Budapestről egyórás autóút után érkezünk Zebegénybe, Lakatos László hangszerkészítő házához. A kapuhoz hallatszik a kert végében csörgedező patak. A mester kedvesen fogad, nyírfalével ízesített forrásvízzel kínál, és közben mesélni kezd: természetről, fákról, hangokról.
Szabadkán született, bejárta egész Európát, hogyhogy mégis ebben a hegyekkel ölelt kis falucskában telepedett le?
Nemrég találtunk erre a csodálatos kis házra a párommal, és januárban költöztünk ide. Sokan csodálkoznak, hogy vajdasági lévén a hegyek közé húzott a szívem, de világéletemben szerettem túrázni. Errefelé is sokat jártam, és már az első alkalommal beleszerettem ebbe a faluba: otthon éreztem magam itt. Meg aztán nagyon megfogott ez a helységnév is: Zebegény. Különleges hangzása, rezgése van, ami sokat jelent számomra. Hiszem, hogy a szavak a kommunikáció különböző szintjein mást és mást jelentenek.
És a hangzás, a zeneiség is a megértés egy szintje…
Igen. A transzcendencia egyik legjobban értelmezhető megközelítése is maga a zene. A természetfeletti, a végtelen nem értelmezhető evilági fogalmakkal, de az ihletett zene képes arra, hogy hírt hozzon abból a másik világból. A jó művész kapcsolatot teremt az emberi világ és Isten között; olyan, mint a fizikában az elektromos vezető: annál jobb, minél kisebb az ellenállása. Én egy kicsi láncszem vagyok ebben a folyamatban azáltal, hogy olyan eszközt készítek, amelyen keresztül megszólalhat az üzenetet.
Sok múlik az eszközön? Mitől jó egy hangszer?
Az a jó hangszer, amelyik rengeteg felhangot képez, mint a vízsugár, ami a csapból egyenesen folyik, de ha ráteszünk egy rózsát, millió kicsi sugárba porlasztja mindenfelé. Ezek nagy részét a fülünkkel nem halljuk, csak az agyunk érzékeli. Mi, hangszerkészítők arra törekszünk, hogy megtaláljuk a létező legtökéletesebb hangot ebben a világban. Pontosabban, hogy utánozzuk, mert ez nem más, mint az emberi hang. Minden hangszert ehhez mérnek.
Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a hegedű olyan tökéletes hangszer, hogy amióta feltalálták, semmit nem kellett rajta megváltoztatni. A hegedűkészítés módja változott valamit?
Nem, mert nem volt rá szükség. Amati mester a 16. század közepén tökéletesen megtervezte a hegedűt az aranymetszés szabályai szerint. Azóta persze sokat próbálkoztak az anyagok, a méret, az arányok megváltoztatásával, de mindig rájöttek, hogy az eredeti a tökéletes. A hegedűnek ugyanis nagyon jellegzetes hangja van. Ha megváltoztatunk valamit, akkor is szól, de az a hang már nem hegedűhang lesz, hanem valami más.
Jó, jó, de manapság minden instant, gyorsan megszerezhető. 3D nyomtatóval házat lehet építeni. Ezzel szemben egy műhelyben négyszázötven óra alatt készül el egy hegedű.
Tényleg így van. Felgyorsult a világ, de minket valahogy itt felejtettek a 16. századból. A munkamódszereink, az eszközeink mind onnan származnak, és olyan dolgokkal foglalkozunk, amire ennek a világnak látszólag semmi szüksége. Mégis azt gondolom, hogy az embernek mindig is igénye lesz arra, hogy kézzel, lélekkel készült darabokkal foglalkozzon és muzsikáljon. Egyébként készülnek hegedűk nagyüzemben Kínában. Gyönyörű és olcsó darabok. De soha nem fognak úgy szólni, mint azok a hangszerek, amiket négy hónapon keresztül minden nap kezébe vett egy ember.
Akkor nézzük, hogy készül a hegedű. Először is kell hozzá a megfelelő alapanyag. Hogyan kell kiválasztani a fát?
A hegedű kétféle fából készül: a fedőlap fenyő, a hát, a nyak és a csiga habos jávor. Az anyag kiválasztása egyrészt objektív fizikai paraméterek kérdése: pregnánsnak, csengőnek, hangképzésre alkalmasnak kell lennie mindkét fának. Másrészt van egy sor olyan dolog, ami később derül ki. A hangszerkészítés folyamatos kommunikáció az anyaggal. Abból lesz hangszerkészítő, aki tud a fa nyelvén hallgatni. A fa a mi igazi mesterünk; meg kell tanulnunk odafigyelni arra, amit közölni akar velünk. Még ma is előfordul, hogy kiválasztok egy jónak tűnő fadarabot, mondván „ebből jó hegedű lesz”, ám ahogy dolgozom rajta, a fa azt mondja: „belőlem ugyan nem lesz hegedű”. Ilyenkor hallgatni kell rá.
De hogyan kommunikál a fa?
Ha az ember végigsimítja a kezét rajta, figyelve a hangjára, már abból is sok mindent megállapíthat. Egy-két vésés után érződik, hogy mennyire áll ellent az anyag. Ha megkopogtatjuk a hátat vagy a tetőt, megtudhatjuk, honnan kell kivenni, hol kell rajtahagyni anyagot. Ezt a fa mind közli. Most épp van egy tető, ami majdnem kész, de gyanakszom, hogy nem lesz jó, mert nem úgy válaszolgat, ahogy szeretném.
Akkor mi lesz vele: újat kezd?
Persze. Előfordul ilyesmi. De soha nem szabad erőltetni. Aki kellő alázattal viszonyul a fához, az lassan megérti ezt. A tanítványaimnak is ezt tanítom. Nem elég ismerni a fákat, a fémeket, a vegyész trükköket. Olyan szemléletmódra van szükség, amelynek segítségével az ember alázatosan bánik az anyaggal, miközben tudja, hogy az meghaladható. Aki így viszonyul az anyaghoz, az előbb-utóbb rájön, hogy az is a teremtés része. És úgy kezd vele foglalkozni, hogy az a halott anyag reinkarnálódik a keze alatt, és születik belőle egy hangszer, ami megszólal.
Ez is egyfajta teremtés? Mintha társteremtő lenne az ember?
Ez inkább a teremtés utánzása. Mivel Isten a saját képére teremtette az embert, bennünk is ott kreativitás utáni vágy. De nagyon fontos, hogy amikor létrehozunk egy alkotást, azt soha ne a saját dicsőségünkre tegyük. Ez ritkán sikerül, mert szeretjük, ha megveregetik a vállunkat, mégis az a cél, hogy amit teszünk, Isten dicsőségére tegyük. Őt mutassuk a világnak, ne magunkat.
A spiritualitás iránti nyitottságot a családból hozza?
Nem. A családomban egész másféle gondolkodásmód volt a jellemző. Bár szinte mindenki színházban dolgozott – színészként vagy zenészként – az életük filozófiai háttere inkább evilághoz és az anyaghoz kötött volt.
Akkor hogyan találkozott a kereszténységgel?
Azt hiszem, a fontos dolgok először belülről szólnak. A hit nem kívülről jön. Egy belső hang arra figyelmeztet, hogy több van a világon, mint amit a szem lát. A kereszténységben ezt úgy hívják: elhívás. Tizenhat évesen találkoztam a kereszténység alapjaival. A barátaimmal lakásokon jártunk össze beszélgetni, imádkozni, meditálni. Bár Jugoszláviában nem tiltották a vallásgyakorlást, a találkozásainkat nem nézték jó szemmel. Ez ugyanis gyülekezésnek számított. Így bekéredzkedtünk egy plébániára, ahol az idős atya azzal a feltétellel fogadott be minket, ha ő is jelen lehet az összejöveteleinken. Hatalmas tudású ember volt, mégsem szólt bele semmibe, amíg meg nem kérdeztük valamiről. Addig csak ült és csendben imádkozott. Tehát jelen volt. Később értettem meg ennek a jelentőségét.
Akkor inkább tapasztalatok, nem tanítások vagy olvasmányok útján.
Igen, de azért olvastam is sokat. Több közösségben megfordultam, és megismertem különböző vallásokat. Végig jártam a Camino-t, és a zenét, a hangszereket kutatva olyan helyekre jutottam el, ahová csak keveseknek adatik meg. A szúfik közé például a nej fuvolát kutatva kerültem be. De jártam Törökországban a dervisek között is, ami a mai napig tiltott és titkos. Egész életemben a tenyerén hordott az Isten. És hiába minden betegség, nehézség, mind nem érdekel, mert állandóan érzem a gondviselést. És azt is tudom, hogy a tanulás egyetlen módja a szenvedés. A kereszténység úgy fogalmazza ezt meg, hogy imitatio Christi, azaz Krisztus követése a szenvedésben. Ami azt jelenti, hogy meg kell szenvedni azért, hogy megtanuljunk valamit. A keletiek erre azt mondják: nem vágyunk a szenvedésre, de elfogadunk mindenféle megpróbáltatást, mert az egyetlen dolog, ami által meg megtisztulhatunk, maga a konfliktus. Minden egyes konfliktus az életünkben a fejlődésünket szolgálja.
Merrefelé tanulta a hangszerkészítést?
