„Csak azokat a könyveket szeretem, amelyeknek oldalait átjárta az ég kékje.
Az a kék, amely a halál tűzpróbáját kiállta.
Ha a mondataim mosolyognak, akkor azért, mert kiszabadultak a sötétből.
Egész életemben küzdöttem a melankólia meggyőzőereje ellen. A mosolyom sokba, egy vagyonba kerül.”
(Christian Bobin)
AMI LEHÚZ
A lét örömét, az életkedvet, annak tapasztalatát, hogy lenni jó, attól az Istentől kaptuk, akiről a Teremtés könyvének szerzője azt állítja, hogy örül annak, amit létbe hozott. „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). Az életöröm Isten vonása bennünk.
Megrendítő tapasztalatunk, hogy az életörömöt törékeny cserépedényben hordozzuk.
Nem csak nehéz események kezdik ki az életkedvet bennünk: veszteségek, kudarcok, betegségek, a hanyatlás, az elmúlás.
Az életet olykor érthetetlen módon fájdalmasnak találjuk, olykor indokolatlanul tör ránk mély szomorúság.
S ezzel a megnevezhetetlen lehúzó erővel szemben tehetetlenséget élünk meg. Kiszolgáltatottságot.
Mintha valami nem volna rendben.
Riadtan látjuk, hogy az életöröm kiszorul a látóhatárunkról. Megfakul. Eltűnik.
Ami nyomasztó súlyként nehezül az életkedvünkre, az élet szépségébe vetett bizalmunkat ássa alá.
Kikezdi az életszeretetünket, az élni akarásunkat.
Sokszor szégyent ébreszt bennünk, hogy nem tudunk túllépni ezen a rossz lelkiállapoton. Mintha nem illene a lehangoltságunkkal foglalkozni, hiszen nincs rá komoly okunk, amelyet meg tudnánk nevezni.
| Az Ami megtart c. kötet Péter atya pappá szentelésének 60. évfordulója alkalmából, augusztus 27-én jelenik meg, azaz ettől a naptól vásárolható meg a Jezsuita Könyvesboltban.
A könyv webshopunkból már augusztus 21-től megrendelhető (a kiszállítás augusztus 27. után kezdődik). Az újdonság az országos könyváruházakban szeptember közepétől lesz elérhető. |
 |
NEM SEGÍT, HAENGEDÜNK A LEHÚZÓ ERŐNEK
Ha nem figyelünk oda arra, ami bennünk történik, attól még nem változik a helyzetünk nehézsége.
Attól sem változik, ha az életörömöt, amelyet elveszíteni vélünk, riadalmunkban pótcselekvésekkel helyettesítjük.
„Dolgok, melyek valamely hiány betöltésére, valami más helyettesítéseképpen törnek ránk: A becsvágy. A pénz. Az ablakok megtisztítása, fényképek rendezgetése. A harag. Az utazások” (Christian Bobin).
Nem segít, ha nem engedjük magunkhoz azt, ami kétségbe ejt, zavar minket.
Attól nem változik a helyzetünk nehézsége, ha rezignáltan beletörődünk, hogy az élet könnyedsége eltűnt a mindennapjainkból.
Ha megadjuk magunkat a lehúzó erőnek.
Nem segít, ha feladjuk annak reményét, hogy van más döntési lehetőségünk.
S megszokjuk azt, hogy valami kikezdi az életszeretetünket.
És attól sem változik a helyzetünk, ha az ördögöt tartjuk magunkban a lehúzó erőnek.
AZ „ÖRDÖG MŰVE” LENNE?
Amikor negatív belső folyamatok erősödnek fel bennünk, tehetetlennek érezzük magunkat.
Sokan, talán anélkül, hogy elgondolkoznának, mit is mondanak, a gonosz művének, az ördög befolyásának nevezik, ami rosszat tapasztalnak magukban, a körülményeikben. Eszerint az ördög felelős azért a rosszért, amely megmozdul bennünk.
