A zene sója

A ZeneMűvek zenepedagógiai vállalkozás alapítóival beszélgettünk

Dénes-Worowski Marcell karmester, Seidl Dénes trombitaművész. Egyre népszerűbb közös ze­nepedagógiai vállalkozásuk a ZeneMűvek, céljuk pedig nem kevesebb, mint hogy a komolyzenét tegyék fogyaszthatóvá és érthetővé, s ha kell, kicsit komolytalanná is. Arról is kérdeztük őket, hogyan tudják megélni hitüket gyakorló muzsikusokként.

– Miben különbözik a ZeneMűvek más zenei ismeretterjesztő projek­tektől?

Marcell: Számunkra a közösség és a beszélgetés élménye a lényeg. Együtt töltjük az időt, közösséget alkotunk, amelyben a találkozás öröme, a közel­ség, az őszinteség a meghatározó, és közben éppenséggel pont egy zenemű­ről beszélgetünk. Én valahogy mindig oda szeretnék visszajutni, amikor egy táborban egyszer csak azon kaptam magam, hogy Liszt Faust-szimfóniájá­ról magyarázok.

Dénes: A mi ars poeticánk az, hogy igazából ugyanolyan hétköznapi em­berek vagyunk, mint mindenki más, csak találtunk valami olyasmit a szak­mánkban, amiről azt gondoljuk, hogy nem árt, ha más is tud róla, mert ret­tentő izgalmas. Egyikünk sem zenész­családban nőtt fel, szóval eleve van egy ilyen külvárosi érzésünk. Se nem pesti, se nem vidéki, Pesten vidéki, vidéken pesti. Amennyire ez az identitászavar nehéz tud lenni, annyira képes elké­pesztően jó közvetítő szereppé válni. Mi ebben vagyunk erősek, hogy meg tudjuk teremteni a kapcsolatot a ko­molyzenészek és a hétköznapi embe­rek világa között, mert tudjuk, hogy milyen kívülről érkezni ide. Ismerjük azokat az élményeket, amelyek minket berántottak, és ezeket szeretnénk mi­nél több embernek átadni.

Fotó: Steirer Máté

A Zene Show-ja Törőcsik Franciskával (Fotó: Steirer Máté)

– Ami közérthető, az szükségszerű­en egyszerű is. A humor sem áll távol tőletek, szerettek laza, viccelődő han­got megütni a közönséggel szemben. Hová lesz így a komolyzene fennkölt­sége?

Marcell: Ez a fennköltség szerintem olyan, mint a barokkban az aranyozott puttók, amiknek nincs túl sok közük Istenhez. A „komoly” púderrétegnek sincs túl sok köze a klasszikus zene értékeihez. Néhány évvel ezelőtt vé­geztünk egy kutatást a közönségünk körében, és többek között arra kér­deztünk rá, intellektuálisabbra vagy humorosabbra szeretnék az előadása­inkat. A válaszok nagyjából egyenlő mértékben oszlottak meg. Szerintünk a lehető legjobb koncepció az, ha min­den előadáson van stand up comedy hangvételű rész, és van egy elméletibb blokk is, amikor megsejtetünk valamit a mesterfogásokból, amik az adott da­rabban felismerhetők. Akár ez, akár az, a legfontosabb a zenei élmény hiteles átadása.

Dénes: Szerintem a kultúránknak na­gyon fontos része az, hogy szertartás­szerűen hallgatjuk a komolyzenét. Van egy hasonlat, mely szerint a zeneszer­ző az Isten, a zenészek a papok, a hí­vek a közönség, a színpad a szentély, a koncertterem a templom. Fontos az ünnepélyes megjelenítés, de ha min­den vasárnap a húsvéti szertartást kel­lene végigülni, akkor azért a negyedik hét után mindenki megvakarná a fejét, hogy mihez kezdjünk… Ahogy leülünk Istenről beszélni a kocsmában egy sör mellé, ugyanúgy megvan szerintem a komolyzenének is az a része, amikor kilép ebből a szertartásosdiból. Mi, a ZeneMűvek nem azt mondjuk, hogy minden koncertformátum, ami eddig volt, rossz, hanem azt mondjuk, hogy szeretnénk egy másik befogadási lehe­tőséget kínálni. Igazából a kettő kiegé­szíti egymást. Mert ha valaki eljön egy előadásunkra, ahol arról beszélgetünk, hogyan kell például Rachmaninovot hallgatni, és milyen izgalmas mester­fogásokra lehet közben felfigyelni, és adunk valami kézzelfogható kapaszko­dót, utána legközelebb a „szentélyben” egész máshogy fog hallgatni egy hang­versenyt. Igazából ez a mi küldetésünk.

Seidl Dénes (Fotó: Németh Kristóf)

– Hogyan egészítitek ki egymást a ZeneMűvekben?

Dénes: Mielőtt megalakult volna a Ze­neMűvek, tulajdonképpen már sok-sok éven keresztül működött, csak éppen hivatalos keretek nélkül, azon a címen, hogy „Marci meg Dénes hülyésked­nek”. Marci rendezettsége, precizitása és óriási lexikális tudása, látens zene­tudós énje képezik a ZeneMűvek szak­mailag szilárd alapját. Emellett nagyon jó kommunikációs készségei is vannak, másfél-két perceket képes összefüggő­en beszélni, amíg nálam ennyit már tízszer vágni kellett.

Marcell: Szerintem Dénesnek az a legfontosabb tulajdonsága – egyszer­re nagy áldás és teher –, hogy rendkívül érzékenyek a szenzorai mind zeneileg, mind emberileg. Ettől lesz a ZeneMű­vek tartalmas és mégis megközelíthe­tő. Hatalmas dinamizmussal és lelke­sedéssel képes beleállni egy-egy ötletbe – néha el is vész benne, mint egy gye­rek –, és sokszor ez menti meg az adott projektet. Én néha az elméleti gondo­latokból már nem is látok ki, és szem elől tévesztem az előttem ülőt, akihez szólni szeretnénk. Ilyenkor Dénes az, aki felnyitja rá a szemem, és utat talál a hallgatóhoz.

Dénes-Worowski Marcell (Fotó: Mohai Balázs)

– Talán az eddigi legnagyobb vál­lalkozásotok a Zene Show-ja, egy olyan szimfonikus koncertsorozat, amelynek keretében meghívott híres­ségekkel beszélgettek. Nem pazarlás közben egy egész zenekart a színpa­don „parkoltatni”?

Dénes: A beszélgetés ebben a mű­sorban nem reklámszünet. Meghí­vunk egy embert, akihez a közönség tud kapcsolódni, mert mondjuk már eleve ismeri, és azt mondja, hogy pél­dául Gundel Takács Gáborral szíve­sen meghallgat egy beszélgetést. Mi közben erre az interjúra reflektálunk a komolyzenei részletekkel. Párhuza­mokat keresünk, legyenek nagyon ké­zenfekvők vagy egészen elvontak. Úgy alakítjuk a beszélgetést, hogy a hall­gató bevonódjon, de a koncert végére a zenei élménynél találja magát. Kü­lönleges látni, hogy egy ismert em­berrel folytatott beszélgetés és a közös játék által meg tudjuk mutatni, hogy a komolyzenének, akár több száz éves daraboknak is van aktualitásuk.

Marcell: A zenészeknek is fontos, hogy egy sor „szertartásos” koncert mellett tegyenek azért, hogy a hétköz­napi emberek közelebb jöjjenek, a kö­zelebb lévők pedig közel is maradja­nak a „szentélyhez”. A mi feladatunk Dénessel az, hogy áthidaljuk azt a tá­tongó kulturális űrt, amely az emberek és a komolyzene között van. Ennek egyik leghatásosabb eszköze az, ha egyfajta termékkapcsolásként átnyú­lunk az emberek számára a hétköz­napokban otthonos területekre. Min­denki hallgat interjúkat, mindenki hallgat podcastokat. Mi úgy gondol­juk, hogy létezik kapcsolat a minden­kit érintő témák és az általunk játszott zenék között.

Amikor meghallgatunk egy interjút akár a gazdasági helyzet­ről vagy a szelektív hulladékgyűjtés­ről, akár bármilyen komolyabb köz­életi témáról, akkor ennek nagyon gyakran van valamiféle lecsapódása a játékunkban. És ilyenkor ezt a kap­csolatot szerintem érdemes megmu­tatni az embereknek.

