Szeretjük a jól bevégzett, teljes dolgokat. Amikor valamit elkészítettünk, ami működik, ami esztétikus, szép, értékes. Amit büszkén adunk ki a kezünkből.
Lehet ez egészen profán, hétköznapi: egy finom étel, a lakás kitakarítása, az autó lemosása. Lehet szó életszakaszokról, amelyekre visszatekintve úgy látjuk, minden a helyén van: sikerrel lezártunk tanulmányi időket, munkákat, ápoltuk idős szüleinket, segítettünk másoknak, esetleg alkottunk, de legalábbis derekasan helytálltunk a kihívások tengerében. Kimondatlanul is vágyunk arra, hogy Szent Pállal együtt mondhassuk: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” Utunk végén remélhetőleg eljutunk erre az elégedett visszatekintésre, kiengesztelődött állapotra.
De most útközben vagyunk. Annak minden porával, fáradtságával, néha kilátástalanságával. A sok ránk nehezedő valós vagy magunk kreálta elvárás nem engedi meg, hogy megálljunk, reflektáljunk arra, hol is vagyunk, merre tartunk félúton. Ami megállíthat bennünket, az a sikertelenség, a kiégés, a frusztráció, a csalódottság. Sokan életközepi válságot tapasztalnak meg a negyvenes éveikben: fáradtak, és haszontalannak, céltalannak élik meg útjukat. Ezt a nehéz időszakot a Teremtő bizonyára bölcsen engedi meg, hiszen ilyenkor lassítanunk kell, meg kell állnunk. El kell fogadnunk másoktól a segítséget. Esélyt kapunk arra, hogy új, talán helyesebb, de legalábbis reálisabb célokat tűzzünk ki. Ha félúton megállunk, őszintén és kíváncsian hallgatjuk meg a környezetünkben élők igényeit, visszajelzéseit, alázattal magunkba nézünk, elfogadjuk határainkat, akkor minőségi javulás történhet, és elindulhatunk egy teljesebb élet felé. Elvárásaink a világgal és magunkkal szemben sokkal reálisabbá válnak, egónk szorítása csökken. Lassan megváltozik a világra vetett pillantásunk. Önérdek nélkül elkezdjük észrevenni és élvezni az Értékest, a Szépet. Meghaladjuk a „kétpólusú”, fekete-fehér szemléletet, amely a világban lévő embereket két csoportra osztja, hogy ellenségnek tekintsük a szomszéd szekértábort. Felkaroljuk a gyöngét, a törékenyt, észrevesszük most például a mellettünk élő, a háború miatt kiszolgáltatott, élni akaró menekülteket, és talán teszünk is értük.
Úton lenni jó. Nem tudjuk, konkrétan milyen állomásokkal, de hiszünk benne, hogy az örök élet felé visz, és mindig továbbhaladhatunk. A félút a reflexió, összegzés, talán újratervezés esélyét hordozza. Lehet, hogy a fáradtságtól összerogyva, vagy csak pihenésképp, de megállunk, visszatekintünk. Pillantásunktól függ, hogy a hiányokat, bizonytalanságokat vagy az esélyeket vesszük-e észre. A földi valóságba, hétköznapiságba inkarnálódott Isten folyamatosan közli magát, velünk van az úton, merjünk rápillantani. Úgy, mint az emmauszi tanítványok. És akkor lángolni fog a szívünk.
Kép: iStock
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. áprilisi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!