Ha komolyan vesszük ezt a kijelentést: „ez az ördög műve”, azt állítjuk, hogy létezik egy negatív hatalom, nálunk nagyobb erő, amelynek ki vagyunk szolgáltatva. S félni kell tőle. Pedig valójában bennünk mozdul meg valami, ami miatt mi magunk válunk félelmetessé önmagunk számára. S ez okkal döbbent meg.
Én magam azt a döntést hoztam, hogy Istenben akarok bízni. S nem az ördögtől félni.
Ez épp elég feladat.
Nem az ördögben hiszek, hanem Istenben.
ISTENNEK NINCS KONKURENSE
Ami a valóságból érint, azt közel akarom engedni magamhoz, azzal együtt, ami félelmetes benne.
És nem akarom Istenről leválasztani azt, ami számomra ijesztő.
Egyedül Istennek van igazán hatalma fölöttem.
Hiszek abban, hogy Isten a meghatározó.
Nincs konkurense.
Megértem azokat, akik kétségbeesésükben megbotránkoznak Istenen.
Amikor reménytelen helyzeteket, esélytelen sorsú embereket, természeti katasztrófákat látok, nehezemre esik, hogy elfogadjam és szeressem azt az Istent, akinek a világában helye van ennyi fájdalomnak.
Nem akarom mentegetni, kimagyarázni Istent. Védelembe venni.
Semmit, ami a valósághoz tartozik, nem tudok elvonatkoztatni tőle. Akkor sem, ha nehezen egyeztethető össze azzal az istenképpel, amelyet nekem tanítottak róla. Hogy Isten csak jó.
Isten nem véd meg attól, ami benne számomra érthetetlen, ami nekem fájdalmas.
Újra és újra amellett döntök, hogy bízom Istenben.
Mindazzal együtt, ami számomra rossznak tűnik.
Mindazzal együtt, amit nem értek.
Mindazzal együtt, amit keserűen, haraggal vagy elkeseredve veszek tudomásul.
Számolok vele, akármi történjen is.
HOVA FIGYELJ, AMIKOR MEGFAKUL BENNED AZ ÉLETÖRÖM?
Ha a kétségbeesésedre, a helyzeted keserűségére figyelsz, akkor sötét látásnak adsz teret magadban.
Akik elkeseredetten, reményvesztetten fordulnak hozzám, azoknak azt mondom: gondolhatod nyugodtan, hogy a helyzetedben nincs, ami okot adna a bizakodásra, nincs semmi fény.
Mégis gyere vissza oda, ahol az élet működésével kapcsolatba tudsz kerülni.
Készíts reggelit, öntözd meg a virágot.
Etesd meg a tyúkokat.
Kapaszkodj az érzékszerveiddel megfogható valóságba.
Lélegezz!
A döntő kérdés minden nehéz helyzetben: hova figyelsz? S figyelmeddel mit erősítesz?
Ezen múlik, mit tapasztalsz meg az életből.
MIRE MONDOD, HOGY EZ A VALÓSÁG?
Aki nehéz helyzetben derűs, arra sokszor gyanakodva nézünk. Azt feltételezzük, hogy azért bizakodó, mert nem vesz tudomást a realitásról. Azt gondoljuk, akkor vagyunk reálisak, amikor azt tartjuk teljes valóságnak, ami teherként maga alá temet minket, s naivitásnak tartjuk a derűlátást.
Pedig amikor reménytelennek ítélünk meg egy helyzetet, amikor csak rossz kimenetellel számolunk, ez csupán az egyik lehetséges olvasata a valóságnak.
Christian Bobin azt írja, hogy sok minden van az életében, ami úgy tűnik számára, mintha reális volna. Mintha a teljes valóság lenne. És van, ami tényleg valós.
S ezt a két belső megélést megkülönbözteti egymástól.
„Irreális dolgok, melyek csak annyiban léteznek, amennyiben félelmeink és biztonság utáni vágyunk élteti őket: Ahogyan az újságok a világot tálalják. […] Az önmagunkról alkotott kép. Ahogy vagyontárgyainkkal bánunk. Határidőnaplók és naptárak.
Kétségbevonhatatlanul valós dolgok: Az éhség. A hideg. […] A fogfájás. Az öröm. Az évszakok fénye. […] Az igazság szomjazása. A szeretet hiánya. Az öröm, újra és mindenekfelett.”
Bobin megkülönböztetése attól a tévedéstől óv meg, hogy dolgokat, helyzeteket, belső állapotokat, amelyeket félelmeink és biztonság utáni vágyunk éltet, valóságnak tekintsünk.
Egy betegség lehet valós. Félelmet kelt. De ha a félelem eluralkodik rajtunk, kétségbevonhatatlanul valóságosnak mutat olyan dolgokat, amelyek talán soha nem következnek be.
Biztonság utáni vágyunk is becsap minket. Amikor tele van a határidőnaplónk, amikor keresnek minket, biztonságban érezzük magunkat. S napjainkat értelmesnek.
Valójában mégsem innen fakad életünk fontossága.
SOKBA KERÜL A VALÓSÁGOS ISTENBE VETETT BIZALOM
„Valóságos Isten a valóságos Istentől” – imádkozzuk a Hitvallásban.
A valóságon olvashatjuk le, ki az Isten.
Ha nem választom le Istenről, ami rossz, s nem állítom, hogy ehhez neki nincs köze, akkor hamar észreveszem, hogy Isten nem csak vigasztalás.
Személyes utam az egzisztencialista irodalmon keresztül vitt. Sartre, Camus, Kierkegaard írásaiban láttam, hogy nincs más, mint alászállni a poklokra. Magamhoz engedni a kételyt, a félelmet.
Átélni Ábrahám szorongását, s mélyen érteni a kérdést: milyen Isten az, aki ígér, és aztán maga veszi el azt, amit odaadott?
Sokat kíván meg tőlem, hogy ne mentegessem Istent azokban a pillanatokban, amikor eltűnik belőlem a bizalom.
Belső munkát kér, hogy közel engedjem magamhoz azt, ami megijeszt.
A bizalomért küzdök.
A KAPASZKODÓ BELÜL VAN
Jákob Istennel birkózik a Jabbók-gázlónál.
Jákob „fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóleányát és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átvitte őket a patakon, majd átvitte mindenét, amije volt. Jákob pedig ott maradt egyedül. Ekkor valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákob csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott” (Ter 32,23–26).
Ugyanaz, aki küzd Jákobbal, s aki ebben a küzdelemben támasza.
Ugyanaz az Isten sebzi meg, aki küzdelmében tartja őt, akire támaszkodik.
Amikor birkózom az életemmel, a sorsommal, amikor megküzdök a születő reményért, „az ég kékjéért”, Istent tapasztalom meg.
Isten nem kívül, hanem a küzdelmemen belül van.
Belülről számítok Istenre. Nem kívülről.
BIZALOM, AMELY KIÁLLTA A TŰZPRÓBÁT
Jó lenni?
Jó az Isten?
Aki Istent komolyan veszi, aki a valóságot közel engedi magához, abban szükségszerűen megrendül a bizonyosság.
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Krisztusnak ez a szava a legemlítésreméltóbb, ami létezik.
Benső rezgését ismeri mindenki. Senki sem kerüli ki ezt a felkiáltást valamikor” (Christian Bobin).
Halálában Jézus abba az Istenbe kapaszkodik, azt az Istent szólítja meg, aki számára eltűnt. Elhagyta. Milyen válasz születhet ebben a helyzetben erre a kérdésre: jó az Isten?
Isten jóságáról beszélni itt súlytalan. Csak elveszi a szenvedő méltóságát.
Istent ki kell bírni.
Ha Jézus nem bírta volna ki Istent, nem lenne feltámadás.
Christian Bobin úgy bírja ki Istent, hogy egy életen keresztül küzd a melankóliájával.
Én hosszú órákon át mocorgás nélkül ülök a zsámolyon, hogy kibírjam magam a saját bőrömben.
S tanulom megszeretni az életet.
Nyitókép: Jimmy Chin
