akadálya, és ezért magánüggyé kell nyilvánítani. Sokkal inkább arról van szó, hogy attól lesz jobb egy társadalom, ha a nyilvánosság fórumain a keresztények keresztényként, a hinduk hinduként, a muszlimok pedig muszlimként beszélhetnek, és őszintén véleményt nyilváníthatnak a közös ügyekről. Az együttélés és a párbeszéd során azután lassan mindenki megtanulhatja, hogy ne kizárólagos és elnyomó módon, hanem a másik tiszteletben tartásával és konstruktív igénnyel képviselje a véleményét, s értelmezze saját vallásának állításait. A nyíltság és az elfogadás légköre az, amelyre a társadalmaknak ma olyannyira égető szükségük van. A militáns szekularizmus egyszerűen tévedésben van – s a harmónia helyett inkább a megosztást és a békétlenséget mozdítja elő az emberek között –, hiszen ahelyett, hogy megértésre vezetne, ellehetetleníti a párbeszédet.
A pluralizmussal kapcsolatban is érdemes rámutatnunk a létező veszélyekre és a lehetséges előnyökre. Kezdjük az utóbbiakkal. Igaz ugyan, hogy a létező pluralizmus bizonyos értelemben a hit relativizálásának veszélyét hordozza, azonban kétségkívül üdvözlendő mellékhatásai is vannak. Ha ugyanis kapcsolatban maradok a szomszédommal, aki más hitet vall, megtapasztalhatom, hogy e viszony emberileg és vallásilag is gazdagít. A vallásilag sokszínű környezetben élők közül számosan például meghívják egymást a vallási ünnepeikre, sőt együtt is imádkoznak. Ez segíti az utánuk következő generációt is felfedezni, hogy létezik alternatíva az „egyedül az én vallásom az igaz” kizárólagossága és a „csak maradjon meg mindenki nyugodtan abban, amiben hisz” relativizmusa között. A pluralizmus ebben a sajátos értelemben lehetőségként is felfogható, amelyet Isten adott, hogy a hitünket jobban és mélyebben megélhessük, és másoknak is megmutathassuk a XXI. század sokszínű világában. Azonban ha valaki ideológiaként használja a pluralizmust, és átadja magát a minden vallási hagyománytól eloldott „lebegésnek”, arra van ítélve, hogy gyökerek híján elsorvad a vallásossága.
Két lehetséges ellenszérum adódik: a közösséghez tartozás és a hagyományba való belegyökereződés. Ezért aztán határozottan el kell utasítanunk az individualizmus ideológiai formáját is, amely helytelen antropológiára épül (mert szem elől téveszti az antropológiai eredetű közösségigényünket), s ezért hajlamos szétzilálni a létező közösségeket, anélkül, hogy segítene újakat teremteni. Bár mindenkinek jogában áll elutasítani az egyes egyházak botrányos és bűnös arculatát, ma is elengedhetetlen „valamit” (egy eszményt, egy vallást, egy közösséget) felvállalni. Ha jogosnak ismerjük is el a bizonyos elnyomó mozzanatoktól való, úgymond önvédelmi elhatárolódást (hiszen minden konkrét vallás mint intézmény és emberi közösség múltjában és jelenében léteznek elnyomó mozzanatok), mégsem az a megoldás – mint az individualista ideológusok sugallják –, hogy úgymond szabadon cselekvő alanynak nyilvánítjuk magunkat, és – akárcsak egy szupermarketben – kedvünkre válogatunk a nekünk tetsző dolgok között. Üdvösebb (és az életünk szempontjából kielégítőbb) létező, bár tökéletlen közösséghez és hagyományokhoz csatlakozni egy tökéletlen világban, mint „didergő atomként” (Pilinszky) létezni egy magányos és hideg univerzumban. Hiszen a hagyományok – minden törékenységük ellenére is – őrzik Isten üdvözítő kegyelmét, és képesek továbbadni. Bármely józan és kritikai érzékkel megáldott katolikus azonnal egy egész listát fel tud sorolni olyan dolgokról, amelyeket időszerű volna megváltoztatni az egyházában. Ennek ellenére jó lelkiismerettel dönthet úgy, hogy megmarad katolikusnak. Naivitás volna „hibátlanságot” elvárni bármely emberi közösségtől. Persze a kárhozattól való félelem sem elégséges indok a maradásra. Ám nem is szükséges – az üdvösség Isten irgalmának ajándéka. Három erős érv azonban kétségkívül az egyházhoz való hűség mellett szól: (1) emberileg jó dolog egy hívő és hitét gyakorló közösséghez tartozni; (2) szociológiai és lélektani szempontból a közösséghez tartozás hosszú távon a hit megőrzésének feltétele; (3) végül – teológiai szempontból – máig is érvényesek Péter apostol, az ősegyház első vezetőjének szavai: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68).
Milyen jövő felé…?
