Áldozatból hálaadás

Júniusi számunk elejére egy olyan imádságot választottunk (kissé korszerűsítve a nyelvezetét), ami egyúttal az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékünk. Laskai sorok néven ismert. Szerzője Laskói Demeter, egy szerzetes Pécsvárad bencés kolostorából, akiről neve alapján csaknem biztosan állíthatjuk, hogy Laskóról származott, egy kis magyar falucskából a Drávaháromszögben, a mai Horvátország területén.

Amit Laskói Demeternek köszönhetünk, az valójában a legkorábbi magyar verses imádságunk. A Halotti beszéd ugyanis nem vers, az Ómagyar Mária-siralom pedig versnek vers, és vallásos tartalmú is, de nem imádság. Ezeket a Laskai sorokat azonban még ma is imádkozhatja a hívő ember, mégpedig vallásos élete legáhitatosabb pillanataiban, ahogy a középkori hívő emberek is bizonyára tették. Egy fordításról van szó, az eredeti latin szövegváltozatok fennmaradtak szerte Európában, és ezek a szövegek is arra engednek következtetni, hogy ezzel az imádsággal a hívő emberek a szentmisében, pontosabban az Úrfelmutatás pillanataiban foháaszkodtak, amikor a katolikus hit értelmében a pap a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtatja.

Június az Eucharisztia hónapja is, amikor a katolikusok díszes-rózsaszirmos körmeneteikkel hálát adnak a kenyér és bor színeiben jelen lévő Krisztusért. A görög gyökerű Eucharisztia szó eredetileg is hálaadást jelent. Katolikus értelmezés szerint azonban az Eucharisztia ünneplése nem csak hálaadás, hanem emlékezés és áldozat is egyszerre. Annak az egyetlen áldozatnak az emlékezete és rejtelmes (misztikus) megjelenítése, ami kétezer évvel ezelőtt a Golgotán történt. De ezzel még mindig nincs vége a sornak, amit a katolikus vallási hagyomány az Eucharisztia alatt ért. És ezt mostanában, a korona vírus miatt bezárt templomaink idején megélt hiányérzetünk is alátámasztja. A világhálónak köszönhetően a képernyők előtt bekapcsolódhattunk ugyan az Eucharisztia ünneplésébe, a hívő emberek többségének mégis komoly hiányérzete maradt. Az Eucharisztia ugyanis nem csak a szentmise, amit a távolból szemlélhetünk és úgy-ahogy bekapcsolódhatunk az ünneplésébe,

az Eucharisztia a maga teljességében nem más, mint a közösség élete és ünneplése.

Az Eucharisztia maga az egyház, ahogy emlékezik, megéli az áldozatot és hálát ad, ahogy a hívő keresztények összetartanak az imában és imádásban, csendben és éneklésben, ahogy közös hitünket ünnepeljük.

Ez az idei június a magyar történelem egyik legszomorúbb eseményének kerek évfordulóját is magával hozza, amit korábban nemzeti gyásznapként emlegettük, újabban azonban az összetartozás napjaként igyekszünk megélni. Ez nagy fordulat, és száz év után éppen ideje volt, hogy rájöjjünk: nem csak magyar fájdalom van, hanem mindenek ellenére magyar öröm is! A gyász persze jogos. Ami fáj, annak fájnia kell, és valószínű van abban valami, hogy magyar identitásunk legmélyebb rétegeihez mindig is hozzá fog tartozni a 20. századból ránk maradt nagy közös fájdalom. Ha azonban a gyászunkat méltósággal éljük meg, a fájdalomból gyógyulás származhat.

Itt az ideje, hogy száz év magány után felemeljük a tekintetünket és ismét egymásra találjunk

ne csak a fajdalomban, hanem magyar életerőnk közös örömében is. Mindenek ellenére mégis itt vagyunk, és ez szívós hitünkről és alapos reményről tanúskodik. Összetartozásunk ünnepléséből pedig nagyon sok további jó származhat: találkozások, énekek, tánc, irodalom, családok, magyar gyerekricsaj a határokon túl is. Ki merné tagadni, hogy van fájdalom?! De hosszú elveszettségéből aztán mégis előkerül valahogy az ima, és ősi imáink arra mutat rá, hogy a sok szenvedés és áldozat soha sincs hiába, az emlékezés hálaadássá válhat, a közösség életévé, ami az Eucharisztia.

A cikk A Szív Jezsuita Magazin júniusi számában jelent meg

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját