Luther Márton haláláig katolikusnak vallotta magát, és komolyan vette a nyugati egyház liturgikus tradícióját. Ragaszkodott Mária és a szentek emlékünnepeihez, a zsolozsmához, vagy éppen a litániához. Ugyanakkor ezek az ünnepek a későbbi protestáns – főleg a református – hagyományból kikoptak.
2006. március 25-én iktattak be a püspöki szolgálatba. Választott jelmondatomról prédikáltam: „Neki (Jézusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30). Mivel ez a nap éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, utaltam rá, hogy akár Szűz Mária is mondhatta volna: Jézusnak kell a szíve alatt növekednie, neki pedig, az Úr alázatos szolgálóleányaként kisebbé kell lennie. Volt olyan lutheránus lelkész, aki testvéri módon megfeddett amiatt, hogy erre a „pápista” és „máriás” ünnepre hivatkoztam, és óvott a katolikusok halálos ölelésétől. Meglepetésére a tudomására hoztam, hogy ezt az ünnepet bizony Luther is számontartotta, sőt prédikált is ezen a napon.
Tréfásan még azt is hozzátettem: magam is katolikus vagyok. Nem görög- vagy római, hanem „wittenbergi katolikus”.
Idézek is Luther Lk 1,26–38 alapján elmondott igehirdetéséből: „Hogy Isten egy szeplőtelen szűzzel ily csudát cselekedjék, azt a világ megérteni s elhinni nem képes. […] Hogy immár a mi Urunk Jézus Krisztusnak fogantatásáról szóló ezen hitcikk a keresztények szívében szilárd gyökeret verjen és megerősödjék, arra szolgál a mai ünnepnap. […] »Az Úr teveled vagyon, és te áldott vagy az asszonyok között« – magasztos szép szavak, melyeknek hallatára a jámbor hajadon méltán elálmélkodik, nem tudván mire magyarázni e köszöntést.”
Luther – aki haláláig katolikusnak vallotta magát – komolyan vette a nyugati egyház liturgikus tradícióját: ragaszkodott az olyan régi egyházi keretekhez, mint Mária és a szentek emlékünnepei, a mise és a zsolozsma vagy éppen a litánia, hiszen korábbi szerzetesi élete meghatározó volt személyes kegyességi életében. Ugyanakkor ezek a ma már csak a katolikus gyakorlatból ismert ünnepek a későbbi protestáns – főleg a református – hagyományból kikoptak. Érdemes azonban arra is figyelni, hogy bár Luther a formát rendkívül komolyan vette, a tartalmat mindig biblikus módon gondolta újra. Igaz ez a misére, hiszen Luther nem fogadta el annak áldozati jellegét, de az ünnepekre is, hiszen Luther számára Mária és a szentek emlékünnepei is Krisztus-ünnepek.
Wittenberg, a reformáció bölcsője alkalmas arra, hogy rajta keresztül bemutassuk az evangélikus egyház által őrzött örökséget. Luther itteni tevékenységének két fókusza volt: a templom és az egyetem. A szószék és a katedra. A Bölcs Frigyes szász választófejedelem által 1502-ben alapított Wittenbergi Egyetem azt követően vált kiemelkedő intézménnyé, hogy előbb Luther (1508), majd Melanchthon (1518) odakerült tanítani.
Luther Wittenbergbe kerülését nagyon érzékletesen ábrázolja az az animációs film, amelyet Richly Zsolt rendezett a reformáció ötszázadik évfordulójára készülve. Lackfi János szövegkönyvében az akkor még Ágoston- rendi szerzetessel rendfőnöke és gyóntatója, Johann von Staupitz közli a hírt:
– Nem maradhatsz Erfurtban.
– Hová kell mennem? Mit kell csinálni?
– Wittenbergben új egyetemet alapítunk. Morálteológiát fogsz tanítani.
– Ugyan kinek? Hiszen az egy koszfészek! Atyám, maga az egyetlen, akivel szót értek. Miért üldöz el magától?
– Ha Jézusnak nem esett nehezére ácsmesterséget űzni Názáretben, te is kibírod.
A rajzfilmben Staupitz búcsúzóul egy Bibliát ajándékoz Luthernek, és ezekkel a szavakkal bocsátja útjára:
– Az Úr oltalmazzon! És ne feledd: a Szentírás elkísér utadon!
A folytatás ismert: a Szentírás szenvedélyes olvasása és Isten igazságának keresése döntő hatással volt Lutherre. A büntető Istentől való félelmében az irgalmas Istent kereste. Ez nyilván összefügg azzal a kegyelemtannal, amelyet rendje Szent Ágoston örökségeként ápolt. A kegyelmes Istent Jézus Krisztusban találta meg. Ettől kezdve az evangéliumot tartotta az egyház legfőbb kincsének, és elvetett minden olyan gyakorlatot, amely szerinte ezzel szembement. Tiltakozott a búcsúvalkapcsolatos visszaélések, a bűnbocsátó cédulák lelkiismereti zsarolással együtt járó árusítása ellen.
A hagyomány szerint Luther Márton 1517. október 31-én szögezte ki az egyház megújítását szolgáló kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Azzal számolt, hogy másnap, mindenszentek ünnepén sokan látogatják majd a templomot, így röpiratának is számos olvasója lesz. A Luther által választott felület a templom külső ajtaja volt. Ő a világ nyelvén a világban élő embert akarta megszólítani. Bibliafordításához a szász parasztok ízes szókészletét használta fel. Prédikációiban közérthető tudott lenni. Tanulhatnak tőle a mai lelkészek, protestánsok és katolikusok egyaránt.
Az elmúlt években ez a reformátori örökség mindinkább hatással volt a katolikus egyházra is. Amikor 2016. október 31-én Ferenc pápa a Lutheránus Világszövetség vezetőivel közösen tartott istentiszteletet a lundi székesegyházban, a katolikus egyházfő így fogalmazott: „Hálával ismerjük el: a reformáció hozzájárult ahhoz, hogy a Szentírás jobban a középpontba kerüljön az egyház életében.
Isten szavának a Szentírásban való közös hallgatása által a katolikus egyház és az ötven évvel ezelőtt megalakult Lutheránus Világszövetség közötti párbeszédben jelentős lépéseket tettünk előre. Kérjük az Urat, hogy az ő szava tartson egységben minket, hiszen az a tápláléknak és életnek a forrása, indítása nélkül semmit sem tehetünk. Luther Márton lelki tapasztalata kérdőre von és emlékeztet minket arra, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk.”
A reformáció tanítása gyorsan elérte Magyarországot is. A peregrinációs gyakorlat keretében a magyar diákok rendszeresen látogatták Európa nagy egyetemeit. Közülük sokan már az 1520-as évektől eljutottak Wittenbergbe: az egyetemi anyakönyvekben mind több diák neve mellett szerepel a „Pannonicus” vagy „Ungarus” megjelölés. Így például az 1529-es évnél Johannes Sylvester (Sylvester János) nevével találkozunk. A Wittenbergi Egyetem előadótermében függött az ott tanuló magyar diákok zászlaja. Az egyetem vezetése általában nem engedélyezte, hogy a diákok etnikai alapon szerveződjenek, és ennek keretében saját zászlajuk legyen. A nagyszámú magyar diákkal azonban kivételt tettek.
Lackfi János Richly Zsolt animációs filmjében így képzelte el azt a jelenetet, amelyben Luther a Magyarországról érkezett diákjával, Dévai Bíró Mátyással találkozik:
KATARINA
Kérem, uraim, szabad vagy nem szabad akaratukból jöjjenek az asztalhoz, és ott folytassák tovább! Ha Isten azt akarta volna, hogy ne együnk és ne igyunk, nem teremti olyan ízletesre a halak és más állatok húsát.
LUTHER
Bizony, és tett volna róla, hogy a szőlőt ne lehessen tüzes borrá erjeszteni…
MELANCHTHON
Meg hát barátokat is ő teremtett, jó társaságban könnyen megy az idő! Hadd mutassam be kedves tanítványomat! A messzi Hungáriából érkezett, Dévai Bíró Mátyás a neve.
DÉVAI BÍRÓ MÁTYÁS
(Előlép, és meghajol.)
Isten kegyelméből Luther uramnak alázatos tisztelője.
LUTHER
Derék, fiam, elférsz az asztal mellett, akad itt minden náció. Angolok, szászok, csehek, osztrákok, diák és professzor, jurátus és lovag, orvos és teológus. (A kép végigszalad a nekihevült arcokon, az asztalnál ülők érvelnek, körmölnek, esznek, isznak, nevetnek, méláznak.) Férkőzzetek, amicék, még egy hely kell! Szóval már magyar földön is hallottak rólunk?
DÉVAI BÍRÓ MÁTYÁS
De még mennyire, két szín alatt áldoztatunk, és magyarra fordított Szentírásból olvasunk a templomban. Ég bennünk az Úr tüze, melyet Luther uram felszított!
MELANCHTHON
Úgy nézz rá, barátom, hogy ez az ember kétszer is tömlöcöt járt érted, vitában pedig elverte a port a legékesebben szóló ferences barátokon is. Ilyenekből teremne minél több!
LUTHER
Nyugtasson meg, hogy inkább az Isten igazságáért vívott, és nem érettem, szegény, beteges öregért. Igyunk az Úr nagyságára…
(Kupákkal koccintanak, az asztalnál diákok sora, gyerekek, asszonyok.)
Luther házassága is a „wittenbergi katolikusok” egyik jelentőségteljes öröksége. Jóval a reformáció megindítása után szánta el magát a házasságra, és 1525-ben vette feleségül Bóra Katalint, akitől öt gyermeke született.
Aligha lehet azon csodálkozni, hogy a reformátor Luther Márton fontosnak érezte, hogy testámentumot írjon. Mivel már nem szerzetesként élt, hanem családot alapított, időben el kellett rendeznie az örökséggel kapcsolatos dolgait. Az 1537-es schmalkaldeni találkozó idején súlyosan megbetegedett, ezért úgy érezte, végrendelkeznie kell. Ebben az iratban főleg a maga szellemi örökségét próbálta összegezni. Öt évvel később egy immár magánvégrendeletnek minősülő újabb testámentumot írt. Benne vagyonáról rendelkezik: birtokról, házról, ékszerekről. Kutatók újra és újra kiemelik, hogy a kor jogszokásával ellentétben nem gyermekeit, hanem feleségét nevezi meg örökösének. Ezzel is óvni akarta özvegyét a kiszolgáltatottságtól. Az 1542 vízkeresztjén íródott dokumentum súlyát és egyháztörténeti jelentőségét növeli, hogy Luther három közvetlen munkatársa Philip Melanchthon, Johannes Bugenhagen és Caspar Cruciger hitelesítette. Luthernek ezt az eredeti, kézzel írott végrendeletét ma a Magyarországi Evangélikus Egyház őrzi. Ez is a mi szellemi örökségünk része.
Luthernak tulajdonítják ezt a mondást: „Ha tudnám, hogy holnap vége a világnak, még ma ültetnék egy almafácskát.” Wittenbergben, a vártemplom mögötti téren van egy park, ahol a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója alkalmából különböző egyházi közösségek összesen ötszáz fát ültettek. Amikor a Magyarországi Evangélikus Egyház emlékfáját elhelyeztük itt, akkor a Jn 3,30 alapján tartottam rövid elmélkedést. Amint a fák növekedése szemmel látható, az életemre, életünkre és benne Jézusra gondolván mondtam ezt: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” Ennek a Jézusnak az örökösei vagyunk, római, görög- és „wittenbergi katolikusok”.
A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke és az Északi Egyházkerület püspöke.