Isten is keresi a boldogságunkat

Beszélgetés Fazekas Ferenc püspökkel a sokszínű Szabadkai Egyházmegyéről

Beszélgetés Fazekas Ferenc szabadkai püspökkel a szolgálat súlyáról, a sokszínű Szabadkai Egyházmegyéről, a délvidéki népcsoportok közötti viszonyokról, elvándorlásról és papi pályafutásának fénypontjairól.

– Idén ünnepelte pappá szentelé­sének negyvenedik évfordulóját, s csaknem egy éve lett a Szabadkai Egyházmegye püspöke. Papi életé­nek melyik a legszebb élménye, ami­ért hálát érez?

A szentmisében érzem magam a legjobban. Ott tudom a legkönnyeb­ben és a legjobban megélni az Úr kö­zelségét. A szertartás végzése közben nyerek vigaszt és erőt az életemhez. De az is örömöt jelent, ha olyan em­berekkel találkozom, akik szeretnek a hitről beszélgetni, és őszintén ér­deklődnek iránta. Örömmel tölt el az is, ha valakit nehéz helyzetében a hit alapján meg tudok vigasztalni. Öröm forrása volt számomra az is, amikor hitoktattam, és úgy tudtam beszélni a fiataloknak a hitről, hogy őszintén figyeltek. Nem mindig könnyű ráhan­golni őket a hit világára, de néha van­nak pillanatok, amikor olyan hangulat alakul ki közöttünk, hogy jobb ked­vük van, és figyelnek. Ilyenkor min­den érdekli őket. Ha nincs meg a kel­lő ráhangoltság egy osztályteremben, olyankor inkább ne nyaggassuk őket a vallásos dolgainkkal. Az én takti­kám az volt, hogy ilyenkor igyekez­tem valami viccesebb dologgal elő­állni, és így felrázni őket, felkelteni a bizalmukat és az érdeklődésüket. Ez sokszor épp akkor működik jól, amikor engedjük megsejteni, hogy mi, papok is emberek, törékenyek va­gyunk, és szükségünk van a kölcsö­nös bizalomra, mert bizalom és nyi­tottság nélkül semmi sem mehet jól ebben az életben. Fontos, hogy Isten segítségével mindig igyekezzünk po­zitívan hozzáállni a szolgálatunkhoz, és bizakodó lélekkel tegyük a jót ak­kor is, ha nehéz, és akkor is, amikor lendületesebben mennek a dolgaink.

Fotók: Szabadka Egyházmegye

– És eddigi püspöki szolgálatának melyik szép pillanatát emelné ki?

Azt, amikor a plébániák híveivel találkoztam. A nyár folyamán hitta­nostáborokba is kimentem, és nagy öröm volt számomra találkozni a fi­atalokkal, gyermekekkel. Volt olyan programpont, hogy kérdezhették a püspököt. És kérdeztek is sokan, igaz, néha mindenféle egyáltalán nem vallásos témáról is, de ezeknek is örül­tem, mert tudtam, hogy így épül a bi­zalom. Például hallották, hogy néha figyelemmel kísérem a labdarúgást, és kérdezték, hogy kinek szurkolok, és a focistákról beszélgettünk. De azért aztán azt is megkérdezték, hogy hon­nan jött a hivatásom, vagy örülök-e neki, ezek pedig már elég komoly té­mák. Hála Istennek, kijutottam a bér­málkozók nagy csoportjához is, amit több plébános együtt szervez. Ezek a tapasztalatok megerősítettek engem is. De néha az is nagyon szép, ami­kor a szentmisét követően a templom előtt válthatok néhány szót a hívekkel.

– Akkor most nézzük az érem má­sik oldalát: tapasztalatai alapján mi a legnehezebb a papi életben?

Amikor tehetetlennek érezzük magunkat, mert nem tudjuk, ho­gyan lehetne jól segíteni egy nehéz sorsú embernek egy konkrét helyzet­ben. A tehetetlenség engem szomo­rúvá tesz. Ilyenkor imádkozom. Ma­gamért is, hogy tudjak valahogy utat mutatni, hogy megtaláljam a megfe­lelő szavakat, gesztusokat. Előfordul, hogy megakadunk, hogy mi sem lát­juk a megoldást, a kiutat, a fényt. De a legnehezebb talán az, amikor már tudni véljük, mi lenne a teendő, ké­szek is vagyunk rá, hogy segítsünk, aztán mégsem lehet, mert a rászoru­ló nem engedi, vagy nem fogadja el tőlünk. És a jóságot, a szeretetet és a hitet nem lehet másokra erőltetni. Nem is szabad. Egyoldalúan ez nem működhet. És ilyenkor a tehetetlenség őröl engem is, és az imába menekülök.