Európa-szerte mindenhol. Hatéves voltam, amikor elmentem édesapámmal Dudás Lajos mester műhelyébe, ahová a vonóját vitte szőröztetni. Akkor éreztem először a fűrészelt fenyő illatát, és azóta semmilyen más vágyam nem volt, mint hogy hangszereket készítsek. A mester nem akart maga mellé venni, de azt mondta, ha van kérdésem, nyugodtan kereshetem. Több se kellett nekem, ott voltam mindennap. Legszívesebben elzavart volna, a halálos ágyán mégis azt mondta: „Lacikám, az én gondolataim benned fognak tovább élni.” Szóval ilyen üzenettel küldött el az első mesterem.
Azóta ön is tanít, méghozzá hivatásszerűen.
Ez egy olyan szakma, amit az ember egész életében tanul. Az összes tapasztalat, amit szereztem az életem során, arra ihletett, hogy tanítsak. Valójában nem is tanítok, csak elmondom mindazt, amit megtapasztaltam annak, aki erre megkér, aztán útnak engedem, hogy kimunkálja saját magát.
A szakképzés nehézsége sokszor, hogy a mesterek nem szívesen adják át a tudást, mert félnek, hogy a fiatalok elveszik a helyüket.
Sokáig nem hittem el, de aztán én is megtapasztaltam, hogy a fiatalabb hangszerkészítők elszipkázzák a munkákat előlem. De a megoldás nem az, hogy kirugdosom őket. Magamban kell rendet tennem. Hiszem és tanítom, hogy igazságtalanságot okozni rosszabb, mint elviselni azt. Ha valaki ártani akar nekem, az ő dolga, de az ahogyan reagálok, már az enyém. Az ember testtudatú lény, ezért megértem azt, aki úgy gondolkodik, hogy a fiatalok elveszik, ami az övé volt korábban. Ha így gondolkodom, akkor így is lesz. De úgy is gondolkodhatok, hogy megvan minden, amire szükségem van. Nem kell attól tartanom, hogy elveszik, vagy ha mégis, akkor tanulhatok belőle.
A hangszerkészítőknél is úgy van, mint a régi időkben, hogy a tanítvány keres magának mestert?
Általában igen. És ezek mindig nagy összetalálkozások. Olyan konfliktusokat rejtenek magukban, amiből mindketten profitálnak.
Mennyi ideig van a tanítvány a mester mellett?
Változó. Általában négy-öt év a tanulóidő. A mester a tanítványát élete végéig követi, de addig tanítja intenzíven, amíg nem lesz önjáró. Amikor itt az idő, elküldi a világba.
Mindenképp el kell küldeni? Nem maradhatnak és dolgozhatnak tovább együtt?
Igen. De ez egy természetes folyamat, ami megtörténik, ha hagyjuk. A gyerekünket sem zavarjuk el, de ha már készen áll, akkor elindul és elkezdi a saját életét.
Hogyan éli meg az elengedést: tanítványt, gyermeket, hangszert?
Ezt is meg kellett tanulni. Egyszer megvette valaki egy nagyon jól sikerült hegedűmet. Mesés hangja volt: nagyszínpadokon játszottak rajta, Stradivarik mellett. Amikor érte jött a vevő, és kifizette, megkértem, hogy búcsúzóul húzza meg egy kicsit nekem. Akkor derült ki, hogy nem is tud muzsikálni, csak egy lelkes amatőr. Ez egy nagyon jó tanítás volt az életemben, mert rá kellett jönnöm, hogy egy hangszer – ugyanúgy, ahogy a gyermek, vagy a tanítvány – amikor készen van, önálló életre kel. Hogy hová kerül, az már nem az én dolgom. Nekem csak az a feladatom, hogy útnak indítsam.
Több ismert hegedűművész büszke arra, hogy Lakatos mester hangszerén játszhat. Ön melyik munkájára a legbüszkébb? Van olyan hangszer, amit régóta őriz?
Hogy ki játszik a hegedűmön az csak az egot foglalkoztatja, de valójában nem fontos. Nem őrzök meg semmit. Nincs értelme a ragaszkodásnak. Nemcsak azért, mert semmi nem a miénk, hanem azért sem, mert a ragaszkodás mindig megköt, és nem tudunk szabadok lenni.
Ahogy mesél róla, a hangszerkészítők élete az aszketikus, szemlélődő emberekéhez hasonlít. Nem magányosodik el így az ember?
De, teljesen. A párom tudna erről mesélni. De nem a szakma teszi az embert ilyenné, hanem az lesz hangszerkészítő, akinek fontos az elmélyülés, a magány, a csend.
Ma mindent úgy mérnek, hogy társadalmilag hasznos, profitorientált legyen. Mi a hegedűkészítő eredményességének a mutatója?
Az, hogy mennyire hasznos az emberiség számára. Csak ebbe lehet mérni, mint ahogy minden mást is. Minden embernek úgy kellene élnie, hogy a szűkebb környezetében az életet, és a körülötte lévő embereket szolgálja. Mert az emberekhez való viszonyunk határozza meg az Istenhez való viszonyunkat is.