Együtt élni tudni a különbségekkel – ez korunk legnagyobb spirituális és teológiai kihívása, mondtuk fentebb. A XXI. században arra vagyunk meghívva, hogy olyan fizikai és spirituális terek megteremtésén fáradozzunk, amelyek különböző vallású emberek számára is otthont nyújtanak, képesek megerősíteni a vallási hagyományokhoz tartozást, és biztosítják a növekedést egy közös (vallásközi-spirituális) bölcsességben. Erre a bölcsességre csakis a Szentlélek, az igazság és szeretet Lelke képes elvezetni. Tehát korántsem feladni kell saját vallási hagyományainkat, hanem – éppen ellenkezőleg – egyre mélyebben elmerülni a megértésükben és megélésükben.
A Szent Ignác-i spiritualitás hatékonyan segíthet a fent vázolt (bölcsességi-teológiai) program megvalósulásában, hiszen nem egy földtől elrugaszkodott (testetlen-metafizikus) utat ajánl, hanem a konkrét szolgáló szeretetre akar meghívni. Aki ezt a „szűk utat” követi, annak a világba kell mennie, hogy ott szolgálja az embereket. Ez a legbiztosabb útja Isten megismerésének. Persze a „szolgálat” szónak ebben az összefüggésben sokféle jelentése lehet. Már az evangéliumokban is megfigyelhető egyfajta sokszínűség a fogalom értelmezésében: a szinoptikusoknál főként kifelé forduló felebaráti szeretetet jelent (lásd az irgalmas szamaritánus áldozatkészségét, vö. Lk 10,25–37), a János-evangéliumban viszont inkább befelé építkezésről van szó, amely a közösség igényeire figyel (lásd a lábmosás jelenetét, vö. Jn 13,1–16). A két irány korántsem ellentétes, inkább feltételezik, semmint kizárják egymást. A lelki életben is azért fordulunk időről időre befelé, hogy újra felvegyük a kapcsolatot belső önmagunkkal, s így megerősödve ismét kifelé fordulhassunk.
A szolgálat egyik reális mai formája az Isten jelenlétére figyelő hit- és vallásközi párbeszéd. Ez a gondolat nem idegen a kereszténységtől, és nem is új. Hiszen már Szent II. János Pál pápa is, amikor 1986-ban első alkalommal tett lelkipásztori látogatást Indiában, hangoztatta: „A párbeszéd gyümölcse az emberek egymás közötti egysége és egységük Istennel […]. A dialógus által hagyjuk, hogy Isten jelen legyen közöttünk, mivel ha a párbeszédben megnyílunk a másik felé, megnyílunk Isten felé is.” Egyszerűségükben is mély bölcsességet fejeznek ki e szavak: ha valóban megnyílunk mások felé, a szívünk mintegy magától megnyílik Isten felé is. A testvériséget és a közjó szolgálatát hangsúlyozta Ferenc pápa is néhány hete, szeptember eleji indonéziai útja során Jakartában: „Valamennyi etnikai csoport és vallási felekezet a testvériség lelkületével cselekedjék […] mindenki javát szolgálva.”
Minden ember egzisztenciájához hozzátartozik, hogy olyan környezetre találjon, amelyben otthon érezheti magát, és embertársaival együtt virágzó életet élhet. Tudatosan kell fáradoznunk olyan környezet megteremtésén, ahol a különböző vallási hagyományokat követő emberek Isten jelenlétét keresik, és igyekeznek őt felismerni mindenben és mindenkiben. Ez csakis egy vallásközileg nyitott, intellektuálisan eleven és érzelmileg gazdag spirituális közegben (vallásközi térben) valósulhat meg. Az összetevők pontos meghatározása azért fontos, mert amire törekszünk, alakítja is a jövőt, amennyiben kijelöli az utat, amelyen haladni akarunk.
S hogy merre tartunk? Mi lesz a vallásosság jövője, ahogyan az a mai nézőpontunkból, a jelenlegi trendek és tapasztalatok figyelembevételével megjósolható? Nos, a fent kifejtett tézis értelmében a jövő útja nem egy tisztán szekuláris társadalom felé vezet (bár a varázstalanított gondolkodás mérsékelheti a fanatikus vallási hevületet). A jövő társadalmai nem is a fékevesztett vallási pluralizmus modellje alapján valósulnak majd meg (bár a sokszínűség várhatóan a mainál jóval megszokottabb jelenség lesz, és természetesebben is tudunk majd vele együtt élni). Nem is szélsőségesen individuális, „egyszemélyes csoportok” alkotják majd, amelyek az „egyedül igaz vallást” minden kompromisszumtól mentesen, a saját képükre és hasonlatosságukra próbálják majd megalkotni (és politikailag is rekonstruálni), ahogy azt egyes individualisták álmodják maguknak. Az út ehelyett egy mélyebb és gazdagabb (misztikus és mások szolgálatára kész) látás- és magatartásmód elsajátítása felé vezet, amely révén egyrészt képesek leszünk meglátni Isten működését az egész valóságban – és egymás szemében is –, másrészt aktív módon kivesszük majd a részünket egymás és Isten szolgálatából. Úgy tűnik, e tudatos kereséshez és építkezéshez különösen is megfelelő a jezsuita karizma, amely arra indíthat bennünket, hogy keressük és megtaláljuk Istent mindenben. Azt az Istent, aki minden ember arcán tükröződik, és mindenkiben szolgálható.