– Gyakran tapasztal olyat, hogy az embereket nem érdekli a vallá­sos hit?

Inkább azt tapasztalom, hogy nem tudják befogadni a hitet, vala­mi megakadt bennük, ellenállnak. Ez nehéz helyzet, mert nem mindig tud­juk az ellenállás okát. Ilyenkor vigyáz­ni kell, hogy ne erőltessük a dolgot, mert a hitet nem lehet és nem is sza­bad erőltetni. Mindig figyelembe kell venni, ki mekkora szabadságra képes. Ahogy Pál apostol is utal rá, vannak idők, amikor a szilárd táplálék még nem nekünk való. Előfordul, hogy egyesek nem is akarják érteni a val­lásos élet szépségét. Közömbösek. És ha mi ilyenkor túltoljuk a dolgokat, attól csak rosszabb lesz a helyzet.

– Főpásztorként mit élt meg a leg­nehezebbnek?

Talán annak felismerését, hogy egyházként hogyan lehet jól meg­nyílni a társadalom felé, meddig me­hetünk bele a politikába, hogyan tu­dunk a legjobban együttműködni az aktuális hatalommal. Mert szükséges az együttműködés, a kapcsolatok ke­resése a mindenkori államvezetés­sel, hiszen a társadalom jólétéről van szó, amihez hozzátartozunk mi is. Mi, egyháziak elsősorban lelki síkon tudunk segíteni, a politikusok pedig gazdasági síkon. Nekem néha túl bo­nyolultnak tűnik az ügyintézés az ál­lammal, mert sosem volt az erőssé­gem, hogy jól ismerjem a civil szféra törvényeit, a sok adminisztráció, pá­lyázat, elszámolás pedig rengeteg fi­gyelmet és munkát követel, ami távol áll a kimondottan papi feladatoktól. Hála Istennek, vannak kiváló munka­társaim, akik jártasak az ilyesmiben.

– Itt vagyunk Szabadkán, pár kilométerre a magyar határtól. A székesegyház árnyékában ülünk, a püspöki palota kertjében. Hogyan mutatná be ezt az egyházmegyét né­hány szóban?

Először is sokszínű egyházmegye vagyunk. Ha a katolikusokat nézzük, nemzeti identitás alapján mi, ma­gyarok vagyunk a legtöbben, de szép számmal élnek itt horvátok is. Sza­badkán és a város környékén a horvá­tok túlnyomó része bunyevác szárma­zású, de ennek a népcsoportnak egy része nem tartja magát horvátnak, ha­nem azt mondják magukról, hogy ők csak bunyevácok (és nem horvátok), és a szerb állam elismeri őket külön népnek. Ez a megosztottság az azonos tőről származó népcsoport tagjai kö­zött nagyon érzékeny kérdés, sőt fáj­dalmas is. Főpásztorként ügyelnem kell arra, hogy a megosztottságot ne mélyítsem tovább, épp ellenkezőleg, enyhítsem, ahogy csak lehet, de eb­ben a kérdésben néha tehetetlennek érzem magam. A Duna közelében so­kácok is élnek, akik szintén egy kato­likus délszláv népcsoport, de ők, ha hivatalosan kérdezik őket, általában horvátnak vallják magukat. Az egy­házmegyénk katolikusai között ki­sebb számban vannak szlovákok is. Németek, pontosabban svábok na­gyon sokan éltek egykor ezen a vidé­ken, de ma már sajnos kevesen ma­radtak belőlük. Templomaik számos helyen igen siralmas állapotba kerül­tek, mert hívek nélkül hosszú távon szinte lehetetlen fenntartani őket. De különböző mentalitásbeli és kulturá­lis színárnyalatok az itteni magyarok körében is megfigyelhetők. Én példá­ul a Tiszamentén születtem és nőttem fel, de sokáig voltam lelkipásztor Kö­zép-Bácskában. Érzékeltem a különb­séget. Szabadkán, Újvidéken vagy Zombor környékén, ahol a magya­rok már kisebb arányban élnek, egé­szen más hangsúlyokkal folyik a lel­kipásztorkodás.

– Ön szerint a szerbek hogyan tekintenek ránk, magyarokra itt a Bácskában?

A szerbek ortodox vallásúak, te­hát keleti keresztények, pravoszláv­nak is mondják magukat. Csak na­gyon ritkán fordul elő, hogy egy szerb katolikusnak vallja magát, bár a leg­újabb népszámlálási adatok azt mu­tatják, hogy növekszik a számuk. Ko­rábban történelmi okok miatt terhelt volt a magyarok és a szerbek viszonya, de néhány éve a szerb és a magyar ál­lami vezetők tudatosan tettek olyan gesztusokat, amelyek előmozdították a két nép közötti kiengesztelődés fo­lyamatát. Ki kellett mondani, hogy a múltban tettünk egymásnak ros­szat, ez után juthatunk el arra a pont­ra, hogy magyarok és szerbek inkább a jót igyekeznek nézni a két nép kap­csolatában. Merthogy nagyon sok jó is volt a két nép közötti érintkezésben. Amikor Topolyán voltam plébános, a pravoszláv atyával kimondottan jó viszonyt sikerült kialakítani. Még tar­tott a háború a kilencvenes években, amikor összejártunk egymás templo­maiba a békéért imádkozni.

– Az ezredfordulótól nagyon erő­teljes volt az elvándorlás egész Ke­let-Közép-Európából, így Szerbiá­ból is, ami a Délvidéket is érintette. Nemcsak magyarok mentek el, so­kan a horvátok közül is, de szerbek szintén. Hogyan látja a helyi egyház jövőjét a szomorú demográfiai ada­tok tükrében?

– Megint Topolyát tudom felhoz­ni példának, ahol több mint két év­tizedig szolgáltam. Elvándorlás már korábban is volt ezeken a vidékeken, a jugoszláv időkben is sokan elmen­tek az itteni magyarok közül vendég­munkásnak különböző nyugat-euró­pai országokba, főleg Németországba és Ausztriába, de sokan vándoroltak ki Ausztráliába, Kanadába is. Az el­vándorlás lehetőségével azonban nem csak az itteni magyarok éltek. A folya­mat a kilencvenes években felgyor­sult, bizonyára az akkori délszláv háborúk miatt is. A 2010-es évektől már láthatóvá vált az emberek hiá­nya a templomainkban, egyre keve­sebben jöttek el a szertartásainkra. Mára eléggé bezuhant a keresztelők, az elsőáldozók és a bérmálkozók szá­ma. Attól tartok, hogy egyházi anya­könyvi adataink ma már talán a felét sem érik el a korábbiaknak. Ez a fo­lyamat nem most kezdődött, de a leg­látványosabban az elmúlt húsz-har­minc év során zajlott. Ezek a számok természetesen elszomoríthatnak ben­nünket. Talán némi vigaszt jelent, hogy a történelem során ez a vidék nagyon sokszor szinte teljesen elnép­telenedett, legutóbb például a száz­ötven éves török uralom alatt, mégis itt vagyunk. És remélem, hogy Isten segítségével valahogy lehetséges még pozitív változás.

– A beszélgetésünk elején azt mondta, legjobban az oltárnál, a szentmisében érzi magát otthon. Az ima egyéb formái hogyan jelen­nek meg az életében?

Papi kötelességeink közé tartozik a zsolozsma imádkozása. Igyekszem mindennap elvégezni. A zsoltárok­ban nagyon sok szívhez szóló mon­dattal szoktam találkozni, amelyeknél meg-megállok egy kicsit. A zsoltárok a mindenkori ember lelkivilágát ve­títik ki, szóvá teszik a szomorúságát, környezete rosszindulatát, amely fe­nyegeti a hívő embert, de dicsérik a bizalmat a Jóisten felé, az örömet, a hálát és a küzdelmet is a bűnnel szemben. Úgy érzem, ha engedem, hogy a zsoltárok gondolatvilága has­son rám, a Jóisten segítségét kön­nyebben észreveszem a mindennapi életben. De fontos az is, hogy az imát valamiképpen összekapcsoljuk a szol­gálatunkkal, a mindennapi életünk­kel, hogy azt a lelkierőt, amit kap az ember az imában, a sugallatot, a belső fényt mások felé is tudjuk irányítani. Ha az ember nem imádkozik, kiüre­sedik, és nem tudja átadni azt a lelki gazdagságot, amit az ima ad azoknak, akik bizalmukat Istenbe vetik.

– S mit válaszolna, ha egy túlter­helt világi ember, például egy há­romgyerekes édesapa a lelki száraz­sága miatt kérné a segítségét abban, hogy újra élővé tehesse a kapcsola­tát Jézussal?

