Amilyen az életed, olyan a lelkiséged

Néhány gondolat arról, honnan lehet felismerni, hogy a szerzetesi közösségek hogyan élik pél­daképeik, így alapítójuk lelkiségét.

Teremtettségünknél fogva belénk van kódolva a transzcendens utáni vágyakozás. Spirituális igényeink is vannak, életünk egyes szakaszaiban elemi erővel keressük azokat az ér­tékeket, amelyek alapján harmóniá­ban, békében tudunk élni másokkal és önmagunkkal is. Életformánkhoz tartozik, hogy közösségben élünk. Alapvető közösségünk a család; sze­rencsés esetben ép családban nő­hetünk fel. Funkcionális csoportja­ink, közösségeink vannak (iskola, munkahely), érdeklődés alapján is szerveződhetünk (horgászklub, asszonykórus, sportklub stb.). Lehet­nek templomi közösségeink is (pél­dául rózsafüzér-társulat, imakör, karitász). Spirituálisan nyitott, hitü­ket kereső, de valláshoz (még) nem tartozó emberek számára egy jóga­csoport is közösséggé válhat. Sok fi­atal kollégiumi közösségben van, de nagyvárosi munkakezdők együtt­lakásba, közösségi lakhatásba, egy­fajta kommunába is szerveződnek (co-housing), ahol hasonló értékrend szerint kezdenek élni (például nem fogyasztanak húst, próbálják védeni a teremtett világot, ezért kerékpárral közlekednek stb.). Ez az új életforma figyelemre méltó, mert ugyan „pro­fán módon” közösségi, de közös ér­tékrend szerinti szerveződés. Dina­mikája a posztmodern kor értékeire épül, talán idealista is, de emlékeztet a keresztény közösségek lelkes alapí­tására. Az együttlakás projektjellegű, néhány évre szól, nem igényel tartós elkötelezettséget. A gyorsuló világ­ban, különösen most, a Covid utáni időszakban erőteljesen nő a virtuá­lis életterünk is, de érdemes megfi­gyelni, hogy az internet népe is kö­zösségszervező eszközként használja a netet. A különböző közösségek, ahová tartozunk, tartósak is lehet­nek, de két olyan közösségi életfor­ma van a keresztény kultúrkörben, amely egész életre szól: a házasság és a szerzetesi közösség. Ez utóbbi nagyon régi és ritka életforma, tag­jait a közös hivatás, a közös vízió és a közös küldetés tartja össze. Misz­tikus, sőt prófétai jellegű.

Fotó: AFP / Dibyangsu Sarkar

A szerzetesi alapítók példája

Az egyháztörténelem során az első szerzetesi közösségeket a IV. szá­zad elején alapították. Nagy hatású, szent életű, vízióval rendelkező és valószínűleg szervezői zsenik voltak az alapítók, például Szent Ágoston, Szent Ambrus, Szent Eusebius, No­lai Paulinus, Tours-i Szent Márton vagy Szent Honoratus. Ezek a több mint ezerötszáz évvel ezelőtt élt em­berek hogyan lehetnek még mindig példaképek az általuk alapított kö­zösségek számára? Hogyan tudja megítélni egy-egy közösség, hogy milyen a spiritualitása, s mennyi­ben felel meg az alapító álmának? A II. vatikáni zsinat az egyházban komoly reflexiót és modernizációt indított el, amely nem fejeződött be, ma már egyértelműen megállapítha­tó, hogy egy folyamat kezdete volt. Hogy a szerzetesi közösségek meg tudjanak felelni a modern kor ki­hívásainak, Szent II. János Pál pápa 1996-ban kiadta Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítását, amely az Istennek szentelt életről szól, és bevezeti a „kreatív hűség” filozófi­ai kifejezést a szerzetesteológiába is. A szerzetesi élet keretein belül meg­élt kreatív hűség az alapítók erede­ti karizmájához, az első küldetés­hez való visszatérést jelenti, de úgy, hogy evangéliumi válaszok szüles­senek korunk égető kérdéseire is: „Az intézményeknek ezért – az idők jeleire a mai világban adott válasz­ként – bátran újjá kell éleszteniük az alapítók és alapítónők szent kez­deményező szellemét, találékony­ságát és életszentségét. E fölszólí­tás elsősorban állhatatosságra hív az életszentség útján a mindenna­pi életben mutatkozó anyagi és lel­ki nehézségek közepette. De fölszó­lít arra is, hogy mindenki szerezze meg a munkájához szükséges szak­tudást, legyen hűséges küldetésé­hez, s közben valahányszor szüksé­ges, a formákat az új helyzetekhez és a különféle igényekhez igazítsák, mindig engedelmesen az isteni su­gallat és az egyházi ítélet iránt. Őriz­ni kell azonban a meggyőződést, hogy minden újítást, mely hű akar maradni az eredeti sugallathoz, az Úrhoz való egyre tökéletesebb ha­sonulás keresése hitelesít…” (37a) – írja a dokumentum.

Mutasd meg a közössé­ged, s megmondom, mi jellemzi a lelkiséged

Mivel a katolikus egyházat Jézus Krisztus alapította, természetesen az ő példáját, értékrendjét próbálja követni az egyház. Szerzetesi közös­ségek esetén az alapító(k) karizmá­ja, ideálja, lelkesedése meghatározza a lelkiséget és a küldetést. Sok szer­zetes nem is reflektál arra, hogyan élik a lelkiséget, hiszen minden „el­méletet” elsajátítottak a képzés so­rán, és a megszokott módon rende­zik az életüket. De ha egy közösség meg akarja tudni, valójában hol tart a spiritualitásban, akkor minden „el­mélet” nélkül egyszerűen csak néz­zen rá, hogyan él, minden értékelés vagy ítélkezés nélkül. Ehhez a kö­vetkező szempontok segíthetnek (a teljesség igénye nélkül), amelyek­ről hosszú hetekig lehet beszélgetni a közösség tagjainak:

• A közösség napirendjében az imáknak reális helyük van-e, részt tudnak-e venni a szerzete­sek az imákon?
• A fizikai tér kialakítása mennyi­ben segíti a közösségi életet?
• Van-e helye az esetleges konflik­tusok kimondásának? Van-e gya­korlata a kiengesztelődésnek?
• Tisztelik-e egymást a tagok? Ge­nerációs különbségek esetén mi­lyen módon járnak el?
• Hogyan viszonyul a közösség a „különutas” társakhoz?

Mi a hatalom és tekintély szerepe a közösségben? A szerzetesek mit várnak el a vezetőtől?

• Mennyi időt tölt együtt a közös­ség? Ez „minőségi” egymásra fi­gyelés vagy „megúszós” program?
• Hogyan bánik a közösség a bete­gekkel, a gyöngékkel?
• Milyen a viszony a világi munka­társakkal? Meg vannak becsülve? Gyakran cserélődnek? Kapnak képzést a közösség lelkiségéből?
• Hogyan éli a közösség a szegény­ség evangéliumi eszményét?
• Mi a viszony a technikai fejlődés­hez? Életükben, munkájukban használják a legújabb technikát? Miért (nem)?
• Hogyan reagálnak a váratlan helyzetekre, veszteségekre, hi­bákra, bűnökre?
• Észreveszi-e a közösség a sikere­ket? Megünnepli-e ezeket?
• Az exkluzivitás vagy inkluzivi­tás kérdése: A közösség mások­nál jobbnak, tisztábbnak tartja-e magát? Nyitottan fordul-e külvi­lág felé?
• Megfelelő-e a kommunikáció a közösségen belül?
• Vonzó a közösség? Van utánpót­lás?

A magyar jezsuita provincia tagjai 2022-ben Miskolcon (Fotó: Pásztor Péter)

A közösség „DNS-e”

Ha valaki több szerzetesi közösséget ismer, külső szemmel könnyű felfe­dezni, mi a jellemző egy-egy csoport­ra. Nem csupán a szerzetesi ruha vagy a férfi-női közösségek különbségei szembetűnők. A lelkiségek más-más légkört teremtenek. Más egy piarista rendház, egy bencés vagy éppen egy frissen alakult karizmatikus közösség lelkisége, s ezt észre is lehet venni. De hogyan tudja észlelni egy olyan szer­zetes, aki évtizedek óta a közösségé­ben él, hogy mi jellemző a saját közös­ségére? A hosszú évek rutinja „belső vakságot” eredményezhet a megszo­kások miatt. Ha egy szerzetes meg akarja nevezni, mi jellemző a közös­ségére, érdemes végiggondolnia, hogy élete során konkrétan mely közössé­gekben élt. Mi volt az, ami megtar­totta, ami segítette, táplálta szerzetesi életét. Mik voltak a kihívások? Vegye ezt sorba, írja le, és észre fog venni több olyan elemet, amely rendszere­sen előkerül. Ez tartott meg, ez volt nehéz. Lesz egyfajta „evolúció”, mivel a formációs időszak kihívásai eltérnek egy apostoli munkát végző szerzetesé­itől, de a megtartó elemek között lesz­nek hasonlók. Ez például segít megér­teni a közösség spiritualitását.

Egy egészséges spiritualitású kö­zösségben a tagok nemcsak alkalma­sak közösségi életet élni, hanem mo­tiváltak is használni az adottságaikat. A közös cél érdekében képesek együtt dolgozni, koalícióra lépni vagy épp hátrább állni. Szent Pál az egyházat a testhez hasonlítja (1Kor 12,12–31): mindenkinek mások az adottságai, a tagok kiegészítik egymást. A Szent­lélek segít ebben. Bátorít, bölcsessé­get ad, hiszen a Szentháromság a kö­zösségi spiritualitás előképe. A Szent Pál-i „egy test” megéléséhez közös fi­gyelem kell egymásra és a Lélekre, va­lamint nagy alázat.

Fogadalomtétel Pannonhalmán (Fotó: Pannonhalmi Főapátság / Hirling Bálint)

Egy közösségben a szerzeteseknek egyéni lelki útjuk is van, amely di­namikus és fejlődő, a közös hivatás és küldetés pedig jó alapot ad a kö­zös spiritualitáshoz. Mert közössé­gi szinten is van egy közös lelkiség, egy „DNS”, amely független az adott közösségben élő személyektől: egy kollektív spirituális tapasztalat, egy szerzetesi kultúra, stílus, amely meg­jeleníti az alapító lelkiségét. Egy új in­tézmény nyitása vagy éppen egy mű bezárása, egy tag kilépése, az anya­gi nehézségek vagy az új lehetőségek mind a közösség kollektív spirituá­lis tapasztalatához tartoznak, s a kö­zösség a DNS-e szerint reagál az új helyzetekre. Érdemes ezeket számba venni, tudatosítani, mert a közösség reakcióiból sokat lehet tanulni ma­gáról a közösségről. Ahogy Szent Pál írja: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a pró­fétai beszédet ne vessétek meg. Vizs­gáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1Tessz 5,19–21).