Dénes: Dramaturgiájában ez nem tel­jesen új keletű dolog, a barokk opera felépítésére is pont ez jellemző, hogy a recitativóban történik a cselekmény, az áriában pedig az érzelmi reflexió. Nálunk a recitativo az interjú, az ér­zelmi reflexió pedig a komolyzene. És amikor már kezdenél elfáradni egy témával, akkor valahogyan rea­gálunk rá, ez aztán segít tovább gon­dolkodni, feldolgozni az elhangzot­takat. Vendégünk volt például Berecz Zsombor olimpiai ezüstérmes vitorlá­zó, akinek viharzenét játszottunk. Az volt a kérésünk hozzá, hogy hallgassa a zenét, és utána mesélje el egy viharélményét. Elmondott egy olyan tör­ténetet, amiből mély élettanulságokat tudtunk leszűrni. Szerintem egyéb­ként a közérthető nem feltétlenül egy­szerű, inkább azt jelenti, hogy valami nagyon bonyolultat úgy mondunk el, hogy mindenki megértse. Lebutítás nélkül. Ami közérthető, az megköze­líthető.

Marcell: Tehát mi nem a „kötelezők röviden” műfajban utazunk, hanem az az irodalomtanár szeretnénk len­ni, aki úgy hozza meg a kedvet ah­hoz, hogy elolvasd az egész művet, és lásd meg benne az értéket, hogy köz­ben nem foglal össze három fejezetet három sorban, és nem egyszerűsíti le a szókincsét.

(Fotó: Pajtás Krisztián)

– Jól hallom ki a Zene Show-ja mö­gül a bibliai „föld sója” metaforát? Hogyan tudjátok a hiteteket belevin­ni az előadóművészi létetekbe?

Dénes: Én nem vagyok a vallással kérkedő ember. Azt hiszem, a szó­lamtársaim tudják, hogy hívő katoli­kus vagyok, de nem áll hozzám közel az a stílus, amikor márkát csinálunk a vallásból, és viseljük, mint egy ru­hát. Sokat gondolkodom azon, ho­gyan lehet egy nem vallásos társa­ságban megélni ezt az egészet. Nem mindig könnyű. Én mindig próbá­lom azt tenni, ami nekem hiteles, az­zal együtt, hogy nem vagyok egy térítőarc. Ha a zenekarral egy templomban játszunk, akkor letérdelek és keresztet vetek, de nem tüntetőleg vagy ilyes­mi. Egyszerűen csak hordom a vallást, mint a vezetéknevemet, és kész.

Marcell: A Zeneakadémiát elvégezve éveken keresztül nagyon mellbevágó élmény volt az, hogy mennyire elég, ha csak kedvesen szólok az emberek­hez a próbán. Számomra alapvető, hogy embertársamként tisztelem, és nem szégyenítem meg a másikat. Ha úgy tetszik, a bogárpedagógia egyik alapvetésére támaszkodom, ami sze­rint a másik valamiben mindig jobb nálam. Ez részemről alázatot és fele­baráti szeretetet feltételez. Azt hiszem, hogy ez volt az egyik legfontosabb do­log, amit első körben megjegyeznek maguknak az emberek rólam, hogy normálisan szóltam hozzájuk. Erre lehetne azt mondani, hogy ez általá­nos erkölcsi alapvetés, nem kell hoz­zá vallásosnak lenni, ugyanakkor az érzékenységet én a keresztény közös­ségből hozom.

(Fotó: Steirer Máté)

Dénes: Marciról folyamatosan mond­ják nekem vissza a kollégák, hogy jó vele együtt dolgozni, mert egyszerű­en közülük való ember. Nem üvölt vö­rös fejjel, és nem is próbál fiatal kar­mesterként azzal kompenzálni, hogy túlságosan határozottan meg akarja mutatni, hogy ki a főnök. Ez nagyon újszerű gesztus. Amit ő ezzel képvisel a karmesterek között, egyértelműen a frissebb, nyugati felfogásnak a szent­jánosbogara.

Marcell: Még egy dilemmára hív­nám fel a figyelmet, ez pedig az igaz­ság és a méltányosság szembenállá­sa. Amikor ott állok a zenekar előtt, és azt látom, hogy valami nem jó, tu­dom, hogy csak azzal lehet kijavíta­ni, ha a hibát nevesítem, de ez vala­kinek rosszul fog esni. Ilyenkor azon gondolkodom, megtehetem-e, hogy ott ül előttem egy családapa, egy csa­ládanya, aki éppen mindent megtesz, ami tőle telik, de valami miatt még­sem jól játszik. Felteszem magamnak a kérdést, hogy most mi a fontos a kö­vetkező tíz percben: Beethoven szim­fóniája vagy ennek az embernek a lel­ki egészsége? A szívem nyilván mindig az utóbbi felé húz, de van bennem ag­gály, hogy az együttérzés nem szab­na-e határt annak a szakmai színvo­nalnak, amit szeretnék megkövetelni az együttestől. Mindig meglepődöm, milyen sok zenészkolléga vallásos. Ezen a héten megint felfedeztem egy operaházi hegedűst egy imaes­ten. Egyébként meg azt gondolom, hogy a zene a lélek húrjain játszik, és ezek a húrok a transzcendenshez van­nak bekötve, szóval azok a zenészek és a közönségből azok, akik nem fa­gyasztották be teljesen a lelküket, és az érzékenységüket nem tömködték el mindenféle koszos dologgal, egy-egy koncert után átszellemülten állnak fel. Ilyen értelemben minden jó muzsikus és minden nyitott fülű, nyitott szívű zenehallgató vallásos.

(Fotó: Pajtás Krisztián)

– Ukrajnában háború dúl, civili­zációnkat járvány és válságok sújt­ják. Mi a zenészek feladata egy ilyen világban?

Dénes: Bennem nagyon erősen él a vágy, hogy közvetlenül lehessek po­zitív hatással az emberekre. Amikor ezek a nehéz témák szóba jönnek, nehéz szembesülni azzal, hogy az én szakmám nem úgy segítő, mint az or­vosoké. Azt látom, hogy a kultúrának sokszor több kanyart kell bejárnia ah­hoz, hogy kézzelfogható eredményt érjen el. Legtöbbször csak utólag jö­vünk rá, hogy jó-e az, amit csinálunk, megérte-e, működik-e, amit kitalál­tunk. A ZeneMűvek is ilyen. Ugyan vannak nagyon jó visszajelzéseink, de igazából tíz év múlva fog kiderülni, hogy ez a vállalkozás sikeres-e, már­mint nem pénzügyi szempontból, ha­nem a misszióját tekintve. Néha úgy érzem, hogy több haszna lenne az embereknek abból, ha pék lennék, és kenyeret tudnék tenni az asztalukra. De amikor ilyen kétségeim vannak, mindig eszembe jut a nagypapám, aki nyolc és fél évig volt a Gulagon. Az ő beszámolói alapján az igazán ember­telen helyzetekben a kultúra volt az egyedüli, ami megmentette őket a tel­jes összeomlástól. A táborban azzal tartották egymásban a lelket, hogy verseket, énekeket, tanítottak egy­másnak, gondolatban színházba jár­tak. Ha innen nézem, akkor egy pici­két mégiscsak péknek tudom érezni magam.

Nyitókép: Pajtás Krisztián


Dénes-Worowski Marcell a Bécsi Zeneakadémián végzett karmesterként summa cum laude kitüntetéssel. Emellett diplomát szerzett még nagybőgőművészként, illetve zenepedagógusként. Rendszeresen dolgozik együtt olyan magyar együttesekkel, mint az Óbudai Danubia Zenekar vagy a Concerto Budapest.

Seidl Dénes Junior Prima-díjas és Fischer Annie-ösztöndíjas trombitaművész, több rangos nemzetközi verseny győztese, a MÁV Szimfonikus Zenekar és a Concerto Budapest muzsikusa.

Dénes és Marcell gyerekkori jóbarátok, mindketten katolikus nagycsaládban nőttek fel, Dénes a Regnum Marianum közösség tagja, Marcell pedig édesanyja, Teresa Worowska révén a Szentjánosbogár közösség alapítói közé tartozik.


A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Megosztás