A világiak esetében biztosan más­hogy működik az imádság, mint azok életében, akiknek hivatásuknál fogva nagyobb lehetőségük van arra, hogy a kimondottan világi dolgoktól vala­melyest visszavonultabban éljenek. Egy családapa egész mással van elfog­lalva, mint mondjuk egy pap vagy egy szerzetes. Ezt nekünk, lelkivezetőknek meg kell értenünk, és nem szabad az imaélettel kapcsolatban olyan elvárá­sokat támasztanunk, mintha minden­ki egy plébánián vagy egy kolostorban élhetne. A papi és szerzetesi életfor­mához külön karizma kell, ami Isten adománya. A világban élő testvéreink pedig más karizmákat kaptak Istentől. Viszont az biztos, hogy Jézus Krisztus a világiakra is számít, őket is hívja és meg is segíti. Én azt mondanám, ha valaki néha úgy érzi, hogy a sok mun­kától vagy egyszerűen a családi élet­ben való helytállástól kiszáradt a lelki élete, akkor próbáljon időt szakítani arra, hogy olvasson egy jó történetet a Szentírásból vagy a lelki élettel kap­csolatban. A szép történetek, ha utat nyitunk nekik a szívünk felé, megérin­tenek minket, és ebből jó gondolatok, szép érzések és vigasztalások származ­hatnak. Egy jó történet felfrissítheti és továbblendítheti a megfáradt lelkün­ket. Lelki szárazságot azonban min­denki megélhet, egy pap, egy szerzetes vagy egy remete is. Ha kinyitjuk a szí­vünket a lélekemelő történetek előtt, mint amilyen az evangélium vagy a szentek élete, de akár valamilyen jó regény is segíthet, akkor ösztönzést kaphatunk a saját életünkre nézve is. Amikor pedig elmúlik a spirituális vá­kuum, máris boldogabbak lehetünk, vagy hálát érezhetünk, amit kifejezhe­tünk Isten felé. Fontos, hogy szem előtt tartsuk, hogy Isten is keresi a boldog­ságunkat, ő is meg akar szólítani ben­nünket, az ima nem csak rajtunk áll. De ránk erőltetni magát, azt biztosan nem szeretné Isten. Ezért fontos, hogy mi is keressük őt a Szentírás olvasásá­val, lelki olvasmányokkal, azzal, hogy imádkozunk, templomba járunk, a hi­tünkről beszélgetünk.

– Mit mondana a mai fiataloknak, akik vacillálnak még, hogy elindul­janak-e a papi vagy szerzetesi élet útján?

A hivatás folyamat. Persze lehet az életünkben egy pont, amikor egy­féle belső hangként elhangzik a hí­vás, amikor tudatosul bennünk, hogy Isten megszólít bennünket. Ilyenkor fontos kérdés, hogy jól érzem-e ma­gam Isten közelségében? Jól érzem-e magam, amikor imádkozom, vagy amikor a szentmisén szolgálok az ol­tár körül, vagy amikor segítek valaki­nek, esetleg beszélgetünk a hitről? Az is fontos kérdés, hogy mennyire ko­moly bennem a felelősségtudat. Ami­kor Isten hív, nemcsak érzésekről van szó, hanem arról is, hogy az Úr rám tekintett, számít rám, és nekem erre a hívásra valahogy válaszolnom kell. Ez nagy megtiszteltetés, örülnünk kellene neki, és ilyenkor nagy kér­dés, hogy engedjük-e ebből az öröm­ből megszületni bennünk az elhatáro­zást akár a nehéz lépésekre is, amiket a továbbhaladáshoz meg kell tennünk az életben, vagy inkább lesütjük a te­kintetünket, és elindulunk másfelé. A hívás többször is elhangozhat, Isten folyamatosan megerősít bennünket a hivatásunkban, és nem csak a papo­kat és a szerzeteseket. Nem szabad el­bátortalanodnunk. Gondoljunk arra, hogy az apostolok életében is voltak gyengeségek, félelmek, még bukások is, mégis ott maradtak Jézus mellett. Ezért fontos, hogy gyengeségeink tu­datában gyakran kimondjuk: „Uram, én ez vagyok, segíts, hogy jó pap le­gyek, vagy jó lelkiatya, jó püspök vagy bármi más, aki a te egyházadban va­lamilyen szolgálatot betölt.”

Megosztás