A halottak napja olyan témát hoz közel hozzánk, amellyel kapcsolatban nekünk, felnőtteknek is van mit megemésztenünk. A halál, az elmúlás és a veszteség kérdése nemcsak akkor foglalkoztat minket, ha éppen valamelyik szerettünket gyászoljuk, hanem ciklikusan megjelenik a gondolatainkban, rendszerint fájdalmas, szomorú vagy szorongásteli érzéseket keltve. Természetes ösztönünk, hogy ezektől a számunkra is megterhelő kérdésektől szeretnénk megkímélni gyermekeinket, különösen a legkisebbeket, és gondoskodó szeretettel megóvni őket a fájdalmak legigazibbjától: a földi élet végességének érzésétől. Részlet a Szív magazin novemberi számában megjelent cikkből.
A kisgyerek életébe leggyakrabban valamelyik nagyszülő elvesztésével köszön be a halál témája. Hároméves kor alatt nagyon gyakran úgy hangzik ilyenkor a felnőttek dilemmája: „Kell-e már beszélni erről egyáltalán?” Ebben a gondolatban megjelenik a szülő titkos reménykedése: hátha a gyerek nem is vette észre, hogy kilépett az életéből az elhunyt személy, hátha tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Látszólag ugyanis a kisgyerek gyakran pontosan ezt csinálja: éli tovább az életét úgy, mintha a szeretett személy soha nem is létezett volna.
Elisabeth Kübler-Ross modellje a haldoklásról és a veszteségről mára annyira közkinccsé vált, hogy talán minden olvasó fel tud idézni az öt szakaszból néhányat, a tagadást, a haragot és az elfogadást mindenképpen. A hétköznapokban azonban ez az elméleti modell nem sokat segít saját vagy gyermekünk állapotának megértésében, már csak azért sem, mert a gyakorlatban, ha vannak is „fázisok”, egyáltalán nem udvariasan egymás után következnek, mint a szakkönyvekben, hanem összekeveredve, és nem is pontosan azt jelentik, amit laikusként értünk a nevükön. Vegyük például a tagadást. Egy halálos balesetről tájékoztató szörnyű telefon után, a kórházba vezető úton talán el tudjuk magunkkal hitetni, hogy „ez nem is igaz”, de ugyan melyik értelmes felnőtt ember hinné ezt még a temetés után is? A tagadás a valóságban ennél bonyolultabban működik. Az első pillanatok sokkját követően nem a teljes eseményt, hanem például az érzelmi súlyát tagadjuk, amikor a tagadás fázisában vagyunk.
A hívő ember bizalma a túlvilágban és a gondviselésben különösen alkalmas tud lenni arra, hogy a tagadás tudattalan elhárító mechanizmusát támogassa. A túlvilági életbe vetett reménységünk ugyanis nem szünteti meg az e világi veszteséget és fájdalmat, a haláleset után mégis szeretnénk ezt várni tőle. Nem kell azonban ezeket a gondolatokat lebecsülnünk, fölényesen elutasítanunk: kis megnyugvásszigetek lehetnek egy hosszú, keserves úton, amelyet gyászmunkának nevezünk. Az egészséges gyászmunka során jobb és rosszabb napok váltogatják egymást, egyik nap több segítséget nyújt a túlvilág gondolata, másik nap kevesebbet vagy akár semmit, rendjén van ez így.
A kisgyermek esetében a tagadás mondhatni a hétköznapi élet része. Számára a valóság még nem kényszerítő erejű tény, hanem olyasmi, ami fölött a fantázia még nem vesztette el a hatalmát. Anyák csalódottan tapasztalják, amikor első távol töltött hétvégéjük után rohannak haza csemetéjükhöz, hogy a gyerek úgy fogadja őket, „mintha mi se történt volna”. Nagymamák dagadó kebellel mesélik, hogy unokájuk olyan jól érezte magát náluk, hogy nem is emlegette az anyukáját. A megterhelő szeparációs élmény tagadásra készteti a gyereket, és az anya hiányának nem a tényét, hanem a jelentőségét tagadja, úgy tesz, mintha nem is érdekelné a dolog.
A kisgyermeknek emellett teljesen más kapcsolata van az idővel, mint nekünk, felnőtteknek (gyakran tapasztaljuk ezt, amikor óvodásunknak próbáljuk elmagyarázni, hogy akkor most mikor is lesz a születésnapja vagy a várva várt karácsony). Tehát az elvesztett személy hiányát is gyakran elcsúszva, akár két-három hónap késéssel kezdi megélni, hiszen számára nem egyértelmű, hogy az az idő, ameddig most nem találkoztunk, hosszabb vagy más, mint amikor nyaralás, betegség vagy karantén miatt nem látjuk egymást.
Végül pedig a kisgyerek halálfogalma sem hasonlít még a felnőttére: számára a halál nem végleges valami, inkább egy betegséghez hasonlítja magában, amelyből vissza lehet térni, meg lehet gyógyulni. Így drámai valóságát, visszafordíthatatlan voltát sem tudja még felfogni, akárhogy próbálnánk is magyarázni neki.
Mindezek azt a benyomást kelthetik bennünk, hogy a gyereknek „egyáltalán nem is fontos ez a téma”, és mivel magunk is legszívesebben elkerülnénk az erről való beszélgetést, könnyen lekerül a kérdés a családi asztalról. Így azonban a gyerek, akit minden látszat ellenére nagyon is foglalkoztat a nagyszülő vagy a szülő eltűnése az életéből, teljesen magára marad egy számára emészthetetlen helyzetben. Jól tesszük tehát, ha felfigyelünk arra, amikor ő maga a saját módján foglalkozik ezekkel a dolgokkal, például kisautót tologatva mellékesen közli, hogy az autó a temetőbe megy. Erre válaszolhatjuk egyszerűen azt: „Ez a kisautó is temetésre megy, mi is mentünk a mama temetésére múltkor, igaz?” A gyerek számára ez a mondat azt jelzi: „Te emlékszel, én is emlékszem, itt vagyok, szabad erről beszélgetnünk.” Sokszor egy gyereknek ennyi elég is, és másfelé tereli a szót, ezzel pedig nincs baj: legjobb, ha ő szabályozhatja, mikor és mennyit szeretne erről beszélni.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: Orbán